UKRAJNAI MENEKÜLTPORTRÉK

Talán soha nem láttam ilyen segítőkésznek a magyar embereket, mintha elkülönülnének minden politikától és politikai iránytól,  és a színtiszta humanizmus győzne a propaganda és az előítéletek felett. Néztem a hosszú sorokat, eltévedt gyermektekinteteket, a „Hol vagyok, miért vagyok itt?” kérdések csillogását a szomorú pillantásokban.

 

Két hete kijárok a Keleti vagy a Nyugati pályaudvarra, minden nap viszek egy játékot a kisgyermekeknek. Volt, aki felugrált a kismacival, annyira örült, volt, aki nem vette át, ő is sírt, az anyja is,  és volt, aki megköszönte angolul a kiskutyát, magához ölelte.

Megható a civilek áldozatos munkája, a szeretetszolgálatok, segítő non profit szervezetek és az interneten kialakult segélycsoportok éjjel – nappali figyelme, szervezkedése. Rengetegen befogadtak családokat. Talán soha nem láttam ilyen segítőkésznek a magyar embereket, mintha elkülönülnének minden politikától és politikai iránytól,  és a színtiszta humanizmus győzne a propaganda és az előítéletek felett. Néztem a hosszú sorokat, eltévedt gyermektekinteteket, a „Hol vagyok, miért vagyok itt?” kérdések csillogását a szomorú pillantásokban.

Láttam menekült fiatalokat, egyetemistákat, fekete vagy fehér bőrűeket, akik nem tudják befejezni a tanulmányaikat, láttam anyákat, sok-sok anyát kisgyermekekkel, szomorúságot a gyermekek és anyjuk szemében, láttam összeölelkező családot, a nagyapa magához ölelte az unokát és a lányát, láttam kétségbeesett apákat három vagy négy gyermekkel, és visszafojtottam a könnyeimet, de volt egy pillanat, amikor már nem tudtam. Egy család szállt le a vonatról, és a kislány szorosan magához ölelt egy dobozt. Ahogy közelebb mentem, láttam, hogy egy papagáj, a papagája az, aki ezer kilométert utazott, s a gyermek úgy ölelte, mintha az életét ölelte volna magához. Ez a határtalan szeretet menekült a háború elől. Néztem és tehetetlen voltam.

 

A Keletiben láttam meg őt, barátságos volt, kérdeztem:

”Honnan jöttél?”

„Ukrán vagyok!”- válaszolta meglepetten.

Tovább kérdeztem: „ Eredetileg honnan származol?”

„Nigéria”- mondta.

„Mit csinálsz Ukrajnában?”

„Az  FC Kijev futballistája vagyok”

Rákérdeztem :„ Egy igazi focista?”

„Nagyon igazi – válaszolta – . egy 21 éves igazi.”

„Oh, ahogy Mbappe”- mondtam,  és ő mosolygott.

„Igen, mint Mbappe”.

 

Ránéztem, a fiam lehetne, egy fiatal, energikus srác, aki orvos akart lenni. Jó volt a természettudományokban, de nem tanulhatott tovább.  Az élet lehetőséget adott neki, hogy futballista legyen, és most… a háború tönkretette fiatal életét.

Próbáltam reményt sugallni az FC Kiev huszonegy éves nigériai játékosának, aki annyit szenvedett, küzdött, hogy egy szegény afrikai országból elkerüljön egy jó csapathoz, és most menekülnie kellett, amikor álmai végre valóra váltak. Próbáltam, és tehetetlen voltam.

Tegnap hazafelé bementem a Lidlbe vásárolni. Hatalmas sorok álltak, nem találtam kosarat, így a  kezembe vettem néhány dolgot, gyümölcsleveket és pár apróságot, ami ötezernél persze hogy több lesz a jobban teljesítő országban. Mindent nehéznek éreztem, fáradtan várakoztam. A szomszédos sorban egy kislány állt a kistestvérével és az anyukájával. Kilenc-tíz éves forma, szép,  hosszú barna hajú kislány. Egyszer csak befurakodott az emberek közé és elvett egy kosarat, visszafurakodott, és nekem adta. Nehezen jutottam szóhoz, ilyen gesztust aligha kaptam.  Megköszöntem, a kislány mosolygott és odament az anyukához. Hallottam, hogy oroszul beszéltek. A polcról levettem egy kis csokit, kifizettem azt is, de a kislány már sehol sem volt, mire végeztem. Neki akartam adni. Hazafele jövet az utcán, a lámpánál megláttam őket, rohantam hozzá, átadtam a csokit, mosolygott, megköszönte angolul.

 „Te beszélsz angolul?” – kérdeztem.

„Igen” – válaszolta ő is, az anyuka is.

„Ukránok vagyunk”- mondták.

Aznap volt  a kislány születésnapja, nagyon köszönték a csokoládét. Kiderült, közel laknak hozzám, nem messze béreltek  egy lakást. Hívtam őket,  jöjjenek át ebédre másnap, s nézzék meg a megismételhetetlen Fidel cicámat is. Átjöttek. A tizenegy éves kislány gyönyörűen rajzolt, énekelt, kiderült, hogy iskolaelső. Az ötéves kisfiú összeszerelt egy olyan áramkört öt perc alatt, ami tizenéveseknek  egy órán belül sem sikerült.

 Elővettem egy tortát, erre mindhárman elsírták magukat.

Leültünk, és amíg a gyermekek rajzoltak, Elena elmesélte azt a bizonyos napot. A gyönyörű Elena egy  nemzetközi optikai cég ukrajnai vállalatának jogi tanácsadója. Elvált, két gyermekével indult útnak.

„ Hajnalban, öt óra húsz perckor arra ébredtünk, hogy hatalmas robbanás rázta meg a házat. Semmit sem tudtunk. Az exférjem jogász az ukrán nemzetbiztonságnál, belső körökből azt mondták, ne aggódjunk, a szokásos Donyeck és Luhanszk a tét.. Aznap hajnalban az a hang borzalmas volt. Rohantam megnyugtatni a gyermekeket, amikor újra  robbanás hangját hallottuk. Kinyitottam a számítógépet, hallgattam a híreket. Akkor bombázták körbe az oroszok a repülőtereket, még sötét volt, álmunkból riadtunk fel.…

Negyven kilométerre van tőlünk a repülőtér, Kijev belvárosában lakunk. Nem is értettem, hogyan hallhatjuk a robbanásokat, lehet,  a szomszédos kisebb reptérről jött a hang,  ami húsz kilométerre van. Kaptuk  a telefont: meneküljetek! Betettem a gyermekeket az autóba, letöröltem a könnyeket és vezettem, azt sem tudtam, hova. A volt férjem Kijev mellett lakik, oda mentünk. Negyedórányi az út, de pontosan négy órát álltunk az autósorban ezer meg ezer  menekülő között. De sokan ottmaradtak. A kisgyermekek hetekig az óvóhelyeken, víz nélkül, áram nélkül, kilátás nélkül. Én csak vezettem, és amikor négy óra múlva odaértünk, a volt férjem azt mondta, nem vagyunk biztonságban, túl közel van Kijev. Továbbvezettem egy egész napot, éjjel értünk anyámékhoz. Anyám és apám hetvenöt évesek, repülőmérnökök, pontosan tudták, mit jelent egy reptér bombázása. Pár napot ottmaradtunk, aztán jött a telefon, nem vagyunk biztonságban. Anyám velünk jött, apám azt mondta, ha meg kell halni, akkor itt hal meg, ahol született. Összeölelkeztünk.

A kisfiam napokig nem aludt, állandóan felsírt álmában és remegett. Bombákkal álmodtam!-mondta. Azt sem tudtam, mit mondjak neki. Látod, most is mit rajzol…

Elindultunk, de fogalmunk sem volt, hová. Magyarországon álltunk meg, de tovább kell mennünk. A gyermekeim ukránul és angolul beszélnek, Márta a legjobb kijevi magániskolába járt, amely  gyermekközpontú iskola,  Zelenszkij fia is odajár. Szerette a foglalkozásokat, leginkább a sütés – főzés órákat meg a táncórákat.

A magyar nyelv nagyon nehéz, nem tudom, merre menjünk, de azt tudom, hogy minél hamarabb haza szeretnék jutni. Ott az életünk, évekig építettem a karrierem, sokat dolgoztam. Anyám ki sem akar nézni az ablakon, Kijevről álmodik.

Azt kérded, mi az oroszok véleménye erről? Hetven százalékban Putyin döntését támogatják, a média állandóan nyomja a propagandát. A testvérem férje orosz, a szülei, akik látják a kilátástalanságunkat, Putyint támogatják, nem a fiúknak hisznek.

Zelenszkij megválasztásakor,  2020-ban  megosztott volt a közvélemény, de a háború óta nincs megosztottság. Ez az ember az, aki és így áll ki, ahogy azt látjátok.

Hét anyukával vagyok kapcsolatban, mind gyermekekkel jöttek át. Otthon nem ismertük egymást.

Nem tudom mi lesz… Olyan az egész, mint egy thriller, aminek a saját életünkkel vagyunk a szereplői. Az tart életben, hogy az okos gyermekeimet nézem, és tudom, hogy minden átértékelődött. Jobban figyelek majd rájuk, ha hazamegyünk, mert remélem, szeptemberben hazamegyünk.

Ha hazamegyünk…” Itt elakadt Elena szava, de Martha befejezte a csodás rajzát, és Nazar megette az egész csokit. Nem sokat beszélt, ki tudja, mi zajlott közben az ő kicsi, bozontos fejében…

Néztem, ahogy elmennek, távolodtak…Még utánuk kiáltottam: A következő születésnap  Kijevben… Hátrafordultak és integettek.

Nincs okos érv a háborúra, nincs magyarázat, sem felmentés, sem elfogadás.

A háború a teljesség ellentéte.

„Az emberek már hosszú évek óta háborúról és békéről beszélnek. De most már nem csak beszélnek róla. Ez már többé nem csak egy választás erőszak és erőszakellenesség között, hanem  választás az erőszakellenesség és az életellenesség  között.“

Martin Luther King

 

 

 

 

 

 

 

Author: Turós Margaréta

„Megkülönböztetni a hallgatást – a fecsegéstől, a mélységet – a felület álságos csillogásától, az állandó nevetséges igyekezetet – a bölcsességtől, a ripacsságot – az igaz szótól, a hazug meséket – a természet és természetesség igaz kisugárzásától, az erőltetett imázst – az önmagából eredő Erőtől, a mindenben résztvevő erőlködését – a kívülállóság benne-lévőségétől… – Azt hiszem, ezt tudja az a Tibeti Láma.” - írja Turós Margaréta, aki Szamosújváron, a kis örmény városban, a francia diákforradalom évében, egy fagyos januári napon született. Iskoláit Kolozsváron végzi, az akkori 3-as számú matematika-fizika, mai Báthory Gimnáziumban. A Bolyai Tudományegyetem kémia-fizika szakának befejezése után Budapesten kezd tanítani. A szegedi József Attila Tudományegyetemen 2003-ig elvégzi a filozófia szakot is, „keresve az élet nagy értelmét”. Diplomamunkáját Emil Cioran pesszimista filozófiájából írja, aki mindmáig szívügye maradt, akár az emigráció és az otthontalanság témái. 2013-ig megszerzi a harmadik egyetemi diplomáját, a miskolci Egyetem Kulturális Antropológia vizuális szakán. Egyórás vizsga-dokumentumfilmjének címe: „Itthontalanság”. Fiatalkora óta rendszeresen fotózik. 2013 óta a PR Herald online lap kulturális antropológia rovatvezetője. 2014-ben az Air France légitársaság országos fotóverseny döntőse, a párizsi Charles de Gaulle repülőteret fotózza. A tanítványaival közös fotókiállítását – „Újpalota: egy pillanatnyi élet” – Szipál Márton nyitotta meg. 2014-ben volt az első önálló, bemutatkozó fotókiállítása – „Színeim története” címmel – a Gozsdu Udvarban. Ezt követően az Izraeli Kulturális Intézetben, a Massolit Galériájában, valamint Indiában, Franciaországban és Kubában is kiállították a fotográfiáit. Öt kontinens 52 országában járt, öt nyelven beszél, „street photographer”-nak vallja magát. tigramave@hotmail.com

Vélemény, hozzászólás?