ELHIVATOTTSÁG

MOTTÓ: »Quidquid discis, tibi discis« Bármit tanulsz, magadnak tanulod” (Petronius) Feltétel nélkül, elvárás nélkül, szenvedéllyel – legyen bár túlterhelt, avagy alulfizetett, a szakmájuk iránt elkötelezett embereknek ez kevésbé számít. Többen vannak azok, akik nem, vagy csak nagyon nehezen hagynák ott választott hivatásukat, mint hinnénk…

 Bizonyos megközelítésben szerencsésnek is tekinthetjük őket – sokan, túl sokan vannak olyanok, kik csak kényszerből dolgoznak, egyszerűen csak mert nem tehetnek mást. De – ha elvonatkoztatunk az anyagiaktól – vajon valóban érdemes-e egész életünkben számunkra teljesen érdektelen dolgokkal foglalkoznunk? Megéri?

Nem feltétlenül, még akkor sem, ha ma szinte a világ összes nemzetgazdasága kizárólag arra törekszik, hogy legyenek ők a szebbek, jobbak, többek. Bármi áron. Nem számít az egyén, nem számítanak ma már – borzasztó módon – elcsépeltté vált szavak, mint barátság, szeretet, önzetlenség. Csak a GDP, a profit, a %-ok, az államadósság, a svájci frank árfolyama az, ami irányít minket, kizárva mindent és mindenkit, kik körülvesznek.

Ma – tévedés ne essék, nem csak itthon – az igazságtalanság, a megbecsültség hiánya jellemzi nem csak „választott” mindenkori kormányunkat, de minket is. E mondaton akár meg is döbbenhet a nyájas olvasó – „én aztán nem…”–: persze állításomat kiegészítem a „tisztelet a kivételnek” szavak beékelésével. Ugyanis ha körbenézünk, láthatjuk, koránt sincs minden rendben házunk táján.

Naprakész hír a tervezett pedagógusi életpályamodell, ezzel együtt a tanárok, tanítók részére biztosítani kívánt fizetésemelés elhalasztása – az ok az újabb költségvetési kiigazítás. Felcsendültek a régi nóták hangjai: még sincs pénz, még sincs forrás, vagy ha van, akkor másra kell; az IMF mégis ezt akarja, az EU mégis azt akarja, nekünk pedig fogalmunk sincs, mit akarunk. Aki ezen kiigazodik, vagy zseni, vagy nem is létezik.

Persze mindent meg lehet magyarázni, éppen hová kell(ene) átcsoportosítani bizonyos összegeket – nagyjából mindenhová, az oktatáson, az egészségügyön a közlekedésen át egészen a közbiztonságig. De mindezen példák fantáziátlanok: az is elképzelhető, hogy éppen rendkívüli (!) kormányülésen kell dönteni a játékgépek betiltásáról – terrorveszélyre hivatkozva! – és ezért többletkiadásként jelentkezik a megnövekedett pogácsamennyiség iránti igény anyagi vonzata. Ahogyan azt is hallgatjuk már jó ideje, hogy a hetvenakárhányszázalékos államadósságot mindenképpen csökkenteni kell hetvenakárhányszázalékra, mert bizony éppen az a néhány százalékpont választ el minket a Kánaántól. Az elmúlt nyolc-tizenkettő-4,6 milliárd év hibáiról ne is ejtsünk szót.

Ám nem feltétlenül a kormány által bemutatott Napi Hülyeség c. folytatásos tragikomédia a mi fő problémánk. A Nemzeti Egységes Akarat ugyanis teljes mértékben hiányzik: kvázi „akaratunkkal, mint mindenben megegyezőt” jelenleg képtelen vagyunk produkálni, még akkor is, ha egyébként eltekintünk az uralkodó – generált? – politikai megosztottságtól. A közös álláspont nemlétét jól reprezentálja a fentebb felvezetett pedagógusi életpályamodell körül kialakult éles, gyakran személytelen, a Nemzeti Számítógéphálózaton (a.k.a. Internet) kialakult vita.

A halasztásban érintettek – a legkevésbé sem elítélhető módon – felháborodásuknak adtak hangot és a tekintetben igencsak bizonytalanok, vajon a kijelölt új időpontban (2013. szeptember 1.) érdemben fog-e történni valami. A tapasztalató bizalmatlanság azonban az állampolgár-kormány közötti viszony mellett a különböző társadalmi csoportokba tartozó állampolgár-állampolgár kapcsolatszintjén is tetten érthető, amely széthúzás – nyilván a legpesszimistább forgatókönyvet felvázolva – végső soron az egész rendszer összeomlását eredményezheti.

Történt, hogy a „hoppon maradt” tanárok tüntetés(eke)t helyeztek kilátásba, amelyhez értelemszerűen szükségük lett volna bizonyos szintű társadalmi támogatottságra. Az utóbbi években azonban a tanítói-tanári szakma eljutott arra a szintre, ahol már a megbecsültség teljes hiánya érződik, nem csak a diákok, tanulók, hanem – rajtuk keresztül! – már a szülők részéről is.

Forrás: napiparperc.hu

Mindezek eredménye a világhálón olvasható kommentek végtelen sora, melyekben egyébként laikus emberek gyalázzák a tanárságot, elsősorban azt sérelmezve, miért „van nekik ugyanúgy nyári szünet”, nekik „miért van csak hetente húsz órájuk” etc. etc. Alaptétel kellene, hogy legyen, hogy a különböző munkákat végző embereknek az eredményei számítsanak, ne pedig az, hogy ezzel mennyi időt töltöttek el. A mentősökre is lehetne mondani, hogy „egész nap csak kocsikáznak”, szándékosan (?) elfelejtve azt, hogy „csak úgy mellékesen” életeket mentenek. Megfigyelhető az a jelenség, miszerint csak a saját munkánk, csak a saját életünk, megbecsültségünk stb. számít, a többiekre kár is az időt pocsékolni. Valahogy úgy, ahogyan diákként mi is szidtuk a tanárokat, mikor azt éreztük, hogy mindegyiknek a saját tárgya a legfontosabb, pedig az ének-zene abszolúte nem érdekelt szinte senkit.

Javaslom, hogy ne a tanárokért álljunk ki, hanem mindazokért, akiket bizonyítottan sérelem ért. Akiknek megadatott az, hogy dolgozzék – a munkanélküliség felháborító számairól talán egy későbbi írásban –, valahol értünk is dolgozik, akár érzékeljük ezt közvetlenül, akár nem. Ugyanakkor figyelembe kell, hogy vegyük:

Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.

(Debrecen/Karcag, 2012. évi október hó 19-én.)

Author: Weisz Dávid

Tájékoztatás, értelmezés, tanítás - ez a három tevékenység a tudomány által elért eredményeknek a megszokottól kissé eltérő módon történő kommunikálására vonatkozik. Az aktuális tudományos hírek hátterének ismertetésére törekszem. Kapcsolat a szerzővel: weisz.david@prherald.hu