Ez elég sovány történetnek. YA-mangasztori. Vagy ún. B-kategóriás filmsztori. Történetesen éppen az: Szuzuki B-kategóriás filmeket készített.

1923-ban született, és mert nem vették fel egyetemre, elment filmrendezőnek. Azt mondta, azért, mert valamiből meg kellett élnie. A Nikkatsu stúdióban jakuza filmeket forgattak, korszellem, tehát ilyenekből kellett megélnie. Üzleti vállalkozás, a bevétel a döntő, ha valaki tisztességesen megcsinál egy filmet és az profitot hoz, jöhet a következő szerződés. A stúdiót a pénz érdekelte, ahhoz pedig szórakoztatni kell, Szuzukit pedig a szórakoztatás érdekelte: megragadni a néző figyelmét – de nem a történettel, nem a bevett megoldásokkal, éppen ellenkezőleg (ami az utóbbit illeti), a vizualitással. A két filozófia külön utakat jelöl ki, és én élvezettel képzelem el, hogyan mérgesedett el a légkör filmről filmre a Nikkatsunál: a kémek, gondolom, jelentgettek a renitens rendezőről a vezetőségnek, a vezetőség, gondolom, figyelmeztetéseket küldött. Sz. az utolsó éjszakán megcsinálta a teljes vágást (ez neki egyéjszakás kaland volt), délelőtt pedig a vezetőség kéztördelve bevonult a vetítőbe.

Egészen 1967-ig. Akkor készült el Sz. negyvenkettedik filmje, A gyilkos jele. A stúdió vezetője úgy nyilatkozott, hogy „ennek a filmnek nincs értelme és nem hoz pénzt”, (ami angolul sokkal jobban hangzik, mint magyarul, noha nyilván japánul mondta). Sz.-t kirúgták, ő pedig beperelte a stúdiót. Ez szokatlan lépés lehetett akkoriban Japánban, kis ország, tíz évig nem is kapott sehol megbízást.

A film viszont, részben mert eljutott a tengerentúlra, ún. kultfilmmé vált, Sz. ennek folyamányaként „hivatalosan” is művésszé lett – ezen a ponton azonban téma nélküli művész, egyszerűen mondva, nem volt olyan típusú mondanivalója, mint általában a nagy rendezőknek.

És itt előreugrunk 2001-re. Kicsit csalok, Sz. közben „művészfilmes koncepcióval” készített filmeket, de érdekesebb, ami utána következett – legalábbis a címben jelzett ellentétre tekintettel.

Broch tétele szerint összefüggés van az esztétikai és az erkölcsi érzék között, a rossz ízlés, a giccs erkölcstelen, a görögben pedig akadt szó, amely, ha minden igaz, egyszerre jelölte a szépet és a jót. Eredetileg a „Nihilista mestermű” címet akartam adni az ajánlónak, ami, ha valóban létezik az összefüggés, paradoxon: a nihilizmus általános felfogás szerint hordoz magában valami erkölcs nélkülit, ami pedig – felületesen játszadozom a fogalmakkal – erkölcstelenséget jelent: egy mestermű szép, ebből következően jó is. Kissé persze zavarba ejtő, ha egy-egy nagy mű, és főleg a hozzánk időben közelebb keletkezett nagy mű esetében tanulságról beszélünk, egyszerűen mert a tanulság „lefele” hangzik el, Dosztojevszkij, Kafka, Bergman vagy Tarkovszkij pedig nem „lefele” beszél hozzánk, az olvasó/néző az alkotótársa.

2001-ben vagyunk, és Szuzuki hetvennyolc évesen lehetőséget kap arra, hogy ha kíván, (majdnem az utolsó szó jogán, még egy filmet készített) mondjon valamit, legyen tanulság  („moral”). A történet tehát: a jakuzák bérgyilkosainak életcélja, hogy a titkos listán megszerezzék a Number 1. helyezést, ennek eléréséhez… stb. Hivatalosan a Pisztoly opera A gyilkos jelének folytatása, a történet maga többé-kevésbé ugyanaz – örökkévalóság.

A gyilkos jele egy fekete-fehér remek, a film noirból ismert kemény férfival, sok vágás, meghökkentő kamerabeállítások, grafikai elemek, nekem még az expresszionizmust is megidézi – a Pisztoly opera egy színekben és formákban tobzódó szürrealista színház – vagyis, ahogy a neve is mutatja, opera, van a színészi játékban valami az operákra jellemző túlzott teatralitásból. Hozzá: hol csend, hol zene – dzsessz, etno, effélék –, egy törékeny nő főszereplőnek, pop-art, ki tudja, miért felbukkanó ez és az, ezek és azok – mindez tökéletes ízléssel, hibátlan tálalásban: vizuális orgia.

A néző pedig – a t. olvasó –, ha az ajánló után nem bátortalanodott el, önmagán ellenőrizheti le a szépről és jóról szóló tételt.