Az emigrációs csoportok vizsgálata során három alapkategóriát különböztethetünk meg: Az „emigránsok” – akik önként érkeztek a befogadó országba. A „transznacionálisok” – akik a két ország között ingázva élnek, általában a munkájuk miatt utaznak oda-vissza. És végül a „menekültek” – akik menedékjogot kérnek, vagy akik a saját országukat politikai okokból, vagy a háború miatt hagyták el. A 20. századihoz képest, a legújabb emigrációs jelenségekkel kapcsolatban érdemes megvizsgálni a közvélemény megnyilvánulásait is, az emigránsokról és a migránsok gyermekeiről alkotott véleményeket, a történelem és az aktualitás perspektívájából.

Az alábbi vizsgálódás főbb témakörei: az emigráció és gazdaság, a bevándorlók és a befogadó ország viszonya, az emigráns családok gyermekeinek asszimilációja, a második generáció identitásának átalakulása, avagy hogyan szereznek más identitást az emigránsok gyermekei. A hagyományos lineáris asszimilációs elmélet szerint az emigránsok asszimilálódnak a többségi társadalomba, elveszítik a saját kulturális vonásaikat, megtapasztalják a szociális mobilitást, oktatási és kulturális paritásra tesznek szert a helyiekkel egyetemben. – írja Suarez és Orozco a Child of Immigration című könyvének negyedik fejezetében. A „folytonosság és azonosság az identitásban” eriksoni elmélete szerint fontos, hogy ebben a korban hatékonyan vegyenek részt az összetett tapasztalatokban. Suárez és Orozcos kifejlesztették a „társadalmi tükrözés” fogalmát, hogy bemutassák a befogadó társadalom attitűdjeit a bevándorlók gyermekei iránt, és befolyásolják a gyermekek identitásának formálását, különösen a sztereotípiák és a diszkriminációk jegyében. A szerzők szerint három identitási stílus lelhető fel ezeknél a fiataloknál: „Etnikai repülés” – elhagyják a saját etnikai csoportjukat és a számukra új domináns csoportot mímelik. „Ellentétes identitás” – a többségi kultúrával és intézményekkel ellentétes identitás felépítése. A „transz-kulturális identitás” – felfedezik azokat a kompetenciákat, amelyek minden kultúrában funkcionálnak. Az identitás faktorai: etnikai csoportok, a lehetőségek struktúrái, a családi elemek, az egyéni jellemzők és a szociális tükör. A jelen írás egy nagyobb kutatás előtanulmánya, annak az emigrációs jelenség leírásának a részlete, amely a mai európai társadalmak életében döntő szociálpolitikai és antropológiai kérdéseket vet fel. Az egykor emigrált szülők gyermekeit vizsgálom. Az interjúk olyan lényegi kérdésekre keresnek választ, mint az asszimiláció vagy integráció; mit jelent számukra a kettős identitás; mit őriztek meg a nemzeti hagyományokból; hogyan látják szüleik választását; és miként képzelik el a sajátjukat; mi a kettős identitás okozta legnagyobb gondjuk jelenleg; hol képzelik el a saját jövőjüket; mit adnának át a saját gyermekeiknek abból, amit a szülőktől kaptak; és végül mit jelent számukra Magyarországon élni. A fiatalokra vonatkozó kutatás megpróbáltam körüljárni az asszimiláció jelenségét. Ez a fogalom a mai társadalomban időnként negatív jelleggel jelenik meg és rehabilitációra szorul. „Az asszimiláció a kortárs közép-európai közgondolkodásban felettébb gyanakvással kezelt fogalom. Különösen igaz ez régiónkra, a közép-kelet európai térség társadalmaira, ahol a kifejezés nemcsak köznyelvi értelemben, de a társadalomtudományi gyakorlatban, a politikai diskurzusban vagy akár esztétikai, történeti vagy szociálpszichológiai kontextusban is negatív konnotációkat hív életre.” – írja Biczó Gábor az „Asszimilációkutatás – elmélet és gyakorlat” című munkájában. Abból a hipotézisből indultam ki, hogy a másodgeneráció tagjai könnyebben élik meg az asszimiláció folyamatát, az ő esetükben inkább beszélhetünk asszimilációról, mint integrációról. Számukra a negatív asszimilációs fogalom már enyhébben jelenik meg, mint szüleiknél, de még mindig őriznek valamit szüleik, nagyszüleik identitásából, a másság fogalma ott van a legbelsőbb szótárukban, saját maguk fogalmazzák meg az interjúikban. Az asszimiláció a latin assimulo, assimilare azaz hasonlóvá válni valamivel igéből származik. Feltevődik a kérdés, mit jelent a fiatalok számára ez a hasonlóság és kivel válnak hasonlóvá? Ki az idegen, akihez hasonlítani, hasonulni kell?„’Az ’idegen’ fogalmának antropológiai alapkaraktere, interszubjektív jellege magától értetődőnek tűnik, ezért az asszimiláció fogalmának fenomenológiai elemzésében kiemelt jelentőségű kategóriaként vizsgáljuk. Az ember születésével nyeri el azt a kitüntetett, de soha nem választott helyet a világban, amely számára általános értelemben az ‘én’ és a ‘másik’ oppozíciójából fokozatosan kibomló értelem-összefüggésként válik érthetővé.” – állítja Biczó Gábor, a korábban már idézett tanulmányában.
A fiatalok számára ez az „én” és a „másik” oppozíció teljesen eltér a szüleikétől, hiszen náluk néha kettős hasadás észlelhető: a „másik” – a szülő, aki egy más kultúrából jön, mint az, amibe ők beleszülettek, illetve az a kultúra, amiben élnek, és ami eltér attól a mikrokultúrától, amit a család jelent számukra. Az idegenség érzése náluk hasonlít a legjobban a görög idegen fogalomra, ami egy folyamatot jelent és nem egy állapotot, az idegen átmenet a teljesen ismeretlen és az ismert között, így az idegen állandó változásban van. A fiatalok identitása sokkal több változáson, etapon megy át, amíg kiformálódik a stabil személyiség és a vállalt identitás. A szülök asszimilációja az idegenség mai fogalmával találkozott, ők egy új etnokulturális közösségbe kerültek, át kellett menniük azokon a beavatási rituális szakaszokon, amiket Victor Turner így fogalmazott meg: a kiválás vagy elszakadás, az eltávolítás vagy liminális szakasz és a beépítési rítus. A fiatalok esetében az eltávolítás rövidebb vagy nem igazán szignifikáns, a liminális „időn és társadalmon túli” szakasz hosszabban tart, amíg megtalálják az igazi identitásukat, felépítik a szüleik építőköveikből és a társadalom burkolatából. A globalizáció folyamata egy asszimilációt segítő faktor, hiszen az átvett értékek épp úgy beépíthetők a befogadó ország értékrendszerébe, mint a bevándorlókéba. Az állampolgárság automatizmusa is egy könnyítő folyamata a fiatalok részére, nekik nem kell átmenniük azokon a traumákon, amiken szüleik átmentek a befogadó ország bürokráciájának labirintusaiban. A konfliktust mégis a szülök elvárásai és a befogadó országhoz való alkalmazkodás idézi elő a fiatalokban. A szülők, akik átjöttek, az anyaországtól való elszakadásban egy olyan változáson mennek át, amit meg kell gyászolni, ahhoz, hogy továbblépjenek. – fogalmazza meg Vörös Kinda Klára az „Itthon és otthon” című tanulmányában. Néha azt várják, hogy az új ország megoldja a problémáikat, és ahogy egy válás sem mindig oldja meg azokat az elvárásokat, amik előtte megfogalmazódtak, az emigráció is egy hozzá hasonló nehéz szakadás -, véli Vörös Kinda Klára pszichológusnő, aki szerint ez a trauma megerősítheti az otthoni öntudatot az onnan eljöttek lelkületében. Vajon van-e egy olyan vetülete a dolognak, hogy a szülők ezt a lelkiismereti aktust törlesztik a gyermekeiken? Vagy csak el kell jönni, hogy megtalálják azt, ahova tartoznak, s a kívülmaradás érzése rávilágít az ottani értékekre, problémákra, eszmeiségre, láthatatlan kötelékekre. Az idegenség új aspektusa ez, ahol az egyén elidegenedik a saját kultúrájától, kicsit úgy érzi, hogy már nem az övé és keresi a visszautat onnan, ahol pozicionálva van, a másik kultúrából, ami még nem az övé. A fiatalokban nem ilyen nagymértékű az identitás válság, de annál nagyobb utat kell megtenniük az identitásuk keresésében, mert sok ismeretlen részlet bukkanhat fel a szülők, nagyszülők múltjából, amit mindig helyre kell tenni.
Pataki Ferenc szerint az identitás elemek árnyaltabb tipológiai felosztásában: a nem, a nyelv, az életkor, családi-rokonsági viszonyok, etnikai hovatartozás, fizikai stigmatizáltság. A fiatalokkal készített interjúk ezeket az elemeket próbálják megvizsgálni, mit jelent számukra az antropológiai identitás, hogyan látják szüleiket és önmagukat, hova helyezik el magukat a családban, iskolában, társadalomban és a világban.
Az emigráció identitásban nagy szerepe van az iskolának. A 21. századi fejlődésében a nemzetek életét a most felnövő gyermekek és fiatalok befolyásolják. Az Amerikai Egyesült Államokban a dél-amerikai, ázsiai és karibi, valamint kisebb számban európai, afrikai és közép-keleti etnikai kisebbség hamarosan a többségi társadalmat fogja alkotni. Egy 2004-es statisztika szerint az Amerikai Egyesült Államokban egy 2000-es cenzusból minden ötödik gyermek, emigráns szülők gyermeke volt. Margie K. Shields és Richard E. Behrman a „Children of Immigrant Families” című tanulmányukban azt írják, hogy az emigráns szülők olyan sok erősséggel érkeznek a befogadó országba, mint az egészség, szoros családi kötelékek, nagy munkabírás és még nagyobb álmok, egy összetartó közössége azoknak, akik ugyanabból az országból emigráltak. Megfigyelhető ez a vonás a vizsgált fiatalok szüleinél is, mindegyik fiatal felnéz a szülők munkabírására, a családi összetartás erősítési ambícióikra, valamint a szülők attitűdjeikre és jellemvonásaikra. Ezek a pozitívumok megvédhetik az emigráns családok gyermekeit, de nem mindig elegek ahhoz, hogy ők megtalálják a saját útjukat. Ez a bizonyítási vágy és sokszoros harc, amin a szülök átmentek, már nem ekkora súllyal jelenik meg a másodgenerációban, hiszen ők már többé-kevésbé asszimilálódtak és úgy gondolják, hogy ugyanolyan könnyen elérhetik azokat a célokat, amiket a befogadó ország családjaiból származó társaik.
Hernandez írja a tanulmányában, hogy az emigráns családok esetében nagyobb a dolgozó férj és otthondolgozó háziasszony feleség aránya, mint a befogadó társadalomban valamint megfigyelte azt is, hogy az egy szülővel élő háztartások aránya az emigránsok esetében 16%, míg az Amerikai Egyesült Államokban születettek esetében 26%. Az magyar gimnáziumban tanulók esetében is megfigyelhető ez az arány eltolódás, az emigráns szülők kevesebb, mint 10%-a elvált. A kisebbségi családokban nagyobb a nagycsaládosok száma, több testvér, sokszor együtt laknak a rokonokkal. Az iskolázottságról, Margie K. Shields és Richard E. Behrman azt tartja, hogy az emigráns szülők gyermekeinél fontosabb a beiskolázottság, mint a befogadó országban születetteknél. Otthonról nagyobb elvárásokkal találkoznak, hiszen a szülők nehéz munkákat dolgoznak, és azt szeretnék, ha a gyermekeik továbbtanulnának.
Egy budapesti gimnáziumban megkérdezett hat gyermek közül három már sikeresen leérettségizett, és mind a három továbbtanul, az örmény lány a Műszaki Egyetemen Közgazdasági Karra jár, a cigánylány gyógyszerész szakképzésen vesz részt, majd a Gyógyszerészeti Egyetemre felvételizik, az arab lány kereskedelmi és rendezvény szervezői szakképzésen tanul.
A National Center on Education statisztikája szerint azonban az Amerikai Egyesült Államokban – írja Suarez és Orozco a „Children of Immigrants” című könyvben –, a 16-24 év közötti emigráns szülők gyermekei nagyobb százalékban nem járnak iskolába, mint az USA-ben születettek.
Ha a Magyarországon élő kisebbségeket nézzük, itt is elkeserítő az arány azoknál a 16-24 év közötti fiataloknál, akik kimaradtak az iskolákból. A 2012-ben megszűnt Domino Általános Iskola a nehezen kezelhető és magatartászavaros gyermekek iskolájából 84 gyermek került más általános iskolákba, szétszórva és jó részük kimaradt, mert nem bírta az alkalmazkodást.
Garca Coll és Szalacha azt írják tanulmányukban, hogy az emigráns közösségek jó hatással lehetnek a gyermekekre, kulturális és oktatási funkciókat tölthetnek be, megvédhetik őket a többségi társadalom igazságtalanságaitól.
A kutatás helyszínéül kiválasztott fővárosi gimnáziumban megkérdezettek közül a legtöbb fiatal nem jár ilyen közösségbe, vagy nem is tud róla, hogy ilyenek léteznek, számukra a család ad bátorítást, és védelmet a befogadó országban.
Garca Coll és Szalacha azt állítják, hogy az Amerikai Egyesült Államokban az emigráns szülök gyermekeinek fenntartott iskolákban az elvárások sokkal kisebbek, a tanárok gyengébbek, az oktatás színvonala alacsony, ezért ezek az iskolák terepet adnak a rasszizmusnak, és a tanulni vágyó kisgyermekekből illúziót vesztett felnőttek lesznek.
A budapesti gimnáziumban más a helyzet, mert ez egy integráló iskola, de Magyarországon is teljesen másképp állnak a dolgok. Az emigráns családok gyermekei, akik a British Schoolba, a Britannica-ba, a Francia Iskolába, vagy az American Schoolba, a Lauderbe, vagy az Arab Iskolába járnak, igen színvonalas oktatáshoz jutnak a szülők jelentős pénzéért.
A kisebbségi iskolák inkább anyagi támogatás hiányában szenvednek, nem az ott dolgozók hivatástudata a gond.
Az általam megkérdezett fiatalok a Magyarországon élő kisebbségi családokban élnek.
Néhány kisebbségi csoport magyarországi létszáma (a 2011. évi népszámlálás adatai alapján)
Örmény: 3.571 fő (0,042%)
Vietnami: 3.500 fő (0,041%)
Cigány (Romani, Beás): 315.583 fő (3,71%)
Arab: 5.461 fő (0,064%)
Ukrán: 7.396 fő (0,087%)
A zárójelekben szereplő százalékos arány a magyar össz-népességhez viszonyított érték. Forrás: Központi Statisztikai Hivatal)

Nyelv
Minden megkérdezett fiatal beszéli a befogadó ország nyelvét, de mindegyikük otthon a szülők nyelvén beszél. A szülők maguk közt általában azt a nyelvet beszélik ahonnan jöttek, a gyermekeikkel néha a befogadó ország nyelvét, de általánosabb a vegyes kétnyelvűség. Van olyan fiatal, aki három nyelven is beszél, vagy a harmadikat érti, mert az egyik szülő a harmadik nyelven is beszél. Az otthon beszélt nyelveket nem hasznosítják az iskolában, néha hallgatnak arról, hogy ők más nyelven beszélnek otthon. Az „otthon” ezáltal teljesen elkülönül a külső környezettől. A nyelv intimitási közlési forma számukra, az otthoni mikrokultúra része. Mindnyájan azt vallják, hogy jó a soknyelvűség, de úgy vélik, hogy ez inkább rájuk tartozik, akkor is, ha a gyermeküknek mindnyájan át szeretnék adni szüleik nyelvét. Úgy gondolják, hogy az otthoni, a szülők nyelvének beszélése a kinti környezetükben az asszimilációt nehezítené. Egyikük elmondja, hogy a szülők sem hajlandók bárkivel beszélni saját nyelvüket, csak a nagyon közeliekkel, mert néha úgy élik meg, hogy ez kirekesztő eszköz a magyar társadalomban és támadási felületet jelent. Összefügg ez azzal, hogy a magyar emberek nagy százaléka nem beszél nyelveket? Meg kellene vizsgálni kik a stigmatizálók, és kik az elfogadók, de ez egy képlékeny minta lenne. A nyelven keresztül támadható a nemzet, a nyelv az a jelrendszer, amely utalhat egy nép politikai gazdasági és kulturális hovatartozására.
Roland Barthes írja „A szemiológia elemei” című munkájában, hogy a nyelv társadalmi intézmény és értékek rendszere.
Wittgenstein szerint: „a szó jelentése a szónak a nyelvben való használata”.
Mit érezhetett az erdélyi magyar lány, amikor az osztálytársai előtt elmondta boldogan, „hogy kapott a földön egy pénzt”, vagy „ma zakuszkát evett vinettával” – azok meg néztek rá, hogy milyen nyelven beszél… Lévi-Strauss szerint: „a közös eredetű nyelvek jobban eltérhetnek egymástól (pl. az orosz a többi szláv nyelvtől eltávolodott, ugyanakkor közelebb került a szomszédos török és finnugor nyelvekkel).” Ha nem használjuk a kifejezést, akkor számunkra nem létezik, vagy más jelentést nyer.Nem ugyanúgy ítélnek meg egy amerikai emigránst, mint egy román emigránst. „Amíg nem szólalok meg, nem tudják…” – mondják sokszor a megkérdezett emigráns egyének. A megszólalás aktusa indítja el a megítélés folyamatát. A nyelv szempontjából egy integrációs folyamat megy végbe az emigráns szülők gyermekeiben, a befogadó ország nyelvét beszélik, de megőrzik szüleik nyelvét és tovább szeretnék adni.
A „szöktetés”, mint szokás
Több fiatal mesél arról, hogy a szülők szegény környezetből jönnek, nem volt lehetőségük házasságra, vagy a nagyszülők nem egyeztek volna bele és a fiu megszöktette a lányt. Szokás volt ez a cigányoknál, az ukránoknál, az araboknál is, minden olyan kultúrában, ahol a házasság merev gazdasági keretek közt szabályozott és a felek nem tudnak ehhez alkalmazkodni. A fiatalok nosztalgiával és büszkeséggel mesélik szüleik megszöktetési rítusát, mintha valami hőstettet vagy eposzt mesélnének, de ha azt kérdik tőlük ők megtennék-e a válasz nemleges. Egyfelől, mert félnek a szülők ítéletétől másfelől, mert elveszítenék azt a talajt a lábuk alól, ami az identitásuk szerves része. Egy permanens liminalitásnak éreznék ezt az aktust, amit a szülőknél érdemként élnek meg. Ők a házasságukat egy társadalmilag elfogadott eseménynek szeretnék, de ha lehetséges a szülők kultúrájából kiemelt rítuselemekkel.
Házasság
Minden fiatal szeretne megfelelni a szüleinek. A cigány kultúrában nem is lehet másképp, ez a kultúra őrzi a törzsi szokásokat, a házasság rítusa megtart valamit az ősi formákból. A fiatalok szeretnének hagyományos esküvőt, ezt meg is fogalmazzák: „A cigány esküvő teljesen más.” Az egyikük elmesél egy nagy esküvőt, ezer fővel, sztárokkal. „Szeretnék koszorút, vagy koronát, fehér ruhát és egy nagy lagzit.” – mondja, szinte sóhajtva. A legtöbb fiatal megfogalmazza, hogy szeretné, ha a párja megfelelne a szülőknek. A hagyományosabb, keleti kultúrákban azt is elfogadják, hogy a szülők válasszák ki nekik a jövendőbelit, de a saját beleegyezésükkel. A lányoknak – bár 18 évesek, és eminens tanulók, egy liberális szellemű iskolába járnak –, a házasságig nem lehet barátjuk, nem lehetnek szerelmesek. „– Nem voltam soha szerelmes” – mondja a 18 éves cigánylány. „– Nem is leszek, mert csak megnehezítené az életem.”  Van, akinek nem lehet külföldi párja, pláne olyan nemzetiségből, aki által a szülő szenvedett. A fiatalok szeretnének megfelelni a szülőknek, de elvárják, hogy a szülők is asszimilálódjanak. „– Apám lehetne egy kissé lazább.” – fogalmazza meg az arab lány, bár ő is rituális házasságot szeretne.

Barátok
Az emigráns szülők gyermekeinek a befogadó országból vannak a barátaik, ritkábban barátkoznak a szülők országából származó fiatalokkal, ez is bizonyítja, hogy nekik könnyebb az asszimilálódás. A cigány fiatalok inkább magyarokkal barátkoznak, de vannak cigány barátaik is. A román lány elmondja, hogy egy bulin „kerülték, mert azt hitték, hogy cigány”, de amikor kiderült, hogy csak román, befogadóbbak lettek. A szülők tartják a kapcsolatot a szülőföldi barátokkal, a fiatalok már itt barátkoznak. Interneten néha megkeresik a szülők országában élő fiatalokat, de a keletibb kultúrákban ez is kontroll alatt van. A cigánylánynak nem lehet telefon, de nem is netezhet. Az arab lány fiúkkal nem netezhet, mert féltik őt az arab férfiaktól. Az örmény lány apja netezik örményekkel, ő azonban nem. Az is gyakori, hogy az emigráns szülők gyermekei más, a befogadó országban élő emigráns vagy kisebbségi kultúrából származó fiatalokkal barátkoznak. Ilyen például az örmény és cigánylány barátsága.
Hagyományok
A hagyományok fontosak az emigráns szülők gyermekei életében is. Sokszor tartják a befogadó ország ünnepeit, de szüleik országának rítusai is fontosak számukra. Az ukrán lánynál két karácsonyt tartanak, a románnál két húsvétot, katolikust és ortodoxot. A születésnapok – a cigánylány elmesélése szerint –, nagy ünnepek. Százan is elmennek, ezek nagy családi összejövetelek, közösség építő rítusok. Az arab lány az anyukájánál tartja a keresztény ünnepeket, az apjával a ramadant. „Tiszteletből.” – állítja, – „Mert így jó.” Az ünnepek megkettőződése, egy integrációs folyamat eredményei. Csak a születés és a temetés nem duplifikálható, a többi csak nézőpont kérdése. Az ukrán lány megfogalmazza, hogy bár neki nem volt fontos, hajnalban fölkelt és megmosdott, mert az anyja azt mondta ezt kell az ortodox ünnepen. A temetést nem sokan látták. A cigánylány szerint a gyermekek nem mehetnek temetésre és nem öltözhetnek feketébe. A nagyszülők általában más országokban élnek, ott haltak meg. Ünnepekkor hagyományos ételeket esznek, az erdélyiek karácsonykor töltött káposztát, a cigányok sárga turót és cigány káposztát, az ukránok borscsot és pelmenit, az arabok fűszeres ételeket és birkát, az örmények keleti ízesítésű ételeket és hurut levest.
A másik ország
A fiatalok általában meglátogatták a másik országot, ahonnan a szülők érkeztek, szívesen mennek vissza, de nem élnének ott. Az „ország” számukra egy történelmi ország, a szüleik anyaországa, és az ők történetük. Ha emigrálnának is Magyarországról, nem a szüleik országát választanák, hanem jóléti országokat. A másik ország kettős képe él bennük, a szüleik elmondásából – a „már nem is hasonlít arra, amikor én ott gyermek voltam” ország, és egy olyan kép, amit ők alkottak, amikor szembesültek a fizikai valósággal, a tájjal, nyelvvel, emberekkel és a szociokulturális és gazdasági struktúrákkal. Egyetlen megkérdezett sem tudná elképzelni ott az életét, de tiszteletben tartják a másik országot és tudatában vannak annak, hogy része identitásuknak.
A másik nemzet
A fiatalok pontosan meg tudják fogalmazni, hogy mik azok a nemzeti karakterek, amiket negatívnak vagy pozitívnak találnak szüleik honfitársaiban. Ugyanezeket a karaktereket a szülőkben is megtaláljuk. Többen említik pozitív jellemzőnek az összetartást, ami elgondolkodtat, felveti azonnal a kérdést: miért nem találják az itteni nemzetet összetartónak. A kisebbség összetartásáról vélekednek vagy arról az összetartásról, amiben ők szeretnének élni? Nem egy hovatartozási krízis rejlik ebben a kijelentésben? Negatív vonásnak általában a maradiságot, a túlzott gyanút, féltést tartják relevánsnak, vagy a temperamentum különbségeit. Az ukránok indulatosak, a cigányok maradiak, a románoknál a férfiak erőszakosak. Honnan eredhetnek ezek a sztereotípiák? Mennyiben az ők tapasztalatuk vagy a szülők által megosztott traumákon alapuló kijelentések? A sztereotípia kifejezést Walter Lippman használta először 1922-ben a „Public Relations” című művében, ahol azt írta, hogy a sztereotípiák a fejünkben leegyszerűsített sematikus képek, amelyek kiemelnek egy-egy jellegzetességet, és azokkal egy népcsoportot hasonló alakzatnak ábrázolnak.

Allport szerint „a sztereotípia a kategóriával társult túlzáson alapuló nézet melynek feladata a kategóriával kapcsolatos viselkedés igazolása.” (ALLPORT, Gordon: Az előítélet. Budapest, Gondolat Kiadó, 1977) A sztereotípizáció mindig a megfigyeléssel kezdődik és folytatódik az értékeléssel, így alakulnak ki azok az attribútumok, amelyeket egy csoportra ragasztanak. Az emigráció okai is rejtőzhetnek a negatív vagy pozitív sztereotípiák mögött. A szülőknek nem volt ott munkájuk, etnikai diszkriminációt szenvedtek, gazdasági válságban éltek, az elnyomás kényszerítette őket az emigrációra vagy úgy vélték, hogy változtatni akarnak helyzetükön és az illető ország nem garancia erre. Az emigráns szülők gyermekei az Allport előítéleti skáláján csak az első fokozaton vannak, az ő előítéletük csak szóban nyilvánul meg. Az előítéletek okai Allport szerint, lehetnek erős apai parancsból eredőek, de akár az önigazolás szükségessége is okozhatja. Aronson azt tartotta, hogy az iskolai mozaikmódszer, amikor a tanulók függnek egymástól, csökkentheti az előítéletet. Ez alakult ki a cigány és az örmény lány között, akik bár eminens tanulók, érzelmileg függtek egymástól és így kiegészítették egymást. Ebbe a kettősségbe bevonódott egy magyar lány is és így egy asszimilációs folyamatnak a kezdetét jelentette a kiscsoport léte.
Rasszizmus a jelenlegi Magyarországon
Az interjúalanyok közül az egyik lány azt mondta, hogy „nincs annyira rasszizmus Magyarországon”, de az által felhozott példák ennek épp az ellenkezőjét bizonyították. A többi emigráns szülő gyermeke szerint „Magyarországon rasszizmus van”. Ha ők nem is érzik a saját bőrükön, de tudják, tapasztalják az osztálytársaikon elkövetett bűnökön keresztül. Az egyik cigányfiú elmondja, hogy abban a boltban, ahova évek óta járnak, vásárlás közben mindig követik, és szerinte ez a bőre színe miatt van. A másik erdélyi lány esetében is, addig kerülték, amig azt hitték, hogy cigány. Az ukrán lányt „le orosz köcsögözték” kiskorában, de nem felejtette el. A rasszizmus fogalmát Gabineau Óta Ismerjük, aki azt is kijelentette, hogy „a kultúrák minőségileg különböznek egymástól.” Az emigráns szülők gyermekei is egy kettős hasadást élnek meg. Szüleik országa olyan hely, ahonnan ők kényszerültek eljönni, de valahol a szívük mélyén Jung archaikus emberét hordozzák magukban, aki természetesen kötődik a tájhoz és meghatározza saját magát. A befogadó ország pedig megkérdőjelezi az identitásukat, és ha a jogrendszert nem is érzik diszkriminatívnak, a fiatalokban ez az identitás probléma érzékeny pontot jelent. Néha úgy érzik, hogy egy etnocentrista társadalomban élnek, ahol az ők hagyományos értékeiket fölülírják a szélsőséges viselkedések. Nekik azért nehezebb elfogadni bármilyen pejoratív megjegyzést, mert ők itt születtek és Magyarországot érzik magukénak. Kérdőjel alatt marad miért jelentik ki egyöntetűen, hogy őket aligha érték atrocitásk, de társaikat nagyon is. Az elkerülési módszereket saját maguk dolgozzák ki, nem vesznek tudomást vagy viccnek értelmezik a negatív kijelentéseket, (itt is a nyelv mögé bújnak, új értelmezéseket találnak a jelző jeleit más konnotációban hallják.)
Konklúziók
Az emigráns szülők gyermekei tranzit-generáció egyénei. A tranzitban levő Közép-Kelet-európai posztszocialista ország híd Nyugat és Kelet között. Identitásuk több szinten értelmezhető: a szülőktől örökölt, tanult és átvett értékekből, a befogadó társadalom értékeiből, sajátosságaiból, valamint a globalizáció elkerülhetetlen beáramló értékeiből tevődik össze. Az identitás kialakulása egy hosszabb folyamat, befolyásolják a szülők, az iskola, a barátok, a társadalom és a korszellem. A fiatalok az önmeghatározásukban zárkózottabbak társaiknál, megválogatják azt, akivel beszélhetnek az otthoni kultúráról, eszmeiségről, hagyományokról, nyelvről, helyzetről. Tartják a hagyományokat és át szeretnék adni gyermekeiknek. Szüleiknél könnyebben asszimilálódtak, könnyebben átvették annak a társadalomnak az értékeit, amelyben élnek. Megfigyelhető azonban, hogy az ők asszimilációjuk is részleges, vannak területek, ahol inkább az integrálódás a jellemző rájuk, mint pl. a szokások. Nem beszélhetünk akkulturációról esetükben, mivel ők egy másodgeneráció egyénei. Kétnyelvűek, kettős ünnepeket tartanak, barátaik a befogadó országból vannak, de sokszor a legjobb barát egy másik kisebbségből származik. Nem szeretnének szüleik hazájában élni, de akár egy Bibliai Izrael, őriznek egy vágyképet a szülők gyermekkori hazájáról.
Hat fiatal beszél ezekről a kérdésekről:
Seron – cigány
Ricsi – cigány nemzetiségű
Arev – örmény nemzetiségű
Krisztina – erdélyi magyar
Fatima – arab
Natalia – ukrán nemzetiségű
„- Seronvagyok, tizennyolc éves és cigány. Budapesten születtem, mindig is itt éltem. Otthon vegyesen beszéltünk, felváltva, néha magyarul, néha cigányul. Szüleim maguk közt cigányul beszélnek. Óvodába magyarok közt jártam. Amikor ballagtunk, nagyon sokan voltak, volt rajtam egy nagyon szép fehér ruha, anyu rózsaszín masnit rakott a hajamba. A „Tigris Csoportba” jártam, a tortánk is tigris alakú volt. Az iskolát egy kőbányai helyi iskolában kezdtem, mert ott laktunk és harmadikos koromig odajártam, aztán Újpalotára költöztünk, és most ide járok ebbe az Iskolába. Mindig is szorgalmas voltam és jó tanuló, órákon csöndes, szünetben nem annyira. Sok barátom volt, cigányok és magyarok, de inkább magyarok. Szüleim dunaföldváriak, gyermekkoruk óta ismerik egymást. Apu látta idősebb korában anyut, szólt az anyjának, hogy őt akarja feleségnek és azután megszöktette. Anyu kijött a házból, elment a boltba, apu odament érte, rábeszélte, hogy szökjön meg, együtt boldogan fognak élni és anyu elhitte és megszökött… A szöktetés akkor van, amikor az anyagiak nem teszik lehetővé, hogy a párok nagy esküvőt csináljanak, nem bírnak várni, amíg az esküvő lehetséges lesz, inkább megszöknek. Ezért nem volt harag, de ha én ilyent csinálnék, a szüleim haragudnának, mert ők nagyon tisztességesen nevelnek. Nagyot csalódnának bennem, az életükre nagy hatással lenne, nem csak a szüleimre, az egész családra, nem is mehetnék azután haza, kitagadnának engem. A szüleim Dunaföldváron laktak a cigánytelepen, a nyolcvanas években jöttek Budapestre, azóta ittlaknak. Két bátyám van, még nőtlenek. Édesanyám egy igazi cigányasszony, nagyon tartja szokásokat, kiskorom óta belém nevelte, hogy egy lánynak nagyon tisztességesnek kell lenni, mert ez alapján mérik fel és minél jobb neveltetésben részesül, annál nagyobb a lehetőség, hogy jól menjen férjhez egy fiúnak is az a szándéka, hogy olyan lányt vegyen el, aki tisztességes és tartja a szokásokat. Édesapám lazábban veszi a cigány szokásokat, ő azt mondja: tanuljak, járjam ki az iskolát és azután menjek férjhez, de nála is nagyon fontos a tiszteség, ő sem engedi, hogy „fiúzzak”. Én soha nem fiúzhatok. Nálunk egy lány, amikor nőiesedik, nem hordhat nadrágot. Kb. 11 éves kortól térden aluli szoknyát hordhat, hogy ne látszodjon az alakja, akkor kezdi tanítgatni az édesanyja főzni, és amikor eléri a 14 évet, kinézik őt a cigányok és megkéretik. Ha egy esküvőn kinézik, másnap a családdal üzennek. Nekem pl a nagybácsiká szólt, hogy ez a fiu el akar venni, és mi továbbítottuk a nemet. Én küldföldre soha nem házasodhatok. Én nem leszek szerelmes, csak magamnak árthatok. Ha a szüleim benne lennének egy kérésbe, szólnának, ha nem, azonnal továbbítják a NEM-et. Lakásunk nem lesz egyik napról a másikra, ha egy lány férjhez megy, akkor a fiú családjához megy. Az anyóst, apóst tisztelni kell, mosni, főzni kell. Így él az egész családom. A válás rövid ideig tart, mert egy nőnek csak egy férje lehet, ezért kibékülnek. Ha fiatal a nő férjhez mehet még egyszer, de nálunk az nem számit tisztességesnek. A nagyszüleim is hagyományok szerint éltek. Egy esküvő úgy van, hogy a menyasszony és vőlegény termet néznek, készülődnek az esküvőre, az esküvő napján van reggel egy kéretés, ahol a cigányok megjátsszák, hogy akkor reggel kérik meg a lány kezét. Sokan mennek a lányhoz, a lány családjához a fiú családja kiabálnak, veszekednek, de ez csak játék. A kapu be van zárva, a fiú bemegy és kihozza. Beengedik a többi cigányt és megvendégelik. A lány fátyla, ruhája fehér, a szüzesség jele. Megy a lagzi két napig. Ez egy nagyon szép hagyomány, ez minden álmom, hogy ilyen legyen nekem is. A szüleim régiségkereskedők, van egy üzletük a városban. Temetésen nem voltam, mert gyermekek nem mehetnek, nem is hordhatnak feketét, mint a családtagok, akik 3 hónapig hordják. Lovári cigány vagyok és római katolikus, mint a szüleim. Minden ünnepet megtartunk, járunk templomba is mind. Én egy esküvőre emlékszem, az unokatestvérem 13 évesen ment férjhez, jól emlékszem a napra. Gazdag családhoz ment férjhez, az Intercontinentalban volt a lagzi, sok sztár volt. Ételeink ünnepnapokon anyu cigánykáposztát csinál, ötféle húsból, füstölt hús, kacsa, disznó erős és be van rántva. Anyukéknál nagy volt a szegénység, de szerettek ott élni, akkor még összetartóbbak voltak a cigányok, most elszakadnak. Nálunk a lovári cigányok mi tartjuk magunkat igazi cigányoknak, a rumungrók inkább magyarok. A mostani barátaim inkább magyarok, de unokatestvéreim is a barátaim, ők cigányok. Egy születésnapon 100-150-en vagyunk, egy esküvőn 500-an. Én nem internezhetek, nem illő, telefonom sem lehet, éjjel-nappal szüleivel van. Ha van telefonja egy cigánylánynak, akkor fiúzhat és nem tisztességes. Csak nézem a fiukat, nőből vagyok, de nem lehetek szerelmes. A hagyományok fontosak, a gyermekemet is így fogom nevelni, a férjem is cigány lesz. Amiatt, hogy cigány vagyok, a suliban nem értek atrocitások, még a rasszisták is a barátaim. Országos szinten elég nagy a rasszizmus, a magánéletben nem ért konfliktus, de a szüleimet már érték ilyenek. Az utcán cigányozták őket. Engem nem különböztetnek meg, de ha szóba kerül órán, a mások elmondják a véleményüket és az rosszul esik. A legjobb barátnőm egy örmény lány: Arev. Ha szabad akaratom lenne, elmennék külföldre, de a szüleim nem engednek. Ha elmennék, utánam jönnének és hajastúl hazahoznának. Egyetemre szeretnék menni, vagy biomérnők vagy gyógyszerész. Ha lenne ösztöndíjam, nem mennék ki külföldre tanulni, itt jól érzem magam Magyarországon. Lehet, hogy teszek lováriból ez nyelvvizsgát. A lovári örményből és portugálból van összerakva. A Holokauszt során a nagyszüleim szülei életüket vesztették, előfordulhat, hogy ez megismétlődik. Szeretnék tanulni, hogy legyen valaki belőlem, és jobban éljek, mint az átlag. Ha én választanék társat, nem s szüleim, jobban örülnék, ha cigány férjem lenne, de nem baj, ha más a lényeg, hogy boldog legyek. Így gondolom ela gyermekem jövőjét is. A cigányokban az a jó, hogy nagyon összetartóak a rokonok, család, rossz, hogy kicsit maradiak. Lehetnének liberálisabbak, a lányoknak legyen több joguk. Fontos, hogy egy nép megtartsa a hagyományait, de nem kell elzárkózzon.”
„- Ricsi vagyok 17 éves, cigány. Otthon vegyesen beszélünk, szüleim inkább cigányul. 10 testvérem van. Velük magyarul beszélek. Nem jártam oviban. Iskolámat Fóton kezdtem. Általános iskolában az osztályfőnök diszkriminált. Jó tanuló voltam, alsóban kitűnő, a felső gyengébb volt. Barátaim magyarok. Édesapám a harmadik diplomáját védi meg, szociálisan érzékeny. Anyám is cigány. A hagyományokat nem szorosan tartjuk. Célháriak vagyunk, lóvárit is beszélünk. Konfliktus a magyar és oláh cigányok közt van. Szüleim a faluban ismerkedtek meg. Apu anyuhoz lejárt, aztán megszöktette. elment érte és hazavitte. Én nem szöktetnék meg egy lányt. Mindegy, hogy cigány vagy nem, rendes legyen. Mindenképp ki szeretnék menni külföldre, továbbtanulni. Egy esküvő eltér a magyartól, más. Ételek, a sárga túró, a szabolcsi részről jön. Rengeteg tojás, cukros tej, túró. Nem fontos a múltam. Nem ragaszkodom hozzá. Nem beszélek róla. A barátaim vegyesek. Nekem nem volt az iskolában konfliktusom, a cigányságomról nem azt mondom, hogy nem volt jelen, de lehetett kezelni. Apu sem mesélt konfliktusokat, pedig az iskolában csak ő volt cigány a gimnáziumban, csak lányok voltak az osztályában, de nem volt megkülönböztetés. Mai napig, ha bejárok egy üzletbe, jönnek hozzám, követnek ott is, ahol már 10 éve bejárok. Nem jó, de megszoktam, nem foglalkozom vele. Magyarországon rasszizmus van, elég az internetet olvasni, híradót nézni. Látok rá rációt, hogy a cigányokat megszenvedtessék. Jogi karon szeretnék tanulni, de külföldön. Az életemben rövidebb távra tervezek, és akkor az bejön. A szüleim örülnének, ha kimennék. Mindegy, hogy az esküvőm hagyományos vagy nem. A cigányok jó tulajdonsága: az összetartás. Összetartóbbak, mint bármelyik népcsoport, az, hogy vannak, ennek köszönhető. Rossz? Nem tudok most mondani… Biztos van. Volt olyan tanárom, aki megkülönböztetett. Általános iskolai rajztanár. Kértem, hogy rajzoljon valamit. Megrajzoltam én is. Kivittem, de az övét, mint az enyémet. Magának ötöst adott, nekem hármast. Mindig hallok megjegyzéseket különböző népcsoportoktól, cigányozást, de véletlenül. Előttem nem mondják. Elhaladok mellette. Milyen az életem? Teljes, de nem hinném, hogy különleges.”
„- Arev vagyok, 18 éves vagyok, itt születtem Magyarországon, most is itt élek, örmény származású vagyok, a szüleim is örmények. Ők sok nyelven beszélnek, mert a holokauszt idején a nagyszüleim elmenekültek Irakba, a szüleim ott nevelkedtek föl. Ott ismerkedtek meg, összeházasodtak. Később apukám idejött továbbtanulni, aztán anyukám is jött, és itt születtem én. Itt élünk. Beszélek örményül, magyarul. Otthon örményül beszélünk, a szüleim tudnak arabul, angolul tanulták az iskolában ott a nyelvet. Apukám hallott anyukámról, elmentek megkérték anyu kezét. Ha anyukám nem akarja, mondhatja, hogy nem, de ők szerették egymást. Nem ismerem a nagyszüleimet, régen meghaltak, születésem előtt. Egyszer majd szeretnék elmenni Örményországba. Magyar óvodába jártam. Mindig bejártam, aludtunk. A legjobb barátnőim: Seron, Fanni és Erika. Vegyes, magyar, cigány, nem ismerek itt örményeket barátság szintjén. Van egy bátyám, 22 éves. A Szent István Egyetemre jár és építészetet tanul. Apukám matektanár, anyukám fordító. Három nyelven beszél, eredetileg építészmérnök volt, Irakban dolgozott. Irak nagyon jó volt, de a háborúk miatt fel sem lehet ismerni a régi hazáját, fel sem tudta fogni. Nem szokott visszamenni. Egyszer talán én is elmegyek, de nem most. Nem beszélek arabul, de megértem. Apukám kedves, nagyon komoly, fontos a tanulás, matekból korrepetál, vicces és egy kicsit naiv is, de jó értelemben. Anyu nagyon maximalista, elvárja ha valamit elkezdek, csináljam végig, ő is kedves, komoly, vicces.” Mi halat eszünk karácsonykor szósszal, amit rárakunk, ezt esszük húsvétkor is. A szósz sok fűszerrel készül. A karácsony január 6-án van, de akkor iskola van és anyuék dolgoznak, átszoktunk az európai módszerre. Nem érzem azt, hogy az örménységem miatt lenéznének, én egyébként büszke vagyok arra, hogy örmény vagyok, előny, mert több nyelvet tudok, örmény, arab, ételeket ismerek. A társam lehet bármilyen, normális legyen és elfogadjon. Szüleim is liberálisak ebben. Van nálunk lánykérés Jobb, ha megkérik. Kinézik a lányt, a fiú szülei elmennek, megkérik a szüleitől. Akár én is választhatom a fiút, meg is kérhetnek. Nincs semmi emlékem nagymamától. Olvastam az örmény holokausztról. Nem tudok megkülönböztetésről. Másokkal szemben van rasszizmus, főleg a cigányokkal, kínaiakkal szemben. Mindenhol vannak tolvajok, hazugok, ez nem faji kérdés. Nekem sem lehet barátom, később kialakíthatok egy komolyabb kapcsolatot, olyan fiút kell választanom, aki komolyan gondolja velem, a szüleim ragaszkodnak ehhez. Még nem voltam szerelmes – esetleg Leonardo di Caprio –, de ez gyermekkori bolondság. A szüleim nem éreztek megkülönböztetést, ahol anyu tolmácsol, szeretik, dicsérik, főzne egymásnak, anyu is csinál hagyományos ételeket, beviszi. Az iskolában furcsállották a nevemet, volt olyan is, aki megkérdezte: „ez fiú vagy lánynév?” Jogos, csak valahogy fura volt. Ha lehetne, ott élnék, ahol jól érzem magam. Szívesen maradok itt. Ha ösztöndíjat nyerek, lehet, hogy kiengednek, ha komoly céljaim vannak. Az életemen nem nagyon változtatnék semmit. Jól érzem magam. Ha gyermekem lesz, szeretném továbbadni a hagyományt, a nyelvet. Sok mindent olvasok erről is, de meg kellene tapasztalnom ott a népem életét, így elfogult lenne nyilatkozni. A rokonainkkal tartjuk a kapcsolatot, karácsonykor itt volt a nagynénim, de az a baj, hogy nem tudunk annyira az itteni közösségekről. Van itt egy templom, ami inkább örmény templom, oda elmegyünk. Volt egy öreg néni, akivel beszélgettünk és a pappal is. A bátyám a Facebookon keresztül sok örménnyel ismerkedett meg. Szeretnék egyetemre járni, közgáz azt hiszem.”
„- Krisztina vagyok, erdélyi, ott születtem, nemrég jöttünk ide 4-5 éve. Anyu erdélyi magyar, apum magyar. Beszélünk mind románul. Otthon szoktunk románul is magyarul is beszélni. A szüleim maguk közt magyarul beszélnek, mert anyu annyira nem tud magyarul és meg kell tanítani magyarul beszélni. Oda jártam általánosba, román iskola magyar tagozattal. Nem volt annyira jó.” Az volt a gond, hogy magyar voltam, nem volt kellemes érzés. Kiközösítettek, szidtak. Itt a legjobb barátaim – a sulis társaim. Egy két ember, aki nem magyar, román és cigány. A szüleim 13 évesek voltak, amikor találkoztak, anyu nem tudta lekoptatni az aput, 20-21 évesen megkérte anyu kezét. 15 éves öcsém van, jól érzi magát az osztályában. Én nem annyira. Jó az osztály, de vannak gondok. Nem a nemzetiség, nem is tudom… Szüleimnek templomi esküvőjük volt. Anyu katolikus, apu református, és én is református lettem. Az ünnepeket tartjuk otthon. Anyu nagyon édes nő, mindent meglehet beszélni vele. Amikor hazaérek, 2-3 órát beszélünk. Én románul tanulok tőle. Apu kitartó, de ha ideges, nagyon ideges. Magyarul kiabál. Nagyon vigyáz rám. Apuék nem beszélnek a gondokról senkinek. Csak a nagyon jó barátokkal. Ha valaki románul beszél apuval, ő magyarul beszél. Nem nagy itt a rasszizmus Magyarországon. Régebben, amikor jöttem, a kiejtésemen hallottak, hogy nem vagyok magyar, de most könnyebb. Karácsonykor van töltött káposzta, azt meg kell enni. Van húsvétkor locsolkodás, sokan jönnek hozzánk. Magyarok. Le szeretnék érettségizni. Apu azt várja, hogy magyar emberhez menjek, ne románhoz. Külföldi lehet. Lehet én is egyetértek vele. Nagyméretű esküvőt szeretnék. A gyermekemnek megtanítom a hagyományokat és románul is, plusz pont az életben egy nyelv. Van egy plüssmacim, még 3 éves koromban kaptam apukétól ott, megvan most is. Megyek Romániába, de már nem annyira szeretem, mint rég. Nem élnék Romániában. Csak egyik nagymama él, ő román. Nagyon jól érzi itt magát, élne itt. Amikor társaságban voltam, az elején nem tudták, hogy román vagyok, azt hitték, hogy cigány vagyok, és megkülönböztettek. Azután megkedveltek. Amikor megtudták, hogy román vagyok, megkedveltek. Az írásommal volt gond, mert az m és n betűt másképp írjuk és szóltak, hogy meg kellene tanulni írni. Jó így az én életem. Én ki is vagyok? Inkább nem foglalkozom vele, A románoknál jók a hagyományok, rossz a férfiak erőszakossága, rámenőssége.”

„- Fatima vagyok, 18 éves, félig szíriai, félig magyar. A szüleim elváltak, velem magyarul beszélnek, alap dolgokat tudok csak arabul, megértem, de nem mindent. 7 éves voltam, amikor elváltak. Hol itt, hol ott lakom. Heti háromszor apánál vagyok. Apu mindig arabul beszélt, ha rosszat csináltam, mindig arabul szólt. de ha tanított, én játszottam, nem figyeltem. Amikor megnőttem, már nem tanított. Nagyszüleimet csak képen ismerem. Nagyon eleven, hisztis gyermek voltam a szülei elkényeztettek, amikor elváltak a szüleim, akkor elkényeztette anyukám. A legjobb barátnőm Melitta, magyar lány. Nem kifejezetten barátaim, de vannak szíriai ismerősök. A Facebookon levelezek. Írtak fiúk, de visszautasítottam, de írtak lányok, akiknek hasonló nevük van, mint nekem, velük levelezgettem. Apu nem engedi, hogy legyen barátom, nem szeretnék én sem. Az arab férfi felsőbbrendűnek érzi magát, apu is az új barátnővel, az én természetem nem tűri ezt el. Apu 20 éves korában eljött, anyu lett a felesége, de nincs papír róla. Kereskedők, apu telefonok, anyu ruhákkal dolgozik. Apu valamilyen szinten vallásos, de nem tart be mindent, nem imádkozik napi ötször, de tartja a Rammadamot, nem iszik alkoholt, nem cigizik. Én keresztény vagyok, anyu 13 évesen megkeresztelt, apu kedvéért tartom a Ramadant, de ha neki ünnepei vannak, mindig boldog ünnepet kívánok. Ő is nekem az enyéimre, de nem tartok más arab ünnepet, csak Ramadant, mert az egész család együtt van, nem hozhatok szégyent a családra. ott van apu testvére a családdal, az új feleség, mindenki. Apu nem annyira nyitott, inkább magának való, mogorva, néha vicces, hangulattól függ. Ha a munka megy – vidám, jókedvű, de ha nem – akkor: Jaj! Én is ilyen vagyok. Végletes. Amikor kicsi volta azt mondta apu anyunak férjhez ad engem, anyu azt mondta ezt nem engedi. Szóba jött most valaki, apu azt mondta, hogy ha lesz barátom, kitagad. Arra gondol, ha megismerkedek valakivel, akkor abbahagyom a tanulást, és gyermeket szülök. Nagypapám Szíriában él, szintén vallásos. Anyu nagyon kedves, jókedvű, nagyon szerethető. Kifejezetten olyan vagyok, ha megjegyzéseket tesznek, visszaszólok. Viccesen mondták, hogy nekem Szaddam az apukám, terrorista. Viccnek fogtam fel, mondtam: „igen terrorista vagyok.” Apám soha nem beszélt a gondokról. A 15. kerületi Vásárcsarnokban ismerkedtek meg, apám elhívta anyámat randizni, vett kis meglepetéseket, anyu harisnyát árult, apu valutázott. Anyumék csak akkor mondták meg az ottani rokonoknak a házasságot, amikor anyu terhes lett. Apu nem szeretne traumát okozni, kint élni, ott rossz a helyzet most. Anyu féltene, tudja, hogy ott nem lennék boldog. Baráti összejöveteleken táncoltunk, de nagyobb ünnepségekre nem vittek, mert csak férfiak járnak oda. Nagyon szeretem az arab ételeket. Vágtunk többször birkát. Érdeklődtem Szíriáról, tanultam a vallást, szeretném megnézni, hogy honnan jön apu, de tartok attól, hogyha odamennék, háború lenne, és nem tudnék visszajönni. nem tudnám felvenni a fátylat, nem érzem okos dolognak, hogy egy nőt betakarnak, ez túlzás. Ha tudták, hogy arab vagyok, inkább kíváncsiak lettek. Igazából én úgy érzem, hogy két személyiségem van, anyunál egy, apunál egy. Apunál például másképp kell viselkedni, nem vehetek fel bármit. Magyarországon erős a rasszizmus, sokszor hallom az összes külföldi fele. Az embereket zavarja, hogy a külföldiek jobban élnek, mint a magyarok. Ha megtudják, hogy vki arab, félnek tőle egye kicsit, meg ne szurkálja, rossz, hogy így gondolkodnak rólunk, akik arabok vagyunk. kicsit tudok has táncolni. Szeretnék arabul megtanulni, tolmács lenni, a Madáchban táncolni, rendezvényszervező lenni, vagy fittnesst oktatni. Egy fiúban fontos a bizalom, hűség, szeretet. Az arabokban nem jó ez a túlzott féltés, az őrületbe tudnak kergetni, jó, hogy összetartóak, a barátjukat is testvérnek tartják. Itt nem lehetne arab nagy lagzim, de templomban szeretnék esküdni. Én keresztény vagyok. Egy részét át szeretném adni a gyermekemnek az arab kultúrából, de nem szeretném, hogy olyan kapcsolat legyen, mint apámmal, de szeretném továbbadni a nevem és a származásom. Szeretném, ha apukám gondolkodás változna, nem féltene ennyire.”
„- Natalia vagyok, 17 éves, Kecskeméten születtem, ukrán vagyok, de otthon oroszul beszélünk. Szüleim oroszul beszélnek mindig, bár mindketten ukránok. Mivel itt születtem, nem hallatszik az akcentusomon, anyuékon igen. Nagyon önbizalom teli gyermek voltam, az óvodáig nem tudtam magyarul, az óvónők foglalkoztak velem, ott tanultam meg magyarul. Amikor egyszer megbántottak, apu mondta nekem, forrjon az ukrán véred, onnantól vártam a fiúkat, mert ők bántottak. Sarokban voltam az óvodában, ahol a rossz gyermekek aludtak, hát én és két fiú voltunk ott. Más az ukrán és magyar kultúra a felfogásom is más a korombeliekhez képest, alkalmazkodni kellett. Én úgy érzem, mintha az orosz és ukrán kultúrában több szenvedély lenne, Ha én mesélek valamit, az értelmek elárasztanak sírok, itt nem látom ezt. Egy osztálytársam orosz köcsögnek hívott és nem értettem, mert nem láttam, hogy magyarok előítéletesek lennének, ha más kultúrákkal igen. Ha meg sem szólalok, vagy nem hallják a nevem, nem is veszik észre, hogy orosz vagyok. A szüleim. Anyu 17 éves koráig nem ismerte apámat, de egy lépcsőházban laktak. Egy Discoban találkoztak. Anyu akkor akart megszökni otthonról, apu ment a katonaságba, utolsó buli volt. anyunak volt egy kedvenc zenéje Vajash, apu megvette ezt a kazettát, anyu kérdezte ki vette meg? Így kezdődött. Apu elment Kecskemétre, 5 évig szolgált, anyám megszökött Kecskemétre, és várt rá. Muszáj volt anyunak átjönni a család fekete báránya volt. Apu úgy néz ki, mint egy orosz maffiózó, de hogy ha jobban ismernék, hatalmas szíve van, olyan könnyen elsírja magát. Amikor egy 5-öst hazahoztam elsírta magát, mert rossz voltam matekból. Katonaember pedig, robusztus és félelmetes kívülről. Anya csak a szívével gondolkodik, anyatigris. Régebben nem mondhattam el, ha vki megbántott, azonnal ment az iskolába intézkedni, nagyon szeret engem. Fontosak a hagyományok, mert itt Magyarországon semmi nem köt az orosz léthez, de tartanunk kell. Kétszer tartunk Karácsonyt, magyar és oroszt. Ételeink a borscs, anya nagyon jól csinálja és a pelmeni, a húsos tészta. Szüleim félig meddig vallásosak. Anya felkeltett ma fél ötkor, hogy ortodox ünnep van, meg kell fürödni, nemrég lettem megkeresztelve. Ortodox vagyok. Bevizezték a hajam, levágták egy tincsem, megkérdezték tartom-majd a hitet, nagybátyám is, jó volt. Nem fontos nekem a vallásosság. A gyermekem – ha bekerül egy szektába –, úgy terelem majd, hogy neki jó legyen, de nem én mondom meg. Nagyon fontos, hogy őrizzük az orosz hagyományokat, szeretném, ha a gyermekem is továbbadná. Szüleimet tt jól fogadták, mert kedves emberek, gyorsan megtanultak magyarul. Nagyszüleim Ukrajnában élnek, kétszer találkoztunk irigyelek másokat, akik találkoznak a nagyszülőkkel. szerettem volna egy nagy asztalt, ahol a nagycsalád van. Drága a kijutás oda. Az utak rosszak Ukrajnában, de otthonosan érzem magam. A határ magyar még, de már ukrán. A határ menti városokban nagyon vicces a magyar akcentus. Olyan, mint a székely itt. Az ukránok sokkal optimistábbak, de indulatosabbak, dühösebbek. A szüleimnek mindegy milyen barátom legyen, csak legyen normális, anya mondta, ha magyar a barátom, én úgyis megtanítom őt oroszul. A szüleim régebben nagyon szigorúak voltak, de már elengednek mindenhova. Van egy tárgyam, a nagybátyám faragott nekem egy fadíszt és nekem írt egy kívánságot, azt őrzöm. Ő rendőr volt, most idejön dolgozni a nejével Magyarországra. Anyu háziasszony, de apunak a titkárnője. Apu kereskedőként dolgozik. Van egy saját cégünk. Különbözik a felfogásom a szüleimétől abban, hogy hol szeretnék élni, Ausztráliában, ahol nyár van. A szüleim menekültek Ukrajnából, olyan helyen laktak, ahol nem volt munkalehetőségük, itt jobb nekik. Magyarországon van, volt és lesz rasszizmus, de nekünk nem kell ezekkel foglalkozni, mert nekünk lenne rosszabb. Ami osztályunk toleráns, pedig ez ritka. Nem kellene bántani a másik kultúrát, ha nem megismerni, kérdezni. Emelt szinten érettségizek majd oroszból, nyelvekkel szeretnék foglalkozni vagy szinkrontolmács leszek. A tanáraimat emlékeztetem a régi dolgaikra. Ha a felnőttek hallják, hogy a buszon telefonálok anyuval odajönnek: ’óh, én is tanultam…’

Nem változtatnék semmit az életemen.”
SZAKIRODALOMJEGYZÉK
ALLPORT, Gordon W. (1999): Az előítélet. Osiris Kiadó, Budapest, Fordította: Csepeli György. 630 oldal.
ARONSON, Elliot (2008): A társas lény. Akadémiai Kiadó, Budapest, Fordította: Erős Ferenc. 504 oldal.
BICZÓ Gábor (2004): Asszimiláció – elmélet és gyakorlat. MTA PTI. Etnoregionális Kutatóközpont, Budapest
BRUBARKER, Roger (2004): Ethnicity without groups. Harvard University Press.
GEERTZ, Clifford (2001): Jelen lenni. Osiris Kiadó, Budapest. In: Az értelmezés hatalma.  397‑416. oldal
GEERTZ, Clifford (2001): Sűrű leírás Osiris Kiadó, Budapest. In: Az értelmezés hatalma. 194–226. oldal
GERGELY András: A helyi társadalmak antropológiai kutatása (előadásvázlat) (A letöltés dátuma: 2014. 04. 02.)
TURNER, Victor (2002): A rituális folyamat. Osiris Kiadó Budapest, 230 oldal.
VÖRÖS Kinda Klára (1997): Otthon és itthon. MTA Politikai Tud. Intézete Budapest, 86 oldal.
ZURAVSKI, Niels Dr. habil. (1994): Ethnicity and migration. MA (Ethnicity and Migration) Germany http://www.surveillance-studies.org/zurawski (A letöltés dátuma: 2014. 04. 02.)
LEVY STRAUSS, CLAUDE (1999): Faj és történelem. Napvilág Kiadó Budapest.
CAROLA SUÁREZ-OROZCO AND MARCELO SUÁREZ-OROZCO: CHILDREN OF IMMIGRATION, CAMBRIDGE, MA: HARVARD UNIVERSITY PRESS, 2001. 206 PP. Children of immigrants: Health, adjustment, and public assistance. D.J. Hernandez, ed. Washington, DC: National Academy Press, 1999
HERNANDEZ, D.J. and Charney, E. eds. From generation to generation: The health and well-being of children in immigrant families. Washington, DC: National Academy Press, 1998, pp. 107
Journal Issue: Children of Immigrant FamiliesVolume 14 Number 2 Summer 2004 Princeton
Children of Immigrant families: Analysis and recommandations
Margie K. Shields – Richard E. Behrman