Mit kell tenni annak érdekében, hogy egy nagy szervezet központjában dolgozókat a kirendeltségeknél hülyének nézzék? Általában semmit. „Lent” többnyire e nélkül is meg vannak arról győződve: a „fentieknek” fogalmuk sincs a végeken munkálkodók körülményeiről. Ezt az érzést azonban hatékonyan elmélyíthetik a központból érkező HR-körlevelek. Nagy lakossági bankunknál is ez történt, amikor leírták, miképpen kellene öltözködni az alkalmazottaknak.Tim Moolman Wedding

 

Pénzügyes kollégám hívta fel a figyelmemet arra a kis dolgozatra, amit ő a magyar bankmogul vidéki igazgatóságán dolgozó ismerősétől kapott. Ebben a központból leírják azokat az ajánlott öltözködési előírásokat, amelyeket a fiókokban dolgozóknak be kellene tartaniuk. A dolgozat már az elején letaglózza a munkatársakat, amikor közli: „Nem szabad megfeledkeznünk P. Corneille szavairól: Öltözetünk az önmagunk által kiállított útlevelünk. Az idegenek először erről ítélnek meg bennünket.”
Nyilván nem tesz jót a bankdolgozó önbecsülésének, hogy ugyan neki ködképe sincs arról, ki is az a Corneille (a közértben sem tudták), de a központban úgy beszélnek róla, mintha Kossuth Lajos ismertségű személyiség volna Magyarországon. A kinyilatkoztatások ezzel nem érnek véget, hiszen még mielőtt a konkrét öltözködési ajánlatokra térne a szerző, újabb ellentmondást nem tűrő mondattal támasztja alá elvárásait:
Egy amerikai felmérés szerint a tárgyalás során a partnerről kialakított összbenyomás 67 százalékban attól függ, hogy mit visel, 11 százalékban, hogy mit mond, és öt százalékban, hogy hogyan mondja.”
Márpedig ha a kellő konkrétsággal hivatkozott „egy amerikai felmérés” ezt deríti ki, akkor a magyar bankalkalmazott indulhat a cipőkeféért. Mert ha esetleg felvetné, hogy ettől azért nem kell mindjárt hasra esni, illetve, hogy az öltözködési színvonalának emeléséhez eddig sem az amerikai felmérések ismerete hiányzott, akkor visszakérdezhetnének tőle a központból: tudja-e egyáltalában, ki volt P. Corneille.

Pierre Corneille

Pierre Corneille

Mindezen elővetések után az írás közli azokat az ajánlott öltözködési szokásokat, amelyeket a fejlett országok bankjainak viselkedési kódexei tartalmaznak. A felsorolt elvárásokról általában elmondható, hogy betartásuk kétségtelenül jótékonyan hathatna a magyar bankalkalmazottak megjelenésére, és jó néhány szabályát más pályákon is érdemes lenne sulykolni. A körleveles pénzintézetnek ugyan volt már korábban egy nagy sajtóvisszhangot kiváltó fehér blúzos korszaka, azonban most a dolgozók fellélegezhetnek, hiszen a nagy kódexekből ilyen szigorú követelményeket nem lehet kiolvasni. Csak ajánlott a fehér.
Attól viszont okkal szomorodhatnak el az alkalmazottak, hogy a fejlett országok bankjainak ruházati előírásai az ott megszokott fizetéseken alapulnak, amelyek lényegesen különböznek az ő folyószámlájukon hó végén megjelenő forintösszegtől. Ezért ott aligha akadnak fenn azon, hogy „a cipő színben és stílusban harmonizáljon a ruhával, a táska pedig a cipővel”. Egy magyar ügyviteli alkalmazott panellakással és két iskolás gyerekkel erre jobb esetben felsóhajt: harmonizálna ő, csakhogy nincs miből. Örül, ha néha vehet valami divatosabb cuccot. Attól maximum a vérnyomása emelkedik meg egy átlagos vidéki bankdolgozónak, hogy: „Állítólag a bőrkabát hamarosan reneszánszát éli.” A kisvárosában ugyanis a ruhák reneszánszát általában nem a londoni bankirányzatok, hanem a turkálóba érkezett legújabb szállítmány határozza meg. Tehát, ha holnap érkezik egy-két bála bőrkabát, akkor bekerülhet a fősodrásba. Már persze az anyagot illetően, hiszen a szabás ezer éves. Esetleg a „törökből” hozott bőrdzsekit is magára kaphatja az imigyen kitanított pénztáros.
Turkáló
A bevásárló turizmus, és a turkálók kínálata behozott már egy-két divatirányzatot Magyarországra. Nemrégiben például, szülővárosomban szőrmében járt boldog-boldogtalan, mivel a nyugatabbra már ciki holmit kamionszám hozták be. Így aztán csak úgy suhogtak a rókák a sárban. Ékszerben, kiegészítőben viszont nincs turkáló, ezért az emlegetett 13-as szabályt, mely szerint maximum 13 tárgy lehet egy nőn, nem nehéz betartania egy átlagos bankalkalmazottnak. Utoljára esetleg éppen 13 éve vett ugyanis ékszert: a jegygyűrűjét.
Azért a férfiak sem maradnak ki a szórásból: velük az ajánlás közli, hogy felöltőnek a kasmír kabát a legmegfelelőbb „camel-színben”. A Hold utcában lehet, csakhogy mondjuk Kisvárdára – talán az elmúlt húsz évben –, nem érkezett kasmír kabát, camel színben. Ha meg érkezne is, korántsem a helyi fiók szorgalmas dolgozója csapna le rá magától értetődően. A rövid ujjú inget és a fülbevalót kifejezetten tiltja a férfiaknak az ajánlás. Ez különösebben nem meglepő, bár a hosszú ujjú ing még távolról sem a világ legtermészetesebb dolga Magyarországon a bankok ügyfélforgalmában.
Az ajánlást körlevelező pénzintézet egyik, angolszász tulajdonban lévő konkurensénél mindenesetre velem rendszeresen egy rövid ujjú inges, farmeres, fülbevalós, kopasz fickó foglalkozik. Legutóbb, amikor megtudta, hogy milyen kis pénzt akarok két alap között megosztani, egyszerűen a „na, ne bassza már!” felhorkanással adott egyértelmű befektetési tanácsot.
Ha tehetem, hozzá megyek. Megértjük egymást, egyikünk se olvasta P. Corneille-t.
Így aztán annak olvastán, hogy „az utóbbi időben a fekete szmoking mindinkább kiszorítja a frakkot”, nem szaladunk ruhásszekrényünkhöz kidobni a divatjamúlt holmit. Nyári táncmulatságokon vagy hajókirándulásokon sem hordunk elefántcsontszínű vagy fehér „dinner jacketet”.
De nem is írunk a hálózatunk túl éppen nem fizetett alkalmazottainak kedélyállapot szerint vérforraló vagy röhejes tanácsokat arról, miképpen kellene öltözködniük, ha lenne pénzük.