Mi értelme a jövőképben a múlt után kutatni? Elsőre azt gondolhatjuk, a jövőnek nem sok köze van a múlthoz, főleg – mint a film esetében – ha vizuális kitalációról van szó. Hiszen ez az a terep, ahol igazán szárnyalhat a fantázia: el lehet rugaszkodni a valóságtól, az időtől és a helyszíntől. Mégis, ezek a jövőbeli víziók sokkal inkább kötődnek az emberhez, a Földhöz, és annak múltjának ismeretéhez. A 60’-as, 70’-es évek modernista science fiction-ében nem egy idegen, fejlettebb civilizáció fenyegeti az emberiséget, hanem maga az ember, akinek komoly veszteségek árán szembesülnie kell múltjával. Ezt a tézist szeretném a lehetőségek szabta kereteken belül alaposabban körüljárni, és megtalálni arra a kérdésre a választ, vajon a múlt tényleg szerves részét képezi-e a jövőnek?

Az 50’-es években még nem tudja felfedni igazi arcát a műfaj, a hidegháború első évtizedében propagandisztikus felhasználása dominál. Az inváziós sci-fik és a prehistorikus óriásszörny filmek jelentős hányada a McCarthy-éra eszmeiségét szolgálta, és az Amerikai Egyesült Államokat fenyegető külső támadások kirakatává vált. Így a Marsról vagy az űrből érkező agresszorok a kommunizmus allegorikus szimbólumaivá transzformálódtak.
Ezek a filmek a kortárs társadalmi berendezkedést idealizálták. Helyenként a néző már-már a demagógia határát súrolva szerzett tudomást a körülötte lévő „csodás” világról. „Eljönnek-e újból?” – kérdezi az egyik túlélő az Earth vs. flying saucers (1956) című film végén, attól tartva, hogy az éppen leigázott földön kívüliek ismét támadásba lendülhetnek. „Egy ilyen szép napon nem. Egy ilyen szép világra nem.” – hangzik a válasz.
Ez a példa jól szemlélteti, hogy az 50’-es évek társadalmát hogyan állította maga mellé a rendszer, és hogyan teremtett párhuzamot az idilli állapot és az ellenség legyőzése között. A Világok harca (War of the worlds, 1953) expozíciója addig merészkedik, hogy a Földet állítja be tökéletes planétának az egész világegyetemben. E szerint a marslakók, akiknek bolygójuk haldoklik, és új otthon után kell nézniük „irigykedve” figyelnek minket, különösen a kék víz és a zöld fű nyűgözte le népüket. Még a korszak egyik legszínvonalasabb alkotása, A nap, mikor megállt a Föld (The day the Earth stood still, 1951) is többnyire a jelenkori amerikai társadalmat élteti. Az idegen űrhajós, aki morálisan, fizikálisan és szellemileg is fejlettebb az embernél, a Lincoln-szobor talapzatára vésett Alkotmányt olvassa érdeklődve, majd azt mondja: „Nagy szavak. Biztos nagy ember volt.” Ezzel a gesztussal legalizálja és igazolja a rendszert, ami példaként emelte ki történelme fontos alakját.
A következő két évtizedben a társadalmi kooperáció megszűnik, és ahogy halványodni kezd az amerikai álom, úgy egyre inkább ember arcúvá válik az ellenség is.
Az atomháborútól és a nukleáris katasztrófától való félelem konkrét megnyilvánulásai képezik az átmenetet az inváziós sci-fi és a modern science fiction között. A 60’-as évek első felében készült Az utolsó parton (On the beach, 1959), a Fail-safe (1964) vagy a Bedford Incident (1965) a kubai rakétaválság filmi lenyomatai. A hidegháború csúcspontján készült filmek a két szuperhatalom közti feszültség termékei, az ideológiai csatározás elfajulásával mindkét ország számára a teljes pusztulás lehetőségét hordozták magukban.
Mindhárom film pesszimista végkicsengése nem csak formai szembeszegülés a hollywoodi happy-enddel. Az amerikai álom rémálommá válik, amikor a Fail Safe-ben az Elnök (Henry Fonda) saját B-52-eseivel bombáztatja le New Yorkot, hogy megbékítse a szovjeteket, amiért egy mechanikus hiba miatt nukleáris töltetet dobtak Moszkvára. De említhető a Bedford Incident zárójelenete is, ahol egy félrehallott parancs után az amerikai cirkáló megtámadja a szovjet tengeralattjárót, akinek válasz-nukleáris torpedói elől már nem tud kitérni. Az USA szembesül sebezhetőségével, ami Pearl Harbour óta már tényleges veszélyként nehezedik az amerikai nép vállára.
A múlt megjelenése a jövőben az 50’-es években még nincs jelen (vagy csak elvétve) a science fiction műfajában, elterjedése, összetetté és árnyaltabbá válása csak a modernizmus korában történik meg. Ennek elsődleges oka az inváziós sci-fik jelen időben játszódó cselekménye, hiszen a közvetlen veszély ábrázolása miatt így sokkal hatásosabb és fenyegetőbb érzéssel bírtak.
Azonban több érdekes tendencia is megfigyelhető, ami a 60’-as, 70’-es évek bonyolult múlt-jövő kapcsolatainak kvázi előképeként szolgál. Egyik ilyen a dokumentarista híradó-szerű felvételek használata, ami leginkább a II. világháborús anyagok reaktiválását jelenti. A veszély érzete így tudatosult a nézőben, hiszen a nem is olyan régi képek hatására aktualizálódhatott félelmük. Csakúgy, mint a szirénák hangja, vagy az utcát eltorlaszoló homokzsákok, menhelyek látványa, ami a londoni lakosokban a német bombázás idejét elevenítik fel.[1] Másrészről kijelenthető, hogy az évtized sci-fi filmjeiben a főszereplők gyakran régészek, archeológusok vagy tudósok, azaz a múlt ismerői. Úgy válnak egy krízishelyzetben az emberiség megmentőjévé, hogy a múlt felhasználásával képesek a fellépő komplikáció megoldására. A Pánik New Yorkban főhőse egy régészprofesszor segítségével jön rá, hogy a nukleáris kísérletek hatására egy rhedoszaurusz szabadult ki az Antarktisz jegéből, és később az információ segítségével modellezni tudják a szörny útvonalát.
Ezekben a filmekben gyakran tetten érhető a keresztény vallás jelenléte. Amíg a későbbiekben inkább szimbolikusan, kódolatlan formában vannak utalások a bibliai időkre, annak eszmeiségére, az 50’-es évek konkrét tényekkel támasztja alá vallásos filozófiáját. A filmek expozíciójában bevett séma volt a jelent és a múltat bibliai kapcsolatokkal megerősíteni (mint például az Earth vs. flying saucers-ben az üstökös és egy idegen civilizáció űrhajója közti párhuzam), akár úgy is, hogy a Szentírás fizikai valójában megjelent (a Világok összeütközése – When worlds collide, 1951 – elején egy kinyíló Biblia stilizált változata látható).
Mielőtt elkezdenék foglalkozni múlt és jövő kapcsolatával, először tisztázni kell az 50’-es éveket, azaz múlt és jelen viszonyát. A 20 million miles to Earth (1957) című Nathan Juran film ábrázolja legpontosabban a két idősík közti kölcsönhatást.
Egy amerikai űrhajó lezuhant valahol Olaszországban, közel egy halászfaluhoz. A legénység elpusztult, csak egy asztronauta maradt életben, de az ő állapota is súlyos. Így nem tudja figyelmeztetni az amerikai katonákat és az olasz hatóságokat a rájuk leselkedő veszélyre: az űrhajóból elszabadult szörnyre. A dinoszaurusz-űrlény Róma felé veszi az irányt, ahol aztán sikerül megfékezni a bestiát.
A múlt és jelen közt felépülő kölcsönhatás-rendszer több síkon is megjelenik. A kis szicíliai halászfalu provincializmusa és a fejlett űrtechnika randevúja korok közti hídként szolgál, aminek betetőzéseként az amerikaiak és olaszok koprodukciója folytán a szörny Rómában, a Colosseum romja alatt leli halálát.
„Miért fizet mindig nagy árat az ember azért, hogy eljusson a jelenből a jövőbe?” – teszi fel a kérdést a film. Ezáltal nemcsak leleplezi a korszak ál-idilljét, hanem megnyitja a műfaj kapuit a jövő felé. Átlépve az inváziós sci-fi, Wells és Verne határain egy újfajta gondolatmenetet indít el, amelyben már a múlt is komoly szerephez jut.
Egy következő cikkben majd azt is bemutatom, hogy az emberiség történelmének lenyomatai hogyan jelennek meg a jövőben, és hogyan válik a múlt a jövőkép szerves részévé.

[1] Conrich, Ian: Trashing London: The British Colossal Creature Film and Fantasies of Mass Destruction. In: Hunter, I. Q. (ed.): British Science Fiction Cinema. London: Routledge, 1999. p. 94.