Topolya jelképes elnevezésű „Testvériség-egység” Gimnáziumának egykori tanulója az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán diplomázik, magyar nyelv és irodalom szakon tanári, fordítói és könyvtárosi végzettséget szerez. A belgrádi PRA Educa Menedzserképző Intézetben pr-menedzserré képzik. 1982 és 2002 között az újvidéki Magyar Szó újságírójaként a művelődési rovat munkatársa, szerkesztőként a művelődési rovat munkáját irányítja. Éveken át a belgrádi B92 hírportál magyar nyelvű internetes oldalára kerülő híreket, cikkeket fordítja és szerkeszti, jelenleg a Vajdaság Ma hírportál munkatársa. A topolyai Juhász Erzsébet Könyvtár („Biblioteka Eržebet Juhas”) igazgatója az intézmény fiókkönyvtárainak alaptevékenységeit is koordinálja, s rendszeresen szervez különféle kulturális eseményeket, író-olvasó találkozókat, kiállításmegnyitókat. Náray Éva könyvtáros, újságíró, fordító, rovatszerkesztő, irodalmi mellékletek gondozója, pr-menedzser. Felsorolni is hosszú. Mi ezúttal leginkább a kultúraközvetítői tevékenységére voltunk kíváncsiak.
– A topolyai Juhász Erzsébet Könyvtár vezetőjeként immár 13 év tapasztalatait tudja velünk megosztani. Az Ön lakóhelyén milyenek az olvasási szokások? Évről-évre növekszik, vagy csökken a könyvtárba beiratkozó olvasók száma?
Náray Éva: – Az olvasási szokás képlékeny dolog, több körülménytől is függ. Ha például vannak új könyvek, amelyek meg tudják szólítani a gyerekeket, a kamaszokat, egyetemistákat, a felnőtteket; a háziasszonyt csakúgy mint az értelmiségit, akkor nyilván egyszerűbb alakítgatni az olvasási szokásokat, könnyebb odacsalogatni és megtartani az olvasókat. A mi könyvtárunkban folyamatosan nő az olvasók száma, egyrészt mert beszerzéskor a lehetőségeinkhez mérten szem előtt tartjuk a fentieket, másrészt pedig mert mindenféle közönség- és olvasócsalogató akciókat találunk ki a legkisebbek játszóházától kezdve a fiatalok multimediális műhelyéig, a szerb és magyar nyelvtanfolyamoktól a kreatív műhelyig vagy a nyugdíjasokat megcélzó számítógépes tanfolyamig. Ezek azok a „csalik”, amelyek amellett, hogy önmagukban is fontosak, hozzásegítenek ahhoz, hogy az emberekben elültessük azt: van ez a könyvtár, ahol mindig történik valami. S nem mellesleg, olvasni is lehet.
– A könyvállomány gyarapítása milyen nehézségekbe ütközik Topolyán? Mi az a konkrét, kézzel fogható segítség, ami Magyarországnak, vagy az anyaországi magyaroknak köszönhető?
NÉ: – A könyvállomány gyarapítása meglehetősen bonyolult dolog azokban a vajdasági könyvtárakban, ahol magyar nyelvű állomány is van. Külföldön – így a Magyarországon – kiadott könyveket még mindig nem lehet vámmentesen behozni az országba, csak külön minisztériumi engedéllyel. Ez viszont hosszadalmas és bonyolult folyamat. Szerencsére az utóbbi években már működik néhány forgalmazó, akiken keresztül meg tudjuk oldani a magyar könyvek vásárlását. Tehát, ami a történetnek ezt a részét illeti, vásárolhatunk már könyvet, amennyi csak akarunk. Feltéve, ha van miből. Egyre kevesebb jut ugyanis könyvvásárlásra. A topolyai Juhász Erzsébet Könyvtár az itteni magyarság szempontjából kiemelt jelentőségű intézmény, amelynek egyik alapítója a topolyai képviselő-testület, társalapítója pedig néhány éve a Magyar Nemzeti Tanács. Azt kell mondanom, kiváltságos helyzetben vagyunk azokhoz a könyvtárakhoz képest, amelyek nem rendelkeznek ilyen státussal. A topolyai önkormányzat (már abban az időben is, amikor csak ő szerepelt alapítóként) évente bizonyos összeget irányozott elő a költségvetésben könyvek vásárlására. Nem volt ez soha nagy összeg, ma sem az, de mindig ez volt az, amire biztosan számítunk. Ez az, amiből egy kis ügyeskedéssel tudunk új könyveket vásárolni a gyerekosztályra, amiből fel tudjuk frissíteni a kortárs irodalmi állományt, s jut néhány új könyv az egyes szakterületekre is. Magyar és szerb nyelven egyaránt, hiszen nem egynyelvű intézmény vagyunk. A Magyar Nemzeti Tanácsnak köszönhetően viszont bekerültünk a Márai-programba, ami egy óriási biztonságot jelent, de ugyanígy támogat bennünket az NKA is, ahonnan ugyancsak értékes könyvek érkeznek hozzánk. Meg kell azonban jegyezni, hogy mindkettő esetében egy adott listáról válogathatunk, s nem szabadon, igényeink szerint. Ezen kívül nagyon jó a kapcsolatunk a szentesi könyvtárral (Szentes Topolya testvérvárosa), velük közösen pályázva ugyancsak több magyar könyv került intézményünkbe. A tavalyi év végén pedig az MNT-től kaptunk nagyobb összeget könyvvásárlásra. Ebből, azt kell mondjam, „helyreraktuk” az állományt, bepótoltuk a lemaradásokat. Nagyon jó érzés.
– Ön legalább három különböző nyelven ír, beszél, kommunikál, s a fordítói tevékenysége is közismert. Mennyire veszi hasznát ennek a sokrétű nyelvtudásnak az igazgatói munkája során? Egy magyar könyvtárba járnak szerb anyanyelvű olvasók is?
NÉ: – Az, hogy több nyelvet ismerünk, Vajdaságban természetes. Vagy legalábbis a háborúig azt volt. És szerencsére ismét kezd azzá válni. Ebbe a témába azonban, noha roppant fontos és érdekes, ezúttal talán ne bonyolódjunk bele. Egy topolyai magyar gimnazista az anyanyelvén kívül tanul szerbül, angolul, németül és latinul. Az, hogy melyik nyelvet milyen szinten tanulja meg, ugyancsak nem ennek az interjúnak a témája, de tény, hogy amennyiben itt szeretné folytatni tanulmányait, amennyiben itt szeretne élni és boldogulni, bármennyire is hivatalos használatban van a magyarok lakta községekben a magyar nyelv, óhatatlanul meg kell tanulnia az állam nyelvét, vagyis a szerbet, ellenkező esetben önmagát szigeteli el, zárja ki, teszi esélytelenné, hiszen például Topolyán a lakosság valamivel több mint a fele magyar, a többiek szerbek illetve vannak még szlovákok, ruszinok, montenegróiak… magukat sokféle nemzethez sorolók. Vagyis ebből adódóan a topolyai könyvtár sem kifejezetten magyar könyvtár, hiszen állománya nyelvi megoszlásában is a lakosság összetételét tükrözi. Ennek ellenére, a topolyai könyvtár rendelkezik Vajdaságban az egyik legnagyobb magyar nyelvű könyvállománnyal, hiszen a közel 140 ezer kötetből mintegy 90 ezer magyar nyelvű. Ebben a környezetben pedig rendkívül fontos, hogy a magyar nyelvű könyvállomány naprakész és minden olvasórétegnek kedvező legyen. Hiszen éppen a kétnyelvűségből adódóan, ha valaki az éppen „menő” olvasmányt nem találja meg magyar nyelven, hát elolvassa szerbül, s amennyiben ez tartós gyakorlattá válik, akkor már felmerülhet az anyanyelvvesztés aggálya. Ezért kongattuk éveken keresztül a vészharangokat, hangoztattuk minden fórumon, hogy magyar nyelvű könyvekre van szükségünk, de nem annyira a klasszikusokra (hiszen olyan könyveink vannak), hanem új szerzőkre, kortárs írókra, Uram bocsá’, lektűröket, könnyű kis olvasmányokat is keresnek olvasóink, hiszen ez egy közkönyvtár, ahová mindenféle foglalkozású és képzettségű ember jár. Az utóbbi néhány évben ez szerencsére valamelyest rendeződni is látszik.
– Számomra erőteljesen jelképesen az a történet, hogy 25 évvel ezelőtt Belgrádban szerb értelmiségiek Hamvas Béláról (aki maga is két évtizeden át dolgozott könyvtárosként) „Szerb Baráti Társaságot” neveztek el, és mindkét nyelven olvasták a nagy magyar író műveit. Milyen most a két nép kulturális együttélése, egymás értékeire történő figyelme? Ön miket tapasztal ezen a téren?
NÉ: – Az összkép mindenképpen javulóban van, a legmagasabb szinten is. Ahogyan a két ország kapcsolata – politikusok megfogalmazása szerint – minden eddiginél jobb, s ahogyan ennek egyik megnyilvánulásaként Belgrádban is megnyílt a Collegium Hungaricum, újabb csatornák nyíltak meg a két kultúra egymás közti megismerése előtt. Mi azt tapasztaljuk, hogy a magyar írók művei népszerűek a szerb olvasóközönség körében. Ahogyan Sava Babićnak köszönhetően a szerb olvasók megismerhették Hamvas Béla munkáit, úgy más fordítóknak köszönhetően a szerb olvasó előtt is megnyílhatott Márai, Kosztolányi, Radnóti, Ottlik, Kertész Imre, Krasznahorkai, Esterházy… és mások világa, s az olvasók szívesen forgatják a könyveiket. Úgy tűnik, a kortárs szerb írók magyar nyelvterületen történő megismertetése terén még egy kicsivel több a tennivaló, noha néhány valóban kiváló fordító munkája eredményeként a magyar olvasónak is van már némi betekintése a kortárs szerb és horvát irodalomba.
– Mennyire van távol egymástól a Vajdaság és a magyar főváros? Az utóbbi két-három évben tapasztalható tendenciák mit mutatnak, miről szólnak?
NÉ: – Közel van, s néha mégis olyan elképesztően távol. Ahhoz, hogy igazi, gyümölcsöző, mindkét fél számára haszonnal járó partnerkapcsolat alakuljon ki, az kell, hogy ne csak a feltételezések szintjén, hanem valóban megismerjük egymást. Tehát, hogy az az autóval 2-3 óra alatt megtehető út a fejekben se legyen leküzdhetetlen távolság. A minap hallottam, hogy az ifjúságpolitika terén hamarosan indulnak ilyen kezdeményezések. Ezt ki kellene terjeszteni minden olyan területre, ahol fontos az anyaországi és a határon túli magyarság kapcsolata, sokkal hatékonyabb lenne az együttműködés.
– Egy könyvtárigazgatótól nem várható el, hogy futurológus is legyen, mégis arra kérem, hogy meséljen nekünk egy kicsit: milyennek képzeli el a következő éveket! Miyen lesz a „mágikus realitás” a Vajdaságban?
Náray Éva: – Hogy mennyire lesz mágikus, az majd elválik. Az itteni emberek azt szokták mondani, Szerbiában minden megtörténhet. Meg annak az ellenkezője is. És annak idején mi az iskolában (Tito pionírjaiként) általános honvédelem órán azt tanultuk: semmi sem lephet meg bennünket. Viccet félretéve: aki Szerbiában vészelte át a kilencvenes éveket, és azóta se ment világgá, az már valóban kevés dolgon tud meglepődni. De én optimista vagyok. Mert különben már rég feladtam volna.
