TEREPMUNKAI FOTÓZÁS

Kiskoromtól kezdve szerettem az indiános képeket nézegetni, vagy az érdekes törzseket és arról álmodtam, hogy egy nap majd én is meghódítom az ismeretlen világokat, láthatatlanul, észrevétlenül. Mindig volt egy kép a párnám alatt, egy indián kislány vagy egy afrikai törzsbeli gyermek, mert azt hittem, ha éjjel ott van, álmomban majd találkozom vele. De honnan volt a kép? Erre akkor nem is gondoltam, mert a kép maga volt az üzenet, természetes érték, egy messzi világ projekciója, a gondolat kezdete és a kaland álma.
Amikor nagyobb lettem, néha elgondolkodtam, ki készíthette és vajon mit érzett a képen levő szubjektum, amikor a képet készítette? Mintha egy hívás lett volna minden kép, egy megszólítás, hogy egyszer majd megismerjem a kép mögötti világot. Roland Barthes írja a „Világoskamra” című művében, hogy egyszer látta Napóleon unokaöccsének a képét és azon gondolkodott, hogy ez az emberi szem szembe nézett a nagy Napóleonnal, sokat nézte a kép szemét, és amikor ezt másoknak elmondta, nem értették, de őt ettől fogva nem hagyta nyugodni a kép és tanulmányozni kezdte a fotográfia ontológiáját. Egy képben néha egy élet egyetlen pillanata elárulja azt, amit egy egész film sem tud érzékeltetni, ez a fogva tartott pillanat mágiája, amit elménk folytat és elindul a kutatás, a kép mögötti tartalom felfedezésének útja. Hogyan is készül a kép? Miért és miként kezdődött a kép története? Kunt Ernő írja a „Fotóantropológiájában”: „S a kép esete különösen érdekes. Minden bizonnyal sajátos oka van annak, hogy a kép másolása, a pillanat látványi lenyomatának megörökítése iránt volt a művelődéstörténet során olyan erős a meg-megújuló igény: előbb a különféle anyagokba vájt lenyomatok – kőnyomat, fametszet, rézmetszet stb. Majd az árnykép, később a különféle duplikáló rajzgépek szerkesztésével, majd a camera obscurával, aztán a hatalmas foto vegyészeti felfedezéssel: a fényképezéssel, s napjainkban az elektronikai digitális képrögzítés technikáival. De másolatot készítünk csaknem minden kezünk ügyébe kerülő új technikai vívmánnyal: másolatot a fényképezőgéppel, a videokamerával, a számítógéppel, a gyorsmásolóval, a telefax-szal… Nyilván köztudott dolog ez, hiszen ezeket az eszközöket kifejezetten a kreatív élet kellékeiként reklámozzák” Béres István leírja a két módszert, amivel egy antropológiai képre lehet szert tenni: a fényképezés a terepen, a kutató képalkotó tervei révén keletkezik (Collier, 1986), vagy gyűjtés révén, a képeket az adatközlők is készíthették. Az első esetben a kutató kimegy a terepre, maga irányítja a kutatást, kiválasztja a képanyagot, a témát, a stílust, a végeredményt és az interpretációját. Régebben – Mead-ek idején –, a fényképezési vagy filmezési technika nem volt ennyire fejlett, a fennmaradó képek nem élesek, a filmek kattognak, lassúak, fekete fehérek, néhol homályosak. Mégis hihetetlen erővel bírnak a mozgások, az arckifejezések, a történetek, minden megmarad a befogadóban. De amíg régebben alkalmazni kellett egy hivatásos fotóst, ma már a modern digitális technika korában, ahol egy gyermek is nagyszerű képeket készít akár egy közepes mobiltelefon kameráján, és egy fényképezőgéppel, már csodákat művel, ez a külön fotós alkalmazása ritkább lett. Mégis vannak olyan helyzetek, amikor az antropológus terepmunkások professzionális fotóművészt kérnek fel, például amikor egy kiállítás anyagát készítik el, vagy ha egy kiadványt publikálnak az elkészült képekből.

Lóránt Attila felvétele

Amikor Lóránt Attila antropológia fotóit nézegetem, tudom, hogy ez egy elhivatott élet, az ő szeme a maszáj harcoson átlátott abban a pillanatban, amikor lefényképezte. Attila nem csak fotós, hanem antropológus is, hisz mindent tud: az emberek lelke, rítusai, szokásai, gondolatai éppúgy érdeklik, mint a képek, amiket készít róluk. Csodálatos példája a kiváló fotósnak az „Afrika” albuma. Attilának hatalmas tereptapasztalata van, hiszen hosszú éveken át ő volt a National Geographic egyik fotósa. A tereptapasztalat fontos tényező egy antropológiai fotó elkészítésekor. Egy jó terepmunkás, aki egy fotóst alkalmaz, szükségszerűen együtt dolgozik a fotóssal. Akkor lesz egy termékeny együttműködés és hiteles munka, ha a fotós látásmódja nem különbözik a kutató látásmódjától és a koncepció koherens. Nagyon fontos, hogy a terepmunkás és a fotós egyeztessenek a terepmunka előtt, ki miként képzeli el a kutatást, a vizuális anyagot a helyzeteket és az etikai problémákat. A fotósnak lehetnek zseniális meglátásai, hiszen az ő szeme kameraként működik és fontos, hogy a kutató engedje meg a fotósnak az autoritását, bízzon az ő szakmai látásmódjában, de ugyanúgy a fotós is dolgozhat bizonyos megrendelésekre, ha például egy tárgy fényképezését kéri tőle az antropológus vagy egy reprodukció készítését. Ma már szinte minden terepmunkásnál van felvevőgép, minden kutató rendelkezik azzal a vizuális tudással, ami egy terepmunkához szükséges. Magát a dokumentációt, a mai fejlett technikai eszközökkel nem nehéz elvégezni, minden kutató visz állványt, kamerát, digitális gépet a terepre, ám azok a művészfotók, amiket néha egy World Press Photon vagy más fórumokon, kiállításokon látunk, képzett és tehetséges fotósok művei. A második esetben a módszer, a gyűjtés. A kutató a terepen fényképeket gyűjt, amiket a munkájához felhasználhat. Ha egy asztalon vagy egy falon lát egy olyan képet, ami számára fontos lehet, elárul valamit abból, ami a kutatás témáját illeti, akkor ezt elkéri, de várhatóan nem fogják odaadni, akkor pedig lefényképezi. Néha nagyon érdekes dolgok vannak a falakon és sok kutató eltekint a berendezési tárgyaktól, családi képektől vagy kitett dekorációktól, amelyek elárulhatják egy közösség habitusát, ízlését, múltját, sőt dokumentum jelleggel is bírhatnak. Béres egy nagyon jó példát ír le a cikkében, amikor is egy kárpátaljai falu konyhájában egy montázst láttak a falon, ahol Gorbacsov képe mellett Derrick felügyelő is ott szerepelt kollázsos mivoltában. Az adatközlő egy idős ember volt és az elmeséltekből kiderült, hogy ez egy tudatos történeti tény volt, egy politikai reflexió. Gorbacsov akkor hozta be a peresztrojkát és Derrick felügyelő a tv-ben az igazságot próbálta kideríteni. Az igazságvágy, a szabadságvágy, változás szükségszerűsége, ott voltak a falon a kollázs üzenetében. Amikor a barátaimmal, jó húsz éve egy móc faluban jártunk, Rogozsel nevű helyen, találkoztunk egy elrejtett házikóval a hegyekben, ahol egy román öregasszony és öregember lakott. A hegymászástól fáradtan lepihentünk, inni adtak menta teát, megköszöntük és akkor megláttuk a tárgyat. A szokásos román bútorok, terítők, berendezési tárgyak között, a falon ott világlott a tányér. Fehér kerámia, piros felirattal: „Isten áldd meg a magyart!” Nem hittünk a szemünknek, kérdeztük honnan van, de már nem emlékeztek. Kérdeztük tudják-e mi van rajta, azt mondták: nem. Kértük, hogy adják nekünk, kincset ért volna azokban az időkben, de az Istennek sem akarták. A tárgy az övéké volt, nélküle üres lett volna az a fal. Érdekes, hogy a tárgy jelentése teljesen más volt számunkra és számukra, mégis mindenkinek fontos volt. Ha lett volna egy fényképezőgépünk, most itt lenne a kép. Hát ennyit ér egy antropológiai fotográfia, sokat! Bizonyító, dokumentarista és művészi értéke van. Az adatközlők képei érdekesek lehetnek, főleg a régi képek, mert elárulhatnak egy korrajzot, egy kultúrát vagy legalábbis egy részét, valamint az „idegen szem” szempontjából is, amikor az émikus és az étikus kettősség megjelenik. Béres leír egy nagyon érdekes történetet, egy fekete ruhás nőről, aki egy lépcsőn ül és olvas. Megpróbál utána járni, hogyan történt a dolog és rájön, hogy átverték. A nőnek nem lett volna ideje általában ülni a lépcsőn és olvasni, legfeljebb babot fejtegetett a lépcsőn. Az imakönyvet, amit a kezében tart nem olvasta a lépcsőn. Megtudta, hogy többen voltak a családban, tehát a nő általában bent dolgozott, semmiképp sem volt szokás a lépcsőn olvasás. A kép, antropológiai szempontból nem egy releváns kép. Általában ezekhez a családi képekhez ragaszkodnak az adat közlök, tehát mindig vinni kell, laptopot, scannert, fényképezőgépet, hogy lemásoljuk a számunkra fontos képeket.
Fényképezés és kutatás
Vajon mikor született meg az etnográfiai kép? 1890 után létrejött a szabadban fényképezés, addig csak belső terekben fényképeztek. Az etnográfiai képnek nincs módszertana, elméleti háttere. Az antropológiai képet sokszor vizuális jegyzetként használják egy tanulmányban, az egyetemi oktatásban, a demonstrációkban. Az első vizuális etnográfiai munka Bateson és Mead nevéhez fűződik, a „Balinese Characters in a Photographic Analysis” című műben jelenik meg.

Margaret Mead és Gregory Bateson

Meadek fényképei még egyirányúak, a kultúrát ismertetik a szokások, rítusok, viselkedéseken keresztül, ma viszont a diverzitás a jellemző. A mai antropológiai kép mindaz, ami kifejezi a politikát, gazdaságot, kultúrát, fejlődést, magát a globalizált társadalmat. Kép és identitás fogalma szervesen összekapcsolható az ezredforduló globális kihívásainak megválaszolásával. A fejlett ipari társadalmak új kommunikációs szokásaiban rohamosan tör előre a kép használata. A harmadik világban pedig még a hagyományos – sokszor az írásbeliséget megelőző – vizuális kultúra hat. Mind a technikai tudományok, mind pedig a társadalomtudományok kutatói érzékelik, hogy korunk levegőjében itt van a globális vizuális kultúra vizsgálatának, megismerésének, értelmezésének és használatának igénye” – írja Kunt Ernő a „Fotóantropológiában”. Kunt úgy tartja, hogy fontos az emberiség történetét a különféle értelemben felfogott – valóságos és képzelt – képmások és képek létrehozásából, alkalmazásából, használatából, rombolásából és újraalkotásából hitelesen értelmezni. Tehát az antropológiai képnek fontos szerepe van a társadalom megismerésében és leírásában ma, amikor a technokrata, globalizált társadalmunkat egyre inkább jellemzi a vizualitás. A fotóetnográfia szervezeti közege az IVSA, amely erőteljesen kifejezi a szocinál-antropológia szemléletmódját.
Fényképezés a terepen
Egy antropológiai fotón mindig fontosak a részletek. A centrális figura mellett, a háttérben lehetnek olyan elemek, amik a környezetéről, az életéről, a kultúrájáról árulkodnak. Vörös Zsófi 2006-ban készített képét elemzi Béres István, és a képen egy asszony néz hátra, de mögötte kiterített ruhák, egy nagymosás termékei, amiből azonnal látszik a szegénység. Jobbra eladandó árucikkek egy melléképületben. Az egész kép a nyomorról, a kilátástalanságról beszél, érezzük egy falu szegénységét, egy család sínylődését és az élet nehézségeit. Három képet mutatok be, melyeket a jeruzsálemi Mea Searimben, az ortodox zsidónegyedben készítettem, 2009-ben.

Mea Searim (2009) – Turós Margaréta fotográfiája

A terep kopár városnegyed. Az első kép egy ortodox nő, fején kendő, a haja teljesen a kendő alatt, akár paróka is lehet, hiszen egy házas nő. Fülében ezüstfülbevaló, de ruhája szürke, mint a legtöbb ott lakónak. Később megállapítottam, hogy minden nő és lány hosszú szoknyában jár vagy hosszú szürke ruhában, nincsenek színek. A férjezett nők kendősek vagy kalaposak és általában paróka van rajtuk, mert kopaszok.

2. kép (A cikk szerzőjének felvétele, 2009)

A második kép egy három év körüli ortodox kisfiú, látható az elől lenyírt haj, de mégis hosszú, mert csak 3 éves koruk után vághatják le nekik. Fehér ing, ami nem ünnepi, hanem általános, fején kipa, amit mindig hordanak. A háttér régi köfal és lépcsők, jellemző jeruzsálemi táj, ahol az idő megállt ezer éveket. A földön szemét, és valóban a negyed nagyon szemetes.

3. fotó: A Siratófalnál

A harmadik kép két beszélgető ortodox férfi, hátuk mögött katonák. Ez már a negyedből kijövet a falhoz közel, hiszen a negyedben nem igazán vannak katonák, mert az ortodoxok nem vonulnak katonának és nem fizetnek adót az államnak. A férfiak hosszú hajúak, pajeszesek, kalap van rajtuk és kaftán. Hátat fordítanak a katonáknak és a nőknek. Amikor egy boltban kiflit kértem, hátat fordítva szolgált ki az eladó, mert nem volt szabad rám néznie. Tv nincs, egy autón megafonon mondják be a híreket.
A három fotó kicsit elárul a terep hangulatáról.

A képek gyűjtése
A kutatónak gyűjtenie kell képeket a terepmunka alatt és ezek általában privát képek, azaz családképek, régi fotók. A képek értelmezésekor a képek nyilvános emlékezetet hordoznak magukban és emlékezet rekonstruáló tárgyakként szemlélendők. De ki emlékezik? A befogadó legfeljebb a saját prizmáján keresztül rekonstruál egy történetet az adott részletekből. A képre mindig az emlékszik legjobban, aki készíti, hiszen ő ott volt a rögzítés pillanatában, érezte a körülmények meglétét, látta a képet a maga valóságában, megkomponálta és kiragadta a szubjektumot a körülményei közül. Ha egy csoport szerepel a képen, akkor mindenkiről kialakul egy identitás. Van egy közösség és a közösség tagjainak egy elképzelése.

Az emlékezés
A szociológiában és antropológiában oly divatos ma az Oral History, az elbeszélt múltbeli emlékek rekonstruálása alapján, ahogyan az alany elmeséli és a kutató interpretálja az események sorát. De ugyanakkor létezik egy Visual History is, amely kapcsolatban van az elbeszélt múlttal. Az igazi események le vannak fényképezve, és Ausmann szerint az ismétlés segíti a cselekedeteket. A fényképezés automatikusan utánoz, analogizál, értelmező gesztusokat vált ki szemlélőből. De ki a szemlélő? Roland Barthes a „Világoskamrában” azt írja, hogy a fényképet mindig valaki csinálja, Ő az operatőr, aki ott van abban a pillanatban, amikor a kép készül. Talán ő tud a legtöbbet a képről. A képet valaki nézi, ő a Spectator, esetünkben a kutató, aki értelmezi. Sokszor az, aki birtokolja a képet, kevesebbet tud értelmezni, mint a kutató, aki utána jár a körülményeknek. A képet valakiről készítik, ő a céltábla, a kutatás tárgya. A fénykép a kulturális harc terepe.” – írja Béres nagyon is találóan. Az emlékezetnek kanonizáló szerepe van. A fényképezés egy rítus, és ehhez a rítushoz kapcsolódik hozzá a megörökítés gesztusa. A kutató a terepmunka során a fényképek által, maga is intenzíven részt vesz az emlékezet kanonizáló eljárásban, hiszen ez egy interpretáló munka is, amely az emlékezet e formájához kötődik, ahol a különféle eredmények megsokszorosítják a hatásukat. Fénykép: identitás és emlékezet, talán addig lesz, amíg az emberiség létezni fog, hiszen összeköt jelent és múltat, így ismerjük meg magunkat és ezt hagyjuk örökségül unokáinknak. Egy pillanat az életünkből, egy rész abból, akik, ahol, és ahogyan vagyunk.

Tablókép Kolozsvár 3. sz Matematika-Fizika Lyceum (Ma: „Báthory”) 1986

Az antropológiai kép: a terepmunka lenyomata. Összeköti a múltat a jövővel, megtudjuk: kik voltak ők, és talán ők is megsejtik: kik vagyunk mi…

Author: Turós Margaréta

„Megkülönböztetni a hallgatást – a fecsegéstől, a mélységet – a felület álságos csillogásától, az állandó nevetséges igyekezetet – a bölcsességtől, a ripacsságot – az igaz szótól, a hazug meséket – a természet és természetesség igaz kisugárzásától, az erőltetett imázst – az önmagából eredő Erőtől, a mindenben résztvevő erőlködését – a kívülállóság benne-lévőségétől… – Azt hiszem, ezt tudja az a Tibeti Láma.” - írja Turós Margaréta, aki Szamosújváron, a kis örmény városban, a francia diákforradalom évében, egy fagyos januári napon született. Iskoláit Kolozsváron végzi, az akkori 3-as számú matematika-fizika, mai Báthory Gimnáziumban. A Bolyai Tudományegyetem kémia-fizika szakának befejezése után Budapesten kezd tanítani. A szegedi József Attila Tudományegyetemen 2003-ig elvégzi a filozófia szakot is, „keresve az élet nagy értelmét”. Diplomamunkáját Emil Cioran pesszimista filozófiájából írja, aki mindmáig szívügye maradt, akár az emigráció és az otthontalanság témái. 2013-ig megszerzi a harmadik egyetemi diplomáját, a miskolci Egyetem Kulturális Antropológia vizuális szakán. Egyórás vizsga-dokumentumfilmjének címe: „Itthontalanság”. Fiatalkora óta rendszeresen fotózik. 2013 óta a PR Herald online lap kulturális antropológia rovatvezetője. 2014-ben az Air France légitársaság országos fotóverseny döntőse, a párizsi Charles de Gaulle repülőteret fotózza. A tanítványaival közös fotókiállítását – „Újpalota: egy pillanatnyi élet” – Szipál Márton nyitotta meg. 2014-ben volt az első önálló, bemutatkozó fotókiállítása – „Színeim története” címmel – a Gozsdu Udvarban. Ezt követően az Izraeli Kulturális Intézetben, a Massolit Galériájában, valamint Indiában, Franciaországban és Kubában is kiállították a fotográfiáit. Öt kontinens 52 országában járt, öt nyelven beszél, „street photographer”-nak vallja magát. tigramave@hotmail.com

Vélemény, hozzászólás?