– Hogy vagy? – kérdezik. Jól… – hangzik a válasz.
– Biztos? – kérdez ismét, mert nem hisz neki. Hogyne, mi baj lehetne? – próbálja megnyugtatni.
– Ne hazudj nekem, látom rajtad. – Erre már másféle válasz érkezik: sírásban tör ki.
Fák között lépdel, minden fa egyforma. Telepített erdő, viszonylag fiatal egyedekkel. Senki sem tudja pontosan, merre jár, még ő maga sem. Csak lépdel. Egyetlen cél van előtte: túlélni a következő lépést. Aztán a következőt. Majd a következőt. Gondolkoznia kellene, de nem képes rá. Így, jobb híján, ösztönösen cselekszik. Vizet, ehető levelet keres. Nem tudja, hová megy, nem tudja, túléli-e a következő éjszakát. Magára marad. Fél nap telik el így, aztán megmentik.

Kattan a zár. Hajnali két óra. Azt mondják, pihenjen. Lassanként elmosódik ébrenlét és álomvilág határa. Nem tudja, hol van, de ha sikerül elaludnia, akkor már nem fog számítani. Legalább arra a néhány órára nem. Aztán jön az első reggel, amikor tudatosul: csak hozzávetőleg tudja, hová került, viszont azt pontosan tudja, hogy nem hagyhatja el ezt a helyet. Meghatározatlan ideig. Tér és idő ismeretlenségébe keveredett.

Telik az idő. Órákig nem történik semmi. Kába, fáradékony, ezért nem tudja lefoglalni magát. Nem tud aludni, nem tud olvasni, nem tud beszélgetni. Csak néz maga elé. Várja, hogy történjen végre valami, de amint bekövetkezik, meg is bánja.

Sokan vannak: van, aki közömbös, van, aki ellenséges, van, aki segítőkész, van, aki barátkozó. Mégis, ennyire magányosnak talán még sosem érezte magát. De rossz embert itt nem találni – csak beteget.

Lassan kitisztul a feje. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Miért kerültem ide? Mit tettem? Értelme csak a kérdéseket generálja, válaszokat nem társít hozzá. Aztán megkérdezik hivatalból is. Nehezen beszél, alig tudja elmondani, mi is történt. Hisz’ úgyis tudják, nem?! Elmondta már, nem egyszer… Nem akar több kérdést, sem magától, sem mástól. 

Aztán jön valaki, aki azt mondja neki: jó embernek tűnsz. Bár a kínzó magány érzése még mindig rendkívül erős, e pillanattól kezdve jelentősen enyhül. Beszélgetni kezdenek, majd igen hamar összebarátkoznak. A totális intellektuális egyedüllét feloldódik, ha találkoznak a folyosón. Megismerik egymás történetét, majd, szinte egyedülálló módon kilépnek a zárt ajtón. Jóllehet nem fizikailag, csak a képzeletükben. Megpróbálják meghatározni, pontosan hol is vannak. Gondolatkísérletükkel kitekintenek: nem csak a zárt ajtón lépnek ki, de a városból, az országból, a Földről is. Egy óra alatt bejárják csaknem az egész világot, sőt, még a Holdra is eljutnak. Ha ők ketten nem találkoznak, talán még ma is mindketten ott lennének.

Gyakran különös fontosságúnak tartjuk, ismerjük-e a másikat. A barátunkat, a párunkat, a házastársunkat, a kollégánkat. A sokkal fontosabb kérdéssel viszont alig foglalkozunk: ismerjük-e magunkat? Mi is történik a bevezető párbeszédben? Szándékosan hazudunk arról, hogy jól vagyunk, vagy nem is tudjuk a választ? A félelmetes az, hogy az utóbbi. Hiszen a végső választ nem a szavak adják meg, hanem a könnyek. Azok pedig könyörtelenül közvetítik az igazságot.

Ennyire nem ismernénk magunkat? Igen, mert ennyire nem foglalkozunk magunkkal, még akkor sem, ha magunkra maradunk. Inkább elkerüljük az önmagunkkal való szembenézést. Konfrontálódni saját magammal? Nagyon kevesen teszik meg.

Társadalmunk legnagyobb válságának oka, hogy nem csak egymást nem ismerjük, hanem önmagunkat sem.

És akik emellett még csak nem is tudják elfogadni magukat, azokkal ez történik:

Fák között lépdel, minden fa egyforma. Telepített erdő, viszonylag fiatal egyedekkel. Senki sem tudja pontosan, merre jár, még ő maga sem. Csak lépdel. Egyetlen cél van előtte: túlélni a következő lépést. Aztán a következőt. Majd a következőt. Gondolkoznia kellene, de nem képes rá. Így, jobb híján, ösztönösen cselekszik. Vizet, ehető levelet keres. Nem tudja, hová megy, nem tudja, túléli-e a következő éjszakát. Magára marad. Fél nap telik el így, aztán megmentik…