Csukja be a szemét. Figyeljen. Így is érzi a fény változásait, így is érzi a hőt, így is hallja a hangokat. Ugyanúgy történnek Ön körül a dolgok, ahogyan eddig, mégis képes arra, hogy mindent kikapcsoljon. Csakis azáltal, hogy lehunyja a szemét. Érezheti ezt úgy, mintha kiszolgáltatottá válna, de érezheti úgy is, mintha biztonságban lenne. Egyik sem igaz, de érezheti úgy. A környezetétől való függetlenedés érzése megadja Önnek azt, amire most a legjobban vágyik. Repülne? Úszna? Feküdne egy mezőn? Vagy egyszerűen csak belépne egy buborékba és hagyná, ahogy a szél tovasodorja messzi, ismeretlen tájak felé? Megteheti. Bár nem történik meg, mégis olyan, mintha megtörténne. Mert érzi, és mint ilyen, egyszer s mind át is éli.
Katusnak
Most nem lát. Kikapcsolt a legfontosabb érzékszerve. A szervezetnek azonban információkra van szüksége ahhoz, hogy ne kerüljön veszélybe. Megpróbálja pótolni a szemet: figyelje meg, mintha most olyanokat is meghallana, ‘miket egyébként nem. Felerősödnek a léptek zaja. Valami zúg. Odakint fúj a szél. Egy falióra másodperc-mutatója kérlelhetetlenül, ütemesen kattog. Távolabb mintha zongoraszó hallatszana. Koncentráljon erre a játékra. Felismeri esetleg, mit játszik?
Az ember legnagyobb érzékszerve a bőre. Ez is igyekszik átvenni a szem szerepét. Érzékenyebb lesz. Befúj a szél az ablakon. Megborzong. Alkalmazkodik az apró, mégis lényeges változáshoz, a légnyomás-különbséghez, a hőmérséklethez, a páratartalomhoz. Mindezt úgy, hogy voltaképpen, ezidáig nem is tudott róla. Figyelje meg, hogyan alkalmazkodik. Tudatosítsa: melege van? Fázik? Vagy éppen optimálisak az aktuális hőmérsékleti viszonyok?
Az orr sem tétlenkedik. Illatok. Kellemesek? Kellemetlenek? Talán a szaglás az, amire a legritkábban figyelünk oda, ami annak is köszönhető, hogy az orrunk „fárad el” leggyorsabban. Így talán ezt a legkönnyebb becsapni is: érezhetünk olyan illatokat is, amelyek valójában nincsenek jelen. Virág. Tengervíz. Fahéj. Kókusz. A lehetőségek száma végtelen.
Mindezt az agy vezérli: egy részét tudatosan, de jóval nagyobb részét tudattalanul. Meg tudjuk neki „mondani”, mit tegyen, mit gondoljon, de a szívverésünket, a szerveink működését nem tudjuk befolyásolni. Ebben teljesen önálló. De van még egy nagy különbség: bár meg tudjuk neki adni, mit tegyen, mit gondoljon, azt már korántsem tudjuk egyértelműen befolyásolni, hogy mit érezzen. Mert az érzelmek gyakran csak úgy jönnek… Kimondatlanul, váratlanul, töretlenül.
Hallja még a zongoraszót? Melege van, vagy fázik? Érzi az illatokat? Akkor most figyeljen egy különleges érzésre: valaki megérinti a kezét. Milyen ez a kéz? Érdes? Sima? Meleg? Hideg? Épphogy csak megérinti, vagy erősen megszorítja? Vagy csak gyengéden nyugtatja? És milyen a másik kéz, ami a másik kezéhez ér? Jóleső érzés? Biztonságos? Vagy kicsit zavarban, kényelmetlenül érzi magát? Szorosabbra venné a kapcsolatot? Vagy jobb lenne, ha a kialakult kapocs kicsit enyhébb lenne?
Rengeteg kérdés, melyekre rengeteg válasz adható. Egyik sem jobb a másiknál, egyikre sem aggatható az igaz/hamis cetli.
A válaszok maguk az érzések, melyek a környezetéből és önnön magából fakadnak. Ezek mind a sajátjai. De Ön körül vannak még, akiknek hasonló érzéseik vannak. Olyanok, akik Önhöz tartoznak, még ha nincsenek is mindig szorosan maga mellett, még ha nem is fogják a kezeit. Az előbb, amikor érezte az érintéseket, valójában semmi sem történt, de az agya elhitette magával, hogy ez megtörtént. Nevezzük a jelenséget érzékcsalódásnak.
Értelmezzük pozitívan: érzékcsalódás. Ez az a bizonyos buborék. A buborék, amit maga köré vonhat, bárhol, bármikor, ha csak egy pillanatra is. A buborékban hallhatja a zongorajátékot, érezheti a hőt, az illatokat, és érezheti azokat a bizonyos kezeket is. Bár ez nem a valóság, mégis, érezheti úgy, mintha ez a valóság lenne.
És valljuk be: talán nincs is akkora különbség a kettő között…