Kedves Jövő! Én a Jelen vagyok. Talán emlékszel még rám, amikor ott voltunk az Idő kezdetén. Egyszerre indultunk el mi hárman, a Múlttal együtt. Aztán egyre csak távolodtunk egymástól… Eredetileg a Múltnak akartam írni, de aztán rájöttem, hogy nem is vagyunk túl jó viszonyban. Meg egyébként is, akármit írok neki, változtatni már úgysem tud rajta. Néha elmegyek a Könyvtáramba, és megnézem, mik vannak a Múlt lapjain, hátha tanulok belőlük valamit. Viszont veled, kedves Jövő, ami azt illeti, nagy terveim vannak. Mondd, álmok ezek, vagy beteljesülő valóság? Rajtad múlik, vagy rajtam…?

Fura vagy Te nekem. Egyszerre vagy nagyon közel és nagyon messze tőlem.
A következő pillanatban már itt is vagy, de ugyanúgy Te leszel ott 50 év múlva. Vagy 50.000. Mégsem tudok Rólad semmit, azon kívül, hogy bármit csinálok, Te úgyis el fogsz jönni.
Mondjuk még mindig korrektebb vagy, mint a Múlt.

Képzeld el, hogy múltkor a Múlt azt mondta nekem: „Te Jelen, minek próbálkozni, már a múltkor sem sikerült…” Hát mit mondjak, nem lelkesített fel. Sőt, elkezdtem a Múlton rágódni, és hallod… tényleg elhittem, hogy nem sikerülhet.
És amíg ezen rágódtam, láttam, hogy jössz, de olyan gyorsan, hogy követni sem tudtam. Úgy mentél el mellettem, hogy észre sem vettél… Na persze, megértem, egy magába roskadt Jelent nagyon nehéz észrevenni, az ilyen Jelenek felett csak úgy elszáll az Idő.
De milyen érdekes az Élet — vannak olyanok, akik pont az olyan Jeleneket keresik, mint én. Lehajolt hozzám, a szemembe nézett, és azt mondta: „Hagyd a Múltat! Nézd, ott van a Jövő előtted, tele lehetőségekkel…”

Kézen fogott, és segített a Könyvtáramba vinni a Múltamat. Rendszereztük, ABC-sorrendbe raktuk, a különösen sötét fejezeteket a zárolt szekcióba tettük, a tanulságosokat pedig a kutatói olvasóterembe. De azért nem hagytunk mindent ott – a különösen szép emlékeket vitrinbe tettük, hogy mindig láthassam és mindig emlékezhessek rájuk.
Így vár(t)unk Téged – Jövő – meg kell mondjam, könnyebb dolgom van ezáltal.
Rá kellett jöjjek, hogy a Múltam nem mindig jó tanácsadó.
Gyakran pesszimista, gyakran térít el a célomtól, mondván, a Múltban ez egyszer már nem sikerült – és „a történelem megismétli önmagát”.
Egyszer szembementem ezzel a tézisével, és – bár kockázatos volt – döntésem jónak bizonyult.
Sőt mi több, Te – Jövő -, előrerohantál egy kicsit, jelet adtál, hogy mégiscsak érdemes lehet. Bár azt nem mondod meg, mi fog következni, mégiscsak motiválsz arra, hogy ne a Múltamra hallgassak, hanem Rád.
Az már hitbéli kérdés, hogy jól teszem-e.
Megbízni Benned – a Jövőben -, tisztán hit kérdése. Ismeretlen, megfoghatatlan, bizonytalan vagy; ígérsz, de titkolózol, reményt adsz, de sötétben maradsz — viszont elkerülhetetlen vagy.

Jelen vagyok.
Vagyis voltam… amikor elkezdtem írni, akkor is Jelennek neveztem magam, de az már a Múltam része.
Rólad viszont – Jövő -, továbbra sem tudok semmit.
Csak annyit, hogy néha küldesz valakit, aki a szemembe néz, és rögtön felborítja minden addigi elképzelésemet Rólad, a Jövőmet illetően.
Valljuk be, ez azért nem teljesen fair…
Kedves Jövő! Jelen vagyok. Kérlek, vigyázz rám.
Nem akarok „a Múltam rabja” lenni.
Tégy kíváncsivá, hogy ne féljek Tőled, hanem élni tudjak a lehetőségeiddel.
Kedves Jövő! Várlak…
Tisztelettel és köszönettel:
A Jelen
Itt és Most, ebben a pillanatban.