Dr. Galántai Zoltán tudománytörténész 1964-ben született, Dunaújvárosban. A Budapesti Műszaki Egyetem Pénzügyek Tanszékének főállású egyetemi docense óraadó tanár a Képzőművészeti Egyetemen. „Summa cum laude” végez a BME Filozófia és Tudománytörténet Doktori Iskolájában (multidiszciplináris műszaki-informatikai és filozófiai tudományokból), azt megelőzően az ELTE BTK magyar-történelem, tudomány és technikaelmélet, tudománytörténet metodológiája szakokon alapozza meg szerteágazó tudását. Jelenleg főképp globális gazdaságtörténetet, kognitív és pedagógiai antropológiát oktat, de a realista regényírás kurzusokon is népszerű előadónak számít. Éveken át a Magyar Tudományos Akadémia Tudomány- és Technikatörténeti Komplex Bizottságának titkára, miközben megalapítja a „Jövőobszervatórium” (BME) Kutatócsoportját, valamint társalapítóként a legendás „SETI Műhely”-t. Rendszeresen részt vesz a Magyar Írószövetség SF Szakosztály, az MKE Művészetelméleti és Művészetpedagógiai Kutatócsoport, valamint a Magyar UNESCO Bizottság munkájában Korábban a Magyar Tudományos Akadémia Jövőkutatási Bizottságának a titkári teendőit is ellátta. A vele készített interjú során kiderült, hogy egy polihisztor portréképének megrajzolása során egy újságíró számára a legnagyobb kihívást a lényegi kérdések megfogalmazása jelenti.

Dr. Galántai Zoltán
 – Aki a tudományok keletkezésével, létrejöttével – az őskortól napjainkig tartó – fejlődésével foglalkozik, annak vélhetően ismernie kell az összes történelmi feljegyzést azokról az eseményekről, amelyek a világ technológiai fejlődését alapvetően meghatározták. Ehhez nyilvánvalóan polihisztornak kell lenni. Nem érzi néha úgy, hogy az Ön oktatói és kutatói pályája egy sziszifuszi vállalkozás?
Galántai Zoltán: – A Google úgy számolta még valamikor 2010-ben, hogy mintegy 130 millió kötetnek van ISBN-száma, és bár ezek nagy része nyilván nem tudománytörténettel és hasonlókkal foglalkozik, ismét csak nyilván fel sem merül, hogy akár csupán a töredékét ismerjem mindannak, amit érdemes lenne. Ami egyfelől persze elkeserítő lehetne – másfelől viszont abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy azt sem tudom, hogy hová kapjak, mert mindig újabb és újabb kérdések, ötletek, hipotézisek, cikkek, könyvek, tanulmányok, stb. bukkannak fel, amiken a legszívesebben azonnal átrágnám magam. Meg persze újabb és újabb területeket fedezek fel: egyszerre csak rájöttem, hogy pl. létezik vagy legalábbis formálódóban valami, amit úgy hívnak, hogy hiperkomputáció, és ami azt vizsgálja, hogy mi lenne, mondjuk akkor, ha véges idő alatt végtelenül sok számítást tudnánk elvégezni – ami persze jócskán absztrakt feltételezés. És ha már egyszer van ilyen, akkor miért ne próbálnám meg összekapcsolni egy meglehetősen speciális kozmológiai kérdéssel: azzal, hogy vajon az az életre van-e „hangolva” az Univerzum; véletlen, hogy életbarát lett, vagy pedig valami teljesen más áll az egész mögött? Rendkívüli módon élvezem az ilyesmit. És közben még azt sem bánom (és miért is bánnám), hogy nem lehetek polihisztor: az utolsó ilyen univerzális ember egyes vélemények szerint Athanaius Kircher nevű gondolkodó volt a 17. században; mások szerint Thomas Young a 19. század elején. Szóval nem éppen ma. Az akkori helyzet – többek között – annyiban különbözött a mostanitól, hogy annak „ellentételezéseként”, hogy ők még átfoghatták a legtöbb „tudományterületet”, azzal kellett fizetniük, hogy nem tobzódhattak úgy a tudásban és a megtudásra váró dogokban, mint én. A mostani helyzet nem jobb vagy rosszabb, hanem más, mint a polihisztorok kora – és nagyon is szórakoztató. Abba pedig belegondolni sem merek, hogy ha az emberiség még kellőképpen sokáig – akár milliárd évekig – fennmarad, akkor mennyire még csak az elején járunk mindennek.
A tapasztalati vagy az elméleti tudományterületek története érdekli jobban? Mit kutat jelenleg?
GZ: – Fogalmazzunk talán úgy, hogy alkalmazott tudományfilozófiát. Ez természetesen nem fizika (vagy kozmológia, vagy matematika, vagy valami ilyesmi), hanem kb. arról szól, hogy megpróbál rákérdezni azokra a dolgokra, amelyeket hajlamosak lennénk – az adott tudományterületen belül – adottnak venni. Kissé olyan, mint a metafilozófia, ami három kérdést tesz fel: azt, hogy mi a filozófia; hogy mi a célja; és hogy hogyan kell „csinálni” a filozófiát? Vagyis, az alapok firtatása a lényeg.
Az például rendben van, hogy a modern matematika halmazelméleti megalapozottságú – de nem lehetne ezt máshogy csinálni? És az is rendben van, hogy a matematikában létezik olyan, hogy aktuális végtelen – na de ebből vajon szükségképpen következik-e, hogy a fizikai valóságban is van aktuális végtelen a végtelen anyagsűrűségű fekete lyukakkal meg a fizika állatkertjének más, hasonlóan egzotikus lakóival együtt? És ha a szénatomok kötésének erőssége csak egy kicsit is más lenne, mint a valóságban, akkor nem jöhetne létre a szén-alapú élet – nos, ebből vajon következik-e, hogy „az Univerzum mintegy életbarátra van hangolva”? A tudománytörténetből az ember megtanulja, hogy mindig komoly fenntartásokkal kezelje az aktuálisan elfogadott álláspontot. Az 1800-as évek végén gyakorlatilag senkinek nem jutott eszébe megkérdőjelezni az éter létezését – sőt, egyenesen azt remélték, hogy majd a híres-hírhedt „nagy egyesített elméletet” is ez alapján fogják megalkotni, mert ugye minden éterből van: még az atomok is csupán annak az örvényei… De persze nem. Úgyhogy az ember egyfelől végtelenül élvezi, miközben ilyeneket olvas, másfelől megpróbálja nem elfelejteni, hogy mindaz a tudás, amire ő úgy gondol, mint biztos és befejezett, hasonlóan ingatagnak bizonyulhat. Időnként nagyon-nagyon kíváncsi lennék, hogy a 22. századik elején egy hasonló interjúban milyen dolgokat fog meghökkentő kuriozitásként mesélni egy hasonló témákkal foglalkozó kutató, miközben az olvasók (mármint ha még olvasni fognak akkoriban) kissé értetlenül csóválják a fejüket, és azon tűnődnek, hogy hogyan lehet ennyire melléfogni – mivel is? A sötét anyaggal és a sötét energiával? A fizika „Szent Gráljának” számító szuperszimmetriával? Vagy valami olyasmivel kapcsolatban, amire most nem is gondolok?
A találmányok és technikai érdekességek, valamint a globális gazdaságtörténet tantárgyakon kívül kognitív és pedagógiai antropológiát is oktat. Milyen mélyebb összefüggésekre léteznek ezek között a tudományterületek között?
GZ
: – Nagy szerencsém van, mert két olyan dolgot csinálhatok, amit szeretek: megszerezhetem és átadhatom a tudást. És mindezt abban az egyetemi környezetben, ahol én dönthetem el, hogy akár globális gazdaságtörténeten belül, akár pedig alkalmazott tudományfilozófiából mit tartok fontosnak. Konfucius annak idején azt mondta, hogy a hétköznapi ember a furcsa dolgokon csodálkozik, a bölcs ember a hétköznapiakon. Önmagam, illetve a hallgatóim számára kitaláltam egy hasonlatot. Eszerint a jó kutató olyan, mint a részeg ember a sarki késdobálóban (amit, gondolom, ma már romkocsmának szokás nevezni). Aki ugye egyszerűen mindenbe beleköt. Persze az sem árt, ha közben nyitva van a szeme, mert máskülönben legfeljebb az asztalon fog keresztül esni. De ezzel a képpel mindössze azt magyaráztam meg, hogy mi a közös ezekben a területekben számomra: az, hogy mindegyik rendkívül izgalmas, és megéri foglalkozni velük (majd pedig kissé talán meg is piszkálni egyes problémákat). A történet másik fele az, hogy amit magtanultam globális gazdaságtörténetből (mert ahhoz, hogy tanítani tudjam, tényleg sokat kellett tanulnom), azt tudom kamatoztatni egy (kissé) más tudományterületen is. Nem a matematikában persze – de a matematika filozófiájával vagy a tudomány fejlődésével kapcsolatban például már igen. Aki egyszer végig követte, hogy miként alakul ki egy globális rendszer, és aközben milyen véletlenek, anomáliák és esetlegességek határozzák meg, hogy hogyan is történik, és utólag milyen szükségszerűnek tűnik ez az egész, noha korántsem az, nos, az automatikusan gyanakodni fog, ha azt hallja, hogy az ilyen vagy olyan irányú fejlemény szükségszerű, és nem is lehetett volna másképp. Ha Gauss nem olvasgat annak idején egy logaritmus táblázatot, akkor ma talán teljesen mást gondolnánk a prímekről; komoly érvek szóltak volna amellett az 1600-as évek elején, hogy ne a kopernikuszi rendszert fogadjuk el, hanem a Tycho-félét, amelyben – mai szemmel kissé kentaurnak tűnő módon – a bolygók a Nap körül keringenek, a Nap pedig a Föld körül; Newton közvetlen távolhatással dolgozó fizikája helyett lehetett volna valami olyan alternatívát találni, ami ugyanilyen jól leírja a világmindenséget… És persze a kvantumelméletnek is van olyan értelmezése, amely annak a szerencsétlen történeti véletlennek köszönhetően nem tudott népszerűvé válni, hogy mire David Bohm kidolgozta az ötvenes évek elejére, addigra a kvantumfizikusok már nem akartak átállni egy újfajta matematikai apparátusra – és így tovább.
 – A 2004-ben megjelent könyvének a címe: „e-privacy olvasókönyv”, és a megfigyelések társadalmának fenyegető lehetőségéről szól. Azóta eltelt egy évtized, és robbanásszerűen átalakult a közösségek és a tudásbázisok hálózata. Ma is aktuális még ez a kérdés?
GZ
: – Egyfelől aktuálisabb, elvégre a technológia azóta jócskán fejlődött. Viszont nem ez a lényeg: ma már a chipses zacskó szavatossági idejét is le tudja olvasni egy megfigyelő kamera, de hiba lenne automatikusan egyenlőségjelet tenni a technológia fejlettsége és a fenyegetettség között. Miként egy Gellner nevű szociológus rámutat, egy ókori társadalomban legfeljebb az adót tudta beszedni a hatalom, és besorozni az embert katonának – és eközben százszor veszélyesebb volt végig menni az utcán, mint ma. Tehát igencsak volt azért hátulütője is. Mindent egybevetve pedig a technológia semleges, és az a kérdés, hogy mire használjuk, és annak idején engem nagyon érdekelt, hogy miként működik ez. Tehát ezzel foglalkozva egy újabb vetületét volt alkalmam megtapasztalni a dolgoknak: Mint ahogy ismét csak egy másik vetület a művészet is: mondjuk a szépirodalom – ezért is szerettem mindig írni: esszét, tudományos-fantasztikus regényt, novellát, klasszikus ételemben vett regényt, bármit. Az viszont még hátra van – meglehetősen hosszú ideje készülök már rá -, hogy megtanuljak elfogadható szinten rajzolni. Nem azért, mert szeretném egy galéria falán látni a képeimet (biztosan nem fogom); hanem azért, mert mint ahogy az e-privacy-vel való, többé-kevésbé aktivista foglalkozás vagy éppen az alkalmazott tudományfilozófia teljesen más, az írás és a képzőművészet is olyan dimenziókat nyit meg (hogy nagy szavakat használjak), amelyek máskülönben elérhetetlenek lennének a számomra.
Mennyire ismert Ön előtt a jelenlegi blogjának olvasótábora? Kik olvashatják több-kevesebb rendszerességgel a monoversum.blogspot.hu-t?
GZ
: – Vannak közöttük amerikaiak, németek, hollandok, indiaiak, franciák, izraeliek, ukránok… mikor hogy. Ami kétségtelenül jól hangzik – még akkor is, ha hozzá teszem, hogy mindössze napi néhány olvasóról van szó. És ez számomra rendjén is van így. Ugyanis nem azért írom, hogy tömegeket mozgassak meg. Régebben dogoztam jól megfizetett tudományos bloggerként, és az is remek dolog volt: egy délelőtt alatt több találatok kapott egyetlen bejegyzésem, mint most az egész blog három hónap alatt. Csak éppen akkor teljesen más volt a célom: miként már említettem, mindig is nagyon fontosnak tartottam (sőt, nem csal fontosnak tartottam, de szerettem is) a megszerzett tudást továbbadni: ezért is szerkesztettem egy időben pl. a Deltát, és persze ezért is lelkesít annyira, hogy különböző egyetemeken és különböző képzésekben taníthatok. Ennek a blognak viszont nem ez az elsődleges célja, hanem egyfelől az, hogy ne felejtsem el azt, amire egyszer már kiötlöttem; másfelől pedig, hogy motiválva legyek arra, hogy folyamatosan különböző problémákon és kérdéseken járassam az agyam. Ha egyszer célul tűztem ki a legalább heti egy blogbejegyzést, akkor ugye nincs mese. Az egyik további előnye a blogolásnak, hogy rá vagyok kényszerítve, hogy mindent le is írjak. Olykor ugyanis megtörténik, hogy mindaz, amit az utcán sétálva helyesnek véltem (és közben persze roppant módon elégedett voltam) hibásnak bizonyul, amikor elkezdem lehetőleg minél logikusabban és áttekinthetőbben megfogalmazni. És akkor már elértem a célom – és még az is lehet, hogy valamennyit fel fogok használni belőle egy cikkhez. Vagy nem, de az sem baj.
A földönkívüli civilizációk kutatásának (SETI) milyen egzakt módszerei ismertek jelenleg? Az Űrvilág Idegen Civilizációkra vonatkozó ismeretanyaga pusztán hipotézisekre és fantázia-elképzelésekre épül? Megfelel a SETI a tudományág definíciójának?
GZ
: – Jó kérdés: az asztrobiológia például tökéletesen elfogadott, komoly állami támogatásokban részesül az USA-ban vagy másutt, noha senki nem látott még földönkívüli életet. A SETI ehhez képest inkább megtűrt és inkább határterület – bár kétségtelenül nagyon izgalmasan az. Viszont nehéz lenne megmondani, hogy mennyire felel meg a tudományosság definíciójának, amely bizonyos mértékig maga is vitatott. A „gyakorló természettudósok” jelenleg leginkább valami olyasmiből szoktak kiindulni, hogy a cél az, hogy cáfolható hipotéziseket állítsunk fel, de túl azon, hogy ez még valamikor a 20. század közepéről, Poppertől származik (vagyis újnak semmiképpen sem nevezném), semmi sem teszi szükségszerűvé, hogy minden tudomány ehhez igazodjon. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy maga a tudományosság fogalma is változik történetileg, és nagyon is elképzelhető, hogy a jövőben a „természettudományok” is jobban elfogják fogadni azt, amikor az „igazság” kiderítése helyett azt próbáljuk meg feltérképezni, hogy mi a „lehetőségek fázistere”. Hogy mi az, ami elképzelhető, illetve mi az, ami nem– még akkor is, ha aktuálisan esélyünk sincs annak a kiderítésére, hogy miként is van a valóságban. Mindenesetre a SETI-ben többek között a tapogatózó és időnként légvárépítő viselkedés vonz, amikor különben komoly szakemberek nekiállnak a „mi lenne, ha…” és a „tételezzük, fel, hogy…” típusú kérdésekkel játszani, és eközben egyfelől görbe tükröt tartanak elénk a tudomány korlátairól, másfelől pedig vagy elgondolkoztató, vagy mulatságos eredmények születnek – mindkettőt szeretem. De arra szerintem ne számítson senki, hogy a közeljövőben sor fog kerülni valamiféle kapcsolatfelvételre egy idegen civilizációval.
Egyes kortárs gondolkodók szerint a matematika „közeli rokona a tudományoknak, ámde mégsem tudomány”. Egyetért ezzel a felfogással?
GZ:  – Nem, ugyanis nem tartom „a természettudományok rokonának”: még csak afféle „harmadfokú unokatestvérnek” sem. A matematika remek eszköz arra, hogy bizonyos esetekben bizonyos, a természettudományokkal kapcsolatos kérdésekre választ kapjunk – bizonyos esetekben pedig nem az. Na ja, amikor a matematika nem működik, akkor arról szoktunk be beszélni, nem vele van a gond, hanem az adott tudományterülettel: hogy az nem is „egzakt” tudomány. De kissé leegyszerűsítve azért csak az a helyzet, hogy sok helyen kudarcot vall. És ami azt illeti, én inkább azon szoktam csodálkozni, hogy egyáltalán van, ahol beválik: a reneszánsz környékén neoplatonista számmisztikaként kezdte a modern tudományosságba torkolló pályafutását: az a meggyőződés húzódott meg mögötte, hogy „mindennek a lényege a szám”, és ehhez képest időnként még akkor is parádés sikereket ért el, ha olyan bonyolult dolgokat akarunk kiszámolni, mint mondjuk a Nemzetközi Űrállomás pályája. Viszont: egyfelől a matematika deduktív, ami azt jelenti, hogy megadunk bizonyos kiindulási pontokat, szabályokat és hasonlókat, és aztán ezekből szépen, lépésről lépésre levezetjük a végeredményt. A természettudományok viszont induktívak: nem a szabályból következtetünk az eredményre, hanem az eredményből: a megfigyelt jelenségekből próbálunk a szabályra következtetni – és ez meglehetősen nagy különbség. Sőt. Másfelől: ha jól gondolom, akkor abból a természetből, amelyet a természettudományok próbálnak leírni, csak egy van – a különböző, önmagukban konzisztens matematikákból viszont ugyanúgy több lehetséges, mint ahogy többféle geometria létezik, miközben a fizikailag létező térnek csak egy geometriája van.
Ön, aki a multidiszciplináris műszaki tudományok (informatikai és filozófiai tudományok) doktora, eredetileg a múlt eseménytörténetét elemezte, de mintha egyre inkább az emberiség távoli jövőjének kutatása felé fordulna. Megváltozott eközben az idő fogalmáról alkotott felfogása?
Galántai Zoltán: – Az időről is, de számomra nem ez a lényeg. Gyerekkoromban volt egy szovjet ismeretterjesztő sorozat (akkoriban ugye még amerikaiak nem nagyon voltak), aminek az volt a címe, hogy „Mindent tudni akarok!”. A Delta mellett talán ez a másik műsor, amire még ma is emlékszem, és arra is emlékszem, hogy a lehető legkomolyabban gondoltam, hogy én is így vagyok vele. És ilyen szempontból nincs nagy különbség aközött, hogy a múlttal foglalkozunk-e, és azon belül is az alternatívákkal és „mi lett volna, ha” típusú dolgokkal, vagy pedig a lehetséges (vagy legalább elképzelhető) jövővel – amit nem szabad összekeverni a majd tényleg bekövetkezővel. De ide illik az alkalmazott tudományfilozófia is: mi lenne, ha nem abból indulnánk ki, hogy A, hanem abból, hogy nem A? Hogy eljátszunk a kizárólag elméletben létező végtelen gépek gondolatával, akkor legalább elméletben vajon lehetne-e máshogy megkonstruálni őket? És igaz-e az, hogy a természetes számok sora a végtelenig tart? És hasonlók. Az eredmény pedig jobb esetben valamiféle „nóvum”, vagyis újdonságérték: a tudomány ma inkább erről szól, mint valaha. Viszont erősen korlátozottak a lehetőségeink: még ha kitalálok is valamit, amiről még sehol nem olvastam, nem lehetek biztos benne, hogy nem üldögél egy egyetemi szobában valahol Anatólia nyugati részén egy fiatal kutató, aki már rájött ugyanerre, csak nem tette közzé… Margaret Boden mesterséges intelligencia-kutató kétféle nóvumot különböztet meg: a történetit, ami az egész világ számra új; és a személyeset, amely nekem az.
Optimális esetben persze a kettő egybeesik, de annak is ugyanúgy lehet örülni, ha egyszerűen csak rájövök valamire, amire korábban sosem gondoltam.