Tanári pályám során mindig oktattam magatartás-zavaros gyermekeket is. Mindez egy nevelőintézetben kezdődött, ahol öt évig tanítottam kémiát. Aztán egy művésziskola, egy sportiskola, majd budai ének-zenei gimnázium következett, majd visszakerültem a magatartás-zavaros gyermekekhez. Ez az iskola a Domino volt. Szeretném azt mondani, hogy még most is van, de már nem mondhatom, mert a sepciális intézmény 2012-ben sajnos megszűnt. Miért is? Ki tudja… Pénzhiány, elszúrt költségvetés, érdekek összeütközése, politikai harcok, asszimilációs stratégiák –, annyi minden okot lehet találni. De azt az iskolát már semmi nem hozza vissza.

Amikor odakerültem, nyomban ismertették velem, hogy „itt egy sajátos program működik” – ez volt a Pressley Ridge. Nem mondhatom, hogy meghatódtam, de kíváncsivá tett: mit tud ez a program?

Eleinte továbbképzéseken kellett részt vennem, mert én már egy működő rendszerbe kerültem bele.

Az osztálytermekbe lépve a teremben ott ült egy osztályfőnök, aki mindenben segített. Fegyelmeznem nem kellett, csak tanítanom. A program irányítói elmagyarázták, hogy egy csoport nem érzékeli azt a tömegeffektust, amikor mindenki hangosodik, és nekem, mint tanárnak kiabálnom kell, sőt túlkiáltani a gyerereket, ettől ők nem lesznek csendesebbek. „– Emeljem fel a kezem és hangosan számoljak ötig!” – mondta egy pszichológus. Legyen ez egy konvenció köztem és a tanítványaim között. „– Milyen furcsa egy szabály!” – gondoltam akkor. Majdnem logikátlan, ott állok felemelt kezekkel és számolok: kit érdekel ez?

Később, amikor már egy „normális” gimnáziumban tanítottam, azon vettem észre magam, hogy felemelem a kezem és hangosan elszámolok ötig, és a 17 évesek egyszer csak elhallgatnak. Természettudományokat tanítóként mondom: hát igen, ez a tapasztalat, sok-sok teszten átment módszertan.

Eleinte a reggeli „beszélgető körök” is érthetetlenek voltak számomra. Miért kell az álmos gyermekeknek beszámolni a legutóbbi élményeikről, mint egy pszichoterápiás csoportban?

Aztán lassan megértettem ezt is.

Mert nem gépekkel dolgozunk, hanem érző emberi lelkekkel, nagyon finom kis műszerekkel, gyermekekkel. A mai gazdasági válságban, a szülők munkahely-vesztési folyamataiban, az otthoni pénztelenség, stressz, veszekedések, költözések közepette – aminek ezek a gyermekek nap mint nap tanúi –, megköveteljük, hogy mosolyogva, szinte hátratett kézzel csak ránk figyeljenek, meg az órákon leadott anyagokra.

Még akkor is, amikor a Domino iskolának már csak emléke maradt, minden reggel azon vettem észre magam, hogy odamegyek a gyermekekhez, s az óra kezdése előtt megbeszélem velük, hogy mi volt tegnap, hogy vannak, van-e gond az osztályukban és elkezdem az órám.

Egyszer történt egy különös helyzet, majd másodszor is kísértetiesen megismétlődött.

Az egyik osztály két részre szakadt, pszichológust kellett hívni a problémáik miatt, de a gondok nem oldódtak meg. Az egyik nap az órámon körberaktuk a székeket a teremben, és körbeadtunk egy szertárkulcsot, azzal a megkötéssel, hogy csak az beszélhet, aki kezében tartja a kulcsot. Annyi feszültség jött ki a gyermekekből, hogy a végén egy teljesen ártatlan lányt bántottak meg, aki elsírta magát. Mégis ott, abban a percben megtört valami. A kulcs kinyitott valamit. Egy kaput, ahol el lehetett indulni.

Egy másik osztályban később megismétlődött ugyanez, a klikkekre szakadás problémája: a vagányok folyamatosan bántották, piszkálták, megalázták a csendesebb, visszahúzódóbb gyerekeket. Az utóbbiak stratégiákat kértek tőlem. Pedig csak egy tanár vagyok. Miért is? Mert bíztak bennem és ez hatalmas szó. Minden szünetben megkerestek.

Visszagondoltam: mit tettem volna abban a Pressley-Ridge-es Dominoban?

Meghallgattam őket, százszor visszahívtam. „Állj helyt!” – mondtam. Kivontam a másik csoportból a gyermekeket. Elmondtam nekik a véleményemet. Nem szidtam meg azokat sem, akik másokat bántottak. Mindenki más ledorongolta volna őket. Én azt tanultam a Dominóban, hogy „aki bánt, maga is egy megbántott – benne van a kulcs.”

Volt, akit dicsértem. Hadd higgyék el saját maguknak, hogy értékesek a piszkálódások nélkül is. Majd később jöhetnek a szankciók.

Igen, azóta is sokszor használom a Pressley Ridge-módszereket, sőt néha nem is tudatosan; valamiféle imprinting történik, mert kaptam valamit, ami bennem van és akkor jön elő, amikor nagyon szükség van rá. A kríziskezelési módszereket, az empátiát, a megértést, a türelmet, a kipróbált módszereket.

Valami, ami nagyon lentről indul, és lassan hozza meg a maga gyümölcsét.

Nem tettem fel az életem zsenik képzésére, de egyszer végeztek egy felmérést, és a „legszeretettebb tanárok” közé kerültem, pedig két közutálatnak örvendő, ronda tantárgyat tanítok: kémiát és fizikát. Na, ugye?

Megtanultam a gettóiskolában, hogy akit tanítok, bárhonnan jön, és bárhova kerül, olyan ember, mint én. Lehet jobb is, csak nem kapott ilyen lehetőséget, de ha szerencséje lesz, talán még nagyobbat is kaphat.

Az a kulcs a kezemben maradt. Azoknak a gettógyermekeknek a mosolya, és gesztusa, ahogy az utolsó cukorkát elosztják egymás közt, ahogy mesélnek a beszélgető körökön a nagyon nagy problémáikról, elkísérnek pályám során.

Nem tudom, hogy ez a program beválhat-e bárhol vagy sem, nem tudom, hogy megváltoztat-e egy sorsot, vagy sem, nem tudom, hogy egymagában működhet-e, vagy szűkség van a feed-back-re, de tudom, hogy van valami különleges, amit adott, és ezért hálás vagyok.