AZ ISZLÁM KELETKEZÉSE

Az iszlám vallás vázlatos és rövid történetét csakis a  keletkezésének hajnalán fennálló civilizációk rövid áttekintésével együtt érdemes tárgyalni. Az 6-7. század nagy, kiemelkedő civilizációi nyugatról keletre haladva a következők voltak: a Kelet-Római Birodalom (Bizánc), a szászánida Irán (Perzsia), India, Kína. Ezektől északra és délre nomád népek éltek, komoly katonai erőt képviseltek, és folyton a letelepedettek javait és kényelmét igyekeztek megszerezni. Északra a hunok és a germán törzsek, délre pedig a berberek és az arabok mozgolódtak. Ezen népcsoportok közül az arabok történetével foglalkoznak.

Khana Kaba
A mekkai nagymecset belső udvarán álló Kába szentély

A Nyugat-Római Birodalom 5. századi bukását követően, hiábavalónak bizonyult I. Justinianius (527-565) kísérlete a Kelet-Római Birodalom (Bizánc) bomlásának visszafordítására, melyet az ún. krisztológiai viták váltottak ki. A szembenállást a perzsákat legyőző Hérakliosz (610-641) sem tudta enyhíteni. A 6-7. században a keresztény világ mind egyházi, mind állami értelemben hanyatlásnak indult. A keresztények között rengeteg pogány babona és ősi hiedelem terjedt el. Nőtt a szentek tisztelete, és az ikonok bálványozása. Az egyházi elöljárók, püspökök éles hitvitákat folytattak, melyek Jézus természete körül forogtak, és teljesen megosztották a keresztény világot. Megnövekedtek a viszályok a katolikus, az ortodox és a monofizita egyházak között. Keleten a monofiziták (pl. a koptok, jakobiták) szemben álltak a melchitákkal, és nem voltak hajlandók elfogadni Jézus kettős (emberi és isteni) természetét. Ez a teológiai válság csak fokozta a kereszténység eltávolodását a szigorú egyistenhittől, és elmélyítette a Jézus személyéről alkotott nézetek bonyolítását, az ún. eretnek csoportok burjánzását, amelyek ellen nem egyszer erőszakkal lépett fel a hatalom. A különböző felekezetek krisztológiai küzdelmei számos esetben zavargásokba, véres harcokba torkolltak (pl. Palesztinában). Mindemellett rendkívüli módon emelkedtek az adók, létrejöttek újabb és újabb adónemek. Általános volt a hatalommal szembeni zúgolódás, és sokan kívánták a rendszer változását. Az elviselhetetlen intézkedések sok helyen váltottak ki zavargásokat (pl. Egyiptomban).

PERZSIA

Mezopotámia és Irán ősi birodalmainak volt az örököse. A 6-7. században Bizánccal osztoztak a késői antik világ területein. A perzsa birodalomban a sáhinsáh állt a hatalmi piramis csúcsán. Ez négy, szinte kasztszerűen elkülönülő osztályból állt: papság, nemesség, írnokok-hivatalnokok és a köznép, azaz kereskedők, kézművesek és parasztok. A perzsa királyok emellett isteni származást tulajdonítottak maguknak, és ezáltal korlátlan hatalmat gyakoroltak birodalmuk felett: mindenki és minden a király tulajdona volt. Sokféle vallás fejtette ki hatását Perzsiában ebben az időszakban, mint például a manicheizmus (duális világfelfogású), és a zoroaszter-hit (tűzimádat), melyek egyike sem tanított egyistenhitet, hanem zavaros tanokkal vezette félre az embereket. A birodalom pénzügyi forrásainak pontos felmérése lehetővé tette, hogy elviselhetetlenül magas adókat állapítsanak meg, s arról is gondoskodtak, hogy az adófizetés alól ne legyen kibúvó. A szászánidák végzetes hibájának az bizonyult, hogy figyelmüket túlságosan csak a nyugatról fenyegető veszélyre összpontosították.

II. Khoszrau minden erejét a Bizánccal való régi konfliktusra és az Akhaimenida Birodalom rég elveszített határainak helyreállítására fordította. Bizánc és Perzsia, a kor két nagy birodalma tehát élet-halál harcot folytatott egymással. A harcok hevében eltiportak két kis déli csatlós államot, és ez végzetes következményekkel járt. A Gasszánidák Bizáncnak, a Lakhmidák pedig Perzsiának voltak meglehetősen hű vazallusai, és míg ezen civilizációk eredményeit részben átvették, megtartották arab voltukat és azon képességüket, hogy féken tarthatták a tőlük délre fekvő területeken jobbára egymással csatározó törzseket.

KÍNA

A buddhizmus, és a konfucianizmus jelentette a fő vallási irányzatokat. Kína magas kultúrával rendelkezett, de a külvilággal nem sokat törődtek, nem is kívántak nyitni más kultúrák iránt. A buddhizmus szerzetesi rendek formájában és szellemi vezetők által tanította az egyének számára az erényes életmódot, az önmegtartóztatást, azonban a társadalmi, politikai, és államigazgatási kérdések háttérbe szorultak. A Teremtő Istenbe vetett hit és az egyistenhit szinte teljes mellőzése mellett, a buddhizmus a hinduizmus hatására Buddha szobrainak imádatába, bálványimádásba torkollt. (A mongolok, japánok és török népcsoportok is átvették a bálványimádásnak ezt a fajtáját, bár sok helyen keveredett a helyi sámánhittel, és a szellemvilággal kapcsolatos hiedelemvilággal). A konfucianizmus mindezzel szemben túlzottan földhözragadt, mondhatni materialista szemléletet alkotott a világról, a léleknek, a lelki igényeknek nem túl nagy jelentőséget tulajdonított.

INDIA

A civilizáció hanyatlásának mélypontját a történészek szinte egybehangzó véleménye szerint a 6. században érte el, és még a perzsánál is szörnyűbb kasztrendszer volt érvényben: a bráhmánok (papok) kasztja állt a piramis tetején, ezt követte a katonák kasztja, majd a kereskedők, kézművesek, és földművesek kasztja, végül a legalacsonyabb az érinthetetlen, kivetettek kasztja volt, akik még az állatoknál is alacsonyabb bánásmódban részesültek. Az utóbbiak tulajdonképpen rabszolgák voltak, akiknek nem lehetett vagyona, ezzel szemben a bráhmánoktól még adót sem lehetett szedni. A nők helyzete se volt sokkal jobb (az elhalálozott férfi özvegy feleségét szokás volt máglyán elégetni férjével együtt). A védikus írások 33 istenségről tesznek említést, a hetedik századra azonban több ezer bálványt imádnak Indiában. Ezek között találni történelmi személyeket, hősöket, égitesteket, hegyeket, folyókat, nemesfémeket, állatokat, nemi szerveket, harci eszközöket, íróeszközöket és egyéb tárgyakat is. A hinduizmusban féktelen szoborkészítő ipar alakult ki, amely hatással volt a környező vallásokra, mint a fent említett buddhizmus esetében.

ARÁBIA

Az iszlám megjelenése előtt, a dzsáhilijja (pogánykor) idején az arabok főként nomád életmódot folytattak, de emellett az Arab-félszigetet átszelő kereskedelmi útvonalak mentén és az oázisokban számos települést hoztak létre, ahol félnomád életformát tartottak fenn. Nagy kiterjedésű mezőgazdasági területek csupán Dél-Arábiában, a mai Jemen területén alakultak ki, ahol az öntözéses földművelés mellett valódi civilizáció fejlődött ki, majd tűnt el a történelem süllyesztőjében (pl. a Sába vagy Himjarita királyság). Származásukat tekintve az arabok önmagukat Izmael és Ábrahám prófétáktól származó nemzetnek vallották, és erre igen büszkék voltak, de a gyakorlatban nem képeztek egységes arab nemzetet, hanem törzsekbe, törzsszövetségekbe tömörültek. Identitásukat illetően tehát legfontosabbnak a törzsi hovatartozást tekintették, a nemzeti, és a vallási hovatartozás alárendelt szerepet játszott az életükben. Volt néhány arab törzsszövetség, mely kvázi államot alkotva szövetségre lépett a környező – bizánci és perzsa – birodalmakkal, azonban az effajta függőség nem volt egyáltalán jellemző a korlátlan szabadságot és függetlenséget szerető arabokra. Ezek a törzsszövetségek egyébként ütközőállamként működtek a bizánci és perzsa birodalmak határvidékén, vagyis ezek az arab államok verték vissza az időnként Arábia belsejéből előretörő beduin harcosok támadásait. A javarészt sivatagból álló területek viszontagságos körülményei közepette, az arabok életét az 5. századra teljes mértékben a taghálub (felülkerekedés) elve határozta meg. Ezen elv szerint három, egymással összefüggő tényező hatott a beduin társadalomra. Az első az aszabijja (a csoportszolidaritás), a második a ghazv (rajtaütés, csata) a harmadik pedig a murú’a (virtus), amit leginkább a törzsi erény kifejezéssel lehetne visszaadni. A taghálub természete létezik mindegyiknél: először a legfontosabb az összefogás a másik fél legyőzése érdekében (egyik törzs a másik fölé kerekedik), aztán a törzsön belüli pozíció, a tekintély és a hírnév megszerzése, majd a legnagyobb erény, ha valaki bőkezűbb, mint ellenfele: a háború alatt le tudja győzni ellenfelét, de a béke esetén bőkezű ellenfelével.
A háború, a harc oly jellemző a beduinokra, hogy e nélkül nem tudtak volna a sivatagban megélni, és ebben mind a nomadizáló, mint a félnomád arabok megegyeztek. Az arab törzsek között ugyanis állandó volt a versengés, torzsalkodás, és háborúskodás a legelőkért és a vízforrások birtoklásáért, valamint a kereskedelmi útvonalak felügyeletének és a vámszedés jogának a megszerzéséért. A törzsből való kitagadás volt a legnagyobb veszély, amely egy törzs tagjait fenyegette, éppen ezért rendkívül ritka jelenség volt, már csak azért is, mivel egyenlő volt a halálos ítélettel, hisz a sivatagban egyedül nincs esély a túlélésre. Akiket mégis kitagadtak, vagy akik önszántukból kiszakadtak törzsükből, azok sok esetben bandákba tömörülve, vagy magányos farkasként, útonállóként tengették az életüket. Az arabok az iszlám előtt fanatikusan ragaszkodtak saját törzsükhöz, és annak tagjaihoz. Minden esetben igazat adtak törzsbelijeiknek és vérrokonaiknak, és védelmükre keltek, még akkor is, ha egyikük jogtalanságot, bűncselekményt, például gyilkosságot követett el. Ez a fanatizmus sokszor a vérrokonságot és törzsiséget is meghaladta, mert számos esetben törzsszövetségekbe tömörülve néztek farkasszemet más törzsszövetségekkel. Ebből a törzsi berendezkedésből fakadt a tha’r (vérbosszú) intézménye is, amely a kollektív felelősséget hirdette. A törzs becsülete volt a legfontosabb érték, és ennek értelmében nem egy meghatározott egyén elleni bűncselekményt, hanem a törzset ért sérelmet, a becsületsértést igyekeztek megtorolni. Ennek értelmében például válogatás nélkül, bárkit meg lehetett ölni az ellenséges törzsből, ha annak valamelyik tagja gyilkosságot követett el ellenük. Az arabok törzsi fanatizmusához társult a bálványkultuszhoz fűződő, hasonlóképpen szélsőséges vallási fanatizmus is. Az arabok hittek a szellemvilágban, és politeista nézeteket vallottak, törzsi bálványokat imádtak, mint pl. Hubalt, al-Látot és al-Uzzát. A primitív hiedelmek, babonák miatt gyakori volt az elsőszülött leányok megölése.

Mekka, Arábia egyik legfontosabb kereskedelmi és vallási csomópontja volt a legnagyobb kultuszhely, ahol idővel több, mint háromszáz bálványt állítottak fel az arab törzsek, melyek készek voltak harcba szállni és feláldozni saját életüket is bálványaikért. Többek között ezzel magyarázható, hogy nem járt jelentős sikerrel egyetlen keresztény vagy zsidó misszió sem a beduinok körében. Keresztény vándorszerzetesek meg-megfordultak Arábiában, de követőkre ritkán találtak. A történetírók ugyan tesznek említést egy kereszténnyé lett arab törzsről, de jelentős kolóniák csupán a zsidóság köreiből tevődtek, akik valószínűleg Palesztinából vándoroltak délre, Arábiába, és főként Jemenben és Jathrib városban telepedtek le, vagyis azokon a területeken, amelyek kedvező mezőgazdasági adottságokkal rendelkeztek. Mindezek mellett létezhetett egy haníf elnevezésű vallási csoport is, amelynek tagjai Ábrahám és Izmael Urát tisztelték, és az ő vallásukat igyekeztek követni, annak ellenére, hogy a folytonosság már réges-rég megszakadt közöttük és az eredeti tanítás követői között. Szokásuk volt, hogy elzarándokoltak Mekkába, a Kába szentélyhez, melynek alapítását Ábrahámnak tulajdonították, és elfordultak a bálványoktól, és csak egy Istent imádtak. A hatodik század végén, a törzsi közösségek elöljáróinak, törzsfőinek zsarnoksága mély társadalmi szakadékot, kizsákmányolást és elnyomást idézett elő, Törzsi és vallási fanatizmus, társadalmi igazságtalanság, és erőszak volt tetten érhető mindenhol.

MOHAMED PRÓFÉTA ÉLETE
Gábriel arkangyal lediktálja a Koránt Mohamednek. 14. századi Perzsa miniatúra.

Ebben a közegben és ilyen körülmények között született a hatodik században az arab Kurejs törzsből származó Mohamed (arabul: Muhammad), az Arab-félsziget közepén fekvő, kopár hegyekkel körülvett kisvárosban, Mekkában i.sz. 570 körül, melyet az arabok „az Elefánt éveként” ismertek. Ebben az évben kísérelte meg sikertelenül Abraha abesszin kormányzó az Ábrahám prófétához fűződő mekkai szentély, a Szent Ház, vagyis a Kába szentély lerombolását. A Koránban olvashatjuk: „Allah a Kábát, a Szent Házat menedékké tette az emberek számára…” (Korán 5: 97).
A Kába a közhiedelemmel ellentétben nem egy kő, hanem egy nagy, kocka alakú szentély. Az egyik sarkában van a Fekete-kő, amelyet Ábrahám és Izmael próféták helyeztek oda, miután Isten az égből bocsátotta le, jelezvén a helyet, ahol a szentélynek állnia kell. Ábrahám és a Kába szentély kapcsolatáról a Korán következő versében olvashatunk: „Bizony az első Ház, mely lehelyeztetett az emberek számára, az Bekkában (Mekkában) van, áldás és vezérlet gyanánt az emberek számára. Világos jelek vannak benne, [mint] Ábrahám [imádkozási] állóhelye…” (Korán 3: 96-97).

Történeti adatokból és Mohamed próféta életrajzából tudjuk, hogy apját – Abdullah – még születése előtt, édesanyját – Ámina – ötéves korában vesztette el. Árvaként nőtt fel, előbb nagyapja, majd annak halála után nagybátyja és a Kurejs törzs egyik vezetője – Abú Tálib – gondoskodott a gyermek Mohamedről, aki ifjú korában pásztorkodással, majd kereskedéssel foglalkozott. Huszonöt évesen feleségül vette az özvegy Khadídzsát, aki ekkor negyven éves volt. Hat gyermeke született tőle, két fiú és négy leány. Egyszerű arab ember volt, nemzetsége körében mégis közkedvelt, és tisztelettel övezett személynek számított megbízhatósága, őszintesége, bölcsessége és a kereskedelemben való jártassága miatt.

Mohamed próféta ugyanakkor nem tanult írni vagy olvasni, saját nyelvén kívül más nyelven nem beszélt, akárcsak az akkori arabok túlnyomó része. A Korán tanúsága szerint Mohamed próféta nem olvasott egyetlen könyvet sem, se nem írt (Korán 29:48), és nem ismerte a korábban kinyilatkoztatott szent iratokat, sőt az igaz hitről se volt fogalma (Korán 42:52). Nem vett részt az arab törzsek bálványokhoz fűződő imádatában, és sosem borult le szobor előtt. Nem folytatott kicsapongó, az akkori fiatalokra jellemző életmódot, akik törzsi zenével, borral, szerencsejátékkal és prostituáltakkal múlatták az időt. Ehelyett családjának élt, és szabadidejében szeretett elvonulni, és elmélkedni a világ dolgain; minden évben egy időre felköltözött a mekkai Hirá barlangba, ahol a maga módján kereste az igazságot, és próbált közeledni Istenhez.

Küldetése egy ilyen elmélkedés során, meglepetésszerűen vette kezdetét i.sz. 610-ben, úgy negyvenéves korában.
Gábriel angyallal, és az isteni kinyilatkoztatással, a Koránnal való találkozása először nagyon megviselte, de hamarosan nyugalomra lelt, és megértette, hogy ő az Isten küldötte. Először családtagjaival és a legközelebbi barátaival ismertette meg az Isten üzenetét. Három évvel később kezdte nyilvánosan hirdetni az iszlám vallást. Az arabok ekkor hallhatták először a Korán szavait. Az arab törzsek kulturális életének, művészetének fénypontját a költészet jelentette. Az arabok rendkívül kifinomult irodalmi ízléssel rendelkeztek, főként, ami a költeményeket illeti. A hivatásos szavalók, költők a zarándoklati időszak alatt mérték össze tudásukat, költői képességüket, és a legjobb költeményeiket a Mekkai Kába szentély falaira függesztették fel. Az iszlám nyilvános hirdetésének kezdete után a híres pogánykori költők alkotásai hirtelen eltörpültek a Korán fenséges szavai mellett. A Korán utánozhatatlan stílusával szembeni tehetetlenség nem volt véletlen. Az arab költők a sivatagi életen, az arab törzsi viszonyokon, az évekig tartó háborúk emlékein, és saját törzsük dicsőítésén, vagy más törzsek lealacsonyításán, szidalmazásán kívül másról nem igen szavaltak.

A Korán ezzel szemben magabiztosan tárt a hallgatóság elé különböző népekről, prófétákról, és vallási közösségekről szóló történeteket – meghaladva ezzel az arabok hagyományos életterét – és kifejtette a világ és az ember teremtésének folyamatát és célját, és szinte megfogható, érzékelhető módon mutatta be a túlvilági eseményeket. Ugyanakkor e világi téren síkra szállt a szegényekről és árvákról való gondoskodás, és nők jogai és a rabszolgák elengedése mellett, továbbá hadat üzent az elnyomás, kizsákmányolás, a törzsi fanatizmus, a vérbosszú és a gyermekgyilkosság ellen. Az akkori arábiai törzsek, akikhez a Korán elsőként szólt, nem akartak hallani a Könyörületes Istenről, mert nem tartották erénynek a könyörületességet, a megbocsátást, a szeretet megnyilvánulását, inkább a gyengeség jelének vélték, így sokkal inkább támogatták a bosszút, a megtorlást, az elnyomást, és az igazságtalanságot.

Ezt az állapotot a Korán tévelygésnek nevezi: „Ekképpen küldtünk el téged (ó Mohamed) olyan néphez, mely előtt népek távoztak már el (az élők sorából), azért hogy recitáld nekik azt, amit sugalltunk neked, miközben ők nem hisznek a Könyörületesben. Mondd: Ő az én Uram! Nincs más isten csak Ő! Őrá hagyatkozom, és Hozzá fordulok megbánással.” (Korán 13:30)

A Korán egyedi irodalmi stílusa, bölcsességgel teli szavai, valamint szeretetteljes, a védtelenekkel és elesettekkel szolidáris hangvételtől áradó kijelentései, üzenetének egysége és egyetemessége, témáinak sokrétűsége már a kezdetekben lenyűgözte törzsének számos tagját, és mérhetetlen csodálatot, rajongást váltott ki. Azokban, akiknek az érdekei ütköztek a Korán tanításaival, és akiket a Korán esetenként bírált vagy fenyegetett, bennük mérhetetlen ellenszenvet váltott ki, annak ellenére, hogy stílusa egyébként őket is megragadta, de a büszkeségük, és érdekeik miatt nem fogadták el tanításait, ezért inkább varázslatnak nevezték, és elutasították.

Mekka bálványimádó, gazdag kereskedői számára tehát mindezek a tanítások anyagi, társadalmi és hatalmi érdekükkel ütköztek, ezért mindent bevetettek, hogy Mohamed prófétát „jobb belátásra” bírják. Amikor a tárgyalásokkal nem érték el céljukat, hamarosan üldözni kezdték az iszlám követőinek kis csoportját. Az üldöztetés elől sok muszlim menekült Mekkából Abesszíniába, ahol egy igazságos keresztény király, an-Nadzsásí uralkodott. A Mekkában töltött utolsó három évben gazdasági blokád alá helyezték a próféta klánját, és kiűzték őket Mekka külterületeire, ahol a sok nélkülözés és hányattatás következtében a próféta elvesztette hőn szeretett feleségét, Kadídzsát és nagybátyját, Abú Tálibot, az egyetlen védelmezőjét. A blokádot ugyan később feloldották, de egy másik nagybátyja, Abduluzzá – aki Abú Tálib helyébe lépett – a Kurejs törzs vezetőivel úgy döntöttek, hogy végleg elhallgattatják a kiszolgáltatott helyzetben lévő prófétát.

Mohamed próféta 622-ben az ellene tervezett merénylet elől Medinába kényszerült kivándorolni, ahol befogadták, és bizalommal, védelemmel vették őt körül. Medinában ekkor már kialakulóban volt az első muszlim közösség, hiszen Mekkából és Abesszíniából folyamatosan érkeztek a kivándorlók. Az őket befogadó medinaiakat úgy nevezték: anszár. A próféta első feladatának a mecset felépítését és a testvériesség kihirdetését tűzte ki. Ez az első medinai mecset azonban nem csupán az istentiszteletnek adott helyet, hanem számos társadalmi funkciót töltött be. Egyszerre volt a vallási oktatás, a bíráskodás és a küldöttségek fogadásának helye, és az ünneplések helyszíne. Megalkotta a medinai alkotmányt, amely szabályozta Medina különböző törzsekből és vallási közösségekből álló lakosságának életét, és rögzítette a különböző medinai vallási közösségek jogait és egymáshoz való viszonyát, továbbá a külső támadások elleni közös fellépésben vállalt kötelezettségeket. Ezzel megalakult Arábia első szervezett városállama. Az iszlám előtt is létezett az araboknál kezdetleges jogorvoslat, ezért minden törzsnek volt bírója, akihez beterjesztették a vitás ügyeket. Medinában a prófétát választották meg minden közösség bírójának. Ennek értelmében nem csupán a muszlimok, hanem a más vallásúak, például a zsidó közösség tagjai is hozzá fordultak jogi kérdéseikben.

A mekkai arisztokrácia nem törődött bele ebbe a helyzetbe, és pozíciójának, érdekeinek féltése miatt rövidesen Mohamed próféta és a kis muszlim közösség nyomába eredtek, hogy döntő csapást mérjenek rájuk, de a muszlimok hitüktől vezérelve legyőzték ellenségeiket. A támadások ezután is folytatódtak és muszlimok számos alkalommal védték meg magukat a többszörös túlerővel rendelkező mekkai bálványimádók seregeinek támadásaival szemben.

A mekkai Kurejs törzs, hol egymagában, hol más arábiai törzsekkel szövetkezve ostromolta Medinát és a muszlimokat. Összesen 27 kisebb-nagyobb ütközetre került sor, melyek közül kilencben vett részt Mohamed próféta személyesen. Az első írásos történeti feljegyzések, az ún. Maghází irodalom, részletesen tárgyalja a csaták, ütközetek történetét és végső kimenetelét. Ezek a feljegyzések alapozták meg a későbbi életrajzi leírásokat, vagyis Mohamed próféta életútját (Asz-szíra an-Nabawijja).

628-ban a próféta tíz év tűzszünetet kötött a mekkaiakkal, ami alatt lehetőség nyílt a környező arab törzseket meghívni az iszlám vallás felvételére, sőt küldötteket menesztett a Bizánci, a Perzsa és az Egyiptomi helytartókhoz is, elindítva a muszlim állam nemzetközi kapcsolatait. Az iszlám ebben a békeidőben lezajlott hihetetlenül gyors terjedésének köszönhetően Mohamed próféta i.sz. 630-ban már egy hatalmas sereg élén vonult be – méltóságteljesen, de lehajtott fővel – Mekkába, abba a szent városba, ahonnan nyolc évvel korábban kiűzték őt ellenségei. Lerombolta a bálványokat és véglegesen megtisztította a Kába szentélyét a politeizmustól. Mohamed próféta megkegyelmezett mekkai ellenségeinek, a vérbosszút és a megtorlást, vagyis a pogánykor két látványos kifejeződését döntve romba. Mekka meghódításánál mutatkozott meg legjobban az iszlám diadala a törzsi szellemiség felett: különböző arab törzsek tagjai egyesültek egy győzelmi zászló alatt, immár egy vallás alá rendeződve, és egy Ummát, közösséget alkotva. Az iszlám véglegesen eltörölte a törzsi alapon történő közösségi szerveződést, és ezzel együtt azt a magatartást, amely korábban uralkodott. Ez azt jelentette, hogy befejeződött az addig uralkodó fanatikus pogány gondolatiság – mind társadalmi, mind pedig vallási téren – mivel helyébe lépett az iszlám univerzális, egyenlőséget hirdető tanítása, amely nem tesz különbséget az arab törzsek és más népek között származásuk alapján. Mohamed próféta Mekka meghódítása után visszatért Medinába és folytatta a muszlim állam vezetését és követőinek tanítását. 632-ben bekövetkezett halálával véget ért az iszlám üzenete, és befejeződött a kinyilatkoztatás: „A mai napon tettem teljessé nektek vallásotokat, és tettem teljessé kegyemet irántatok, és fogadtam el számotokra az iszlámot vallás gyanánt” (Korán 5:3). Ezzel tehát lezárult az iszlám keletkezése, hiszen a próféta teljes mértékben átadta a vallás tanításait és egész életével mutatta be, hogyan kell azokat gyakorlatba ültetni. Mohamed próféta olyan birodalomnak tette le alapköveit, amelyben a hit, az istentisztelet, a törvénykezés és az államvezetés, mind-mind az iszlám szerves részeként jelent meg.

A prófétát követően négy leghűségesebb kortársa: Abú Bakr, Omar, Oszmán és Ali, az úgynevezett Rásid (helyesen vezérelt) kalifák vezették a muszlim államot (632-661). Ebben a korszakban történt meg a Korán hiteles és végleges szövegének megállapítása, a kezdetleges eszközökről történő átmásolása, és a különböző tartományokba való eljuttatása, így az iszlám üzenete rövidesen eljutott az Atlanti-óceántól egészen a Himalájáig.

Az iszlám az Arab-félsziget belsejéből elindulva, a hetedik századtól kezdve kialakított egy teljesen új világrendet, elsősorban Ázsiában és Afrikában, amely képes volt egymással korábban harcoló népeket, vallási közösségeket kibékíteni és összefogni.

Author: Abdul-Fattah Munif

Abdul-Fattah Munif magyar-jemeni származású arabista. Egyetemi diplomáját az ELTE BTK Sémi Filológia és Arab Tanszékén kapta 2004-ben, PhD fokozatát 2013-ban szerezte arabisztika szakterületen, amelyet az ELTE Bölcsészettudományi Kar (BTK) Nyelvtudományi Doktori Tanácsa ítélt meg a sokat publikáló kutatónak, „summa cum laude” minősítéssel. Doktori disszertációját a Korán lexikográfiai elemzéséről írta. Jelenlegi kiemelt kutatási területe: a Korán nyelvészeti exegézise, korábban a Magyarországon fellelhető arab kéziratokkal, a magyarországi iszlám történetével, valamint a Sariával, az Iszlám törvénykezéssel is foglalkozott. Alapítója a Magyar Iszlám Jogvédő Egyesületnek. Tevékenyen részt vállal a különböző vallások közötti párbeszédben. Munkatársa volt a Magyar Nemzet napilapnak és a Magyarországi Muszlimok Egyháza által kiadott, Új Gondolat magazinnak. Jelenleg a PR Herald arabisztikai és iszlamológiai főmunkatársa.

Vélemény, hozzászólás?