TERÁPIA

„Úgy éreztem magam, mintha Puskással fociznék egy csapatban…” Sokan talán csodálkoztak, hogy az egyik legegyedibb és leginkább autonóm filmkészítő, Enyedi Ildikó elvállalt egy kvázi „alkalmazott művészeti” munkát, egy licencsorozat megrendezését. Voltak aggodalmai?

Enyedi Ildikó és Gigor Attila

Enyedi Ildikó: Nagyon örülök, hogy először nem tudtam, mit jelent ez esetben a „licenc”. Mire kiderült, milyen keretek közt kell dolgoznom, addigra annyira megtetszett, hogy eszemben sem volt nemet mondani.
A vizuális megjelenítésben is adottak voltak a keretek?
Gigor Attila: Rég rossz, ha az alkotók kilátszanak a képek mögül. Itt csak a színészi munka kerülhetett előtérbe. Az izraeli „alapanyag” annyira jó, hogy úgy éreztem magam, mintha Puskással fociznék egy csapatban, és csak arra kéne ügyelnem, hogy ne legyek útban.
Ha megpróbálok filmrendezői fejjel gondolkodni, kevés fantáziát látnék egy olyan forgatókönyvben, amelyben szinte semmi „akció”nem történik, a történetet az arcok „beszélik el”. Honnan lehetett tudni, hogy néhány jó színész elvisz egy sorozatot? 
Enyedi Ildikó: Az ország vezető színészei szerepelnek ebben a sorozatban – nem celebek, hanem csupa igazi nagyvad. A tévé képernyője előtt ülő nézőben a színészek arca ugyanúgy kelti életre a történéseket, mint amikor a mese a gyerek képzeletében belső képpé válik.
– Hogyan lehetett két rendezőnek egymás közt megosztani az egymásba fonódó cselekmény vezetését? 
Gigor Attila:
Ez viszonylag egyszerű volt: az egyes szálak logikája mentén a három összetartozó történetet Ildikó forgatta, a másik kettőt én.
– A Terápiáról beszélve többen is – túllépve a „szórakoztatva elgondolkodtató mozgókép” dicséretén – a mai magyar társadalomban „népnevelő” funkciót is tulajdonítanak neki. Egyetértenek ezzel? 
Enyedi Ildikó:
Igen. Nem kórképekkel ismerkedünk meg, hanem nehéz élethelyzetben lévő emberekkel, akik tanácstalanok, mert semmilyen felkészítést nem kaptak, hogy hogyan kell ilyen problémákat intelligensen kezelni.
Gigor Attila: Már az is nagy eredmény, ha azt meg tudjuk értetni a magyar társadalommal, hogy az önvizsgálat megkerülhetetlen, és a pszichológus nem azért van, hogy felírja a nyugtatót (nem is teheti), hanem a hajdani Mester, a Bölcs szerepét tölti be, aki segít a szembenézésben.
Azt mondta korábban egy nyilatkozatában, hogy nem szereti a sorozatokat. Megváltozott a véleménye?
Gigor Attila: Ez félreértés volt. Nincs türelmem azokhoz a sorozatokhoz, amelyeken látszik az erőlködés, hogy kitöltsék valahogyan a műsoridőt, és a dramaturgiát alárendelik más szempontoknak. A Terápia nem ilyen.
Enyedi Ildikó: Az angol, a francia vagy az orosz polgári nagyregényt sorozatokból ismerte meg a világ. Az, hogy egy történetet milyen módon mesélnek el, nem határozza meg a minőséget.
– Át kellene írni az agyunkban, amit a popularitásról és a művészetről gondolunk? 
Gigor Attila:
Amikor a rendező szakra jártam, sokszor beleszaladtam már abba a vitába, hogy „a képregény színvonaltalan”, a sci-fi „csak akkor lehet jó, ha Tarkovszkij rendezi” – ezek tévedések. A sorozat már ezen a vitán is túl van, rég bizonyította – többek közt az HBO-nak is köszönhetően –, hogy ilyen mennyiségű történetet nem lehet más műfajban elmesélni, csak így: két ember beszélget, és néha elnéznek valamerre.

Author: Kubik Elvira

kubik.elvira@chello.hu