Turóczi Ildikó 2011-ben utazott Kamerun Esu nevű törzséhez, ahol két hónapig önkéntes munkát végzett; a helyi kollégákkal közösen egy új betegellátó intézményt hoztak létre. 2013-ban ismét odautazott, célja ezúttal a „kórház” bővítése, és további kulturális kutakodás volt. Ekkor ismerte meg Collins-t, a kilenc éves HIV-fertőzött, árva kisfiút, akinek iskoláztatási költségeit fedezte, sorsát a 2014 nyarán bekövetkezett haláláig követte. Collins-hoz hasonló sorsú gyermekek támogatásáért indították el az „árvaprogramot”, melynek célja: az árván maradt gyerekek közösségbe való integrálása, iskoláztatási költségeik fedezése. A kötelező tandíj, egyenruha, cipő, iskolatáska és tankönyv évi költsége 50 eurónak megfelelő összeg. A programot 2014. december elején indították el; két hét alatt Esu-törzs 41 árvája talált támogatókra, még 19 gyerkőcnek keresnek hasonló segítséget.
Miért pont Kamerun? Megszerette ezt az országot, és az ott élő embereket?
Turóczi Ildikó: – Kamerun jórészt a véletlen műve. 2011-ben felbontottam az egészségügyi biztosítóházzal kötött szerződésem, majd önkéntes munka után néztem. Rövid internetes keresgélés után egy nepáli és egy Kamerunban tevékenykedő amerikai szervezetnél jelentkeztem. Az utóbbi válaszolt is azonnal, én meg elkezdtem a készülődést, amit viszont nem sikerült időre befejeznem, ezért kimaradtam a közös projektből. Azt javasolták, hogy lépjek közvetlen kapcsolatba a kameruni partnerszervezetükkel, amit meg is tettem. Ők elküldték a meghívó levelet, én ismét lelkesen készülődtem, amikor kiderült, hogy a kameruni vízumért Moszkvába kellene utaznom, ami viszont elég abszurdnak tűnt ahhoz, hogy őszinte sajnálattal lemondjam az utat. Majd segítenek vízumügyben, válaszoltak Kamerunból, vásároljam csak meg a repjegyet, és induljak el nyugodtan. Elindultam és tényleg segítettek.
Az első utam két hónapra terveztem, nem is maradtam tovább, viszont elkezdtünk egy közös munkát, aminek a folytatása elég nagy kihívásnak tűnt ahhoz, hogy másfél év után visszatérjek, ekkor már hosszabb időre. Az országot nem sikerült megismernem, mert munkám, azaz a helyiekkel végzett közös munkánk ahhoz a törzsi királysághoz kötött, ahova első utam alkalmával vetődtem. Ebben a közösségben éltem, megismerkedtem a helybéliek szokásaival, beavatást nyertem, én lettem az orvosuk. És igen: megszerettem őket.
Az Ön családjában milyen példái, előzményei, hagyományai voltak az önzetlen segítésnek, az önkéntességnek?
TI: – Önkéntességről nem tudok, viszont az apai nagyanyám igencsak jámborlélek volt, és az anyám önzetlensége is közismert.
Milyen nehézségei vannak a babonák leküzdése során?
Ha a boszorkányságra gondol, az ártó és a védő boszorkányok létére, az ősi szellemekben való hitre, akkor ezt nem tekintettem babonának. Ez pont olyan szerves része az ott élők gondolkodásmódjának, hitrendszerének, mint a keresztény embernek az egyistenhit, ezért inkább voltam/vagyok kíváncsi és érdeklődő, mint elutasító vagy kioktató.
Ha tagadom a boszorkányságot egy olyan közösségben, ahol mindenki „tud” a létéről, ezt megtehetem, de ennek az lesz az eredménye, hogy nem beszélnek róla, eltagadják előlem, elhallgatják a boszorkányűző praktikákat. Ezeknek egyrészt megvan a maguk kultúrtörténeti jelentőségük, ugyanakkor rendkívül izgalmassá színezik a mindennapi történéseket, másrészt meg, munkám okán, jó tudni róluk, mert, a használt főzetek, keverékek megváltoztathatják egy adott betegség tüneteit, lefolyását.
Az megint más kérdés, hogy a sok boszorkánysztori miképp hat az ember képzeletére, hogy épül bele fokozatosan a gondolatvilágába. Ez már nagyon ijesztő tud lenni; hadd idézzem David Signer-t: „Eszembe jutott, amit egyszer egy etnológus kollégám mondott nekem: ha elkezdesz mindent normálisnak találni, ideje csomagolni és hazamenni.” (Afrikai boszorkányság, Magyar Lettre Internationale, 38. 2000 ősz.) Igaza van. Hat hónap után ideje volt csomagolni és hazajönni; nem csupán ezért, persze.
Mit jelent az a fogalom, hogy „szabadúszó családorvos”?
TI: – Nekem azt jelenti, hogy van az orvosi kollégium által láttamozott szabadpraxis engedélyem, ezáltal dolgozhatom alkalmazott orvosként, önkéntesen, magánpraxisban, de köthetek szerződést az egészségügyi biztosítóházzal is.
Az ősi törzsi természetgyógyászati módszerek közül melyek azok, amiket érdemes lenne átvennie a „nyugati” orvostudománynak is?
TI: – Nehéz kérdés, egyértelmű választ sem tudok adni. Fontos a gyógyítóban, a gyógyítás aktusában, a gyógyulásban való hit. Fontos a szűkebb és tágabb környezet (család, barátok) aktív, bíztató részt vétele a gyógyulás folyamatában, a tény, fontos az, hogy törődése, gondoskodása révén nem hagyja magára a beteget, mondhatni, osztozik bajában. A beteg hitének tiszteletben tartása, ennek ésszerű beépítése a gyógyítás aktusába épp annyira fontos, mint a beteg aktív részt vétele saját gyógyulásának folyamatában.
Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a „nyugati” orvoslás mellett egyre több az alternatív gyógymód, és ehhez egyre többen folyamodnak. Ezzel nem is lenne gond, ha megfelelőképpen felkészült gyógyítókkal lenne dolgunk. Tartok attól, hogy akárcsak a törzsi királyságbeli, magukat hagyományos orvosoknak nevező sámán-utódok is jórészt sarlatánok, az alternatív gyógyászok tudása is sokszor sekélyes, felszínes. Az is igaz viszont, hogy a műszeres medicina, bár kiegészíti, de nem helyettesíti a betegre figyelő, betegközpontú orvoslást, a protokollelvű gyógyítás sem mindig egyénre szabott és az alapellátásban is több az adminisztratív bürokrácia, mint a beteggel való foglalkozás gyakorlata.
Mik a közeljövő tervei?
Turóczi Ildikó: – Most a legfontosabb az, hogy működtessük az „árva”- programot. Aztán a következő terv egy HIV-fertőzött gyerekház létesítése lenne, ez egy nagyobb projekt, aminek célja az, hogy egyfajta családi hátteret biztosítson ezeknek a gyereknek, átvállalja az egészségügyi és oktatási költségeiket. Eközben pedig folyamatosan fejleszteni szeretnénk a „kórházunkat”. A visszautat jövő évre tervezem; az előbb említettek mellett szeretném folytatni a törzs hagyományainak, szokásainak, rítusainak, ezek változásainak feltérképezését is.