Bizonyára szerencsés csillagzat alatt születtem: nagyon korán, kicsi gyermekkoromban igazi közelségbe kerülhettem az igazi irodalommal, jó sorsom által. Szinte egyszerre, egyazon időben szerettem bele a betűbe, a mágikus hatású szavakba, mondatokba, az írás-olvasásba, és az igazi irodalom gyöngyszemeibe anyám esténkénti és vasárnap délutáni mesélései és felolvasásai által.
Állítólag a legelső kiejtett, megérett szavak  „Mama”, „cica”, „apa”, „virág”, „fej” stb. – között szerepelt a „betű” és a „könyv” is. Az „anyám tyúkja”, a faluvégi „kurta kocsma”, a patak, ahol a szépséges Juliska a ruháit mossa, a csodalámpás Aladdin, a negyven rabló, Hófehérke, Piroska és a farkas, a gonosz mostoha éppen úgy életem részévé váltak parányi koromban, mint ama bogár, amelyik zúg, és elhallgat, amikor „nekimegy a falnak”, vagy a nagyerejű Toldi Miklós repülő malomköve. Hamar elkezdett kinyílni előttem a rengeteg titkot hordozó világ, mely csábító, szépséges-édes bizsergéssel hatott rám már az anyaölben. Varga Ida tanító néni és Seres József tanár úr jóvoltából szűkös és szerénységet árasztó otthonunkban állandóan cserélődtek, jöttek, mentek a gyűröttre olvasott könyvek. Így nemcsak az iskolai tanulás, az ott megszerzett ismeretek, hanem édesanyám rendszeres felolvasásai is kinyitották előttem az irodalom kapuit.

Ben Hollingsworth illusztrációja

Anyámról bizonyára meg lehetett volna faragni a félelem, de a gyönyörködés szobrát is: lelkesedett a színekért, imádta a virágok, ágak, lombok szép formáit, szerette a kenyérsütés, a meszelés, a disznóölés különös illatait, és különös élvezettel szippantott bele a levegőbe, amikor a kertté alakított belső udvaron átvezető széles úton a füvet meglocsolta. Mindennek, de mindennek tudott örülni. A madárfészeknek, a lassan érlelődő gyümölcsnek, a felcserepedő kiscsibének, a tetőereszről lelógó jégcsapoknak, a felkelő nap változó színének, a méhek szorgos ki-bejövésének. A kutya-macska játéknak éppen úgy, mint a húgom babaöltöztető játékának, vagy az én egyre gyarapodó kicsike „könyvtáramnak”. És félelmeit meg örömeit nekünk elmondta. Eközben furcsa megszállottsággal tanított bennünket a szépség meglátására, észrevételére, élvezetére, mintha csak arra született volna, hogy állandó lelkes gyönyörködéseiből építgesse a világra rácsodálkozó lényét. 
Amikor ma reggel szokásom szerint napkeltekor a gyönyörködés kedvéért felálltam az íróasztalomtól, megnéztem az órát (fél hat múlt két perccel), és a hőmérőt (tizenhárom fok), s kezdtem az erkélyen a virágokat öntözni, bevillant egy számomra kedves régi emlék. Szokásomtól eltérően elfelejtettem megnézni tiszta kék egünkön az egyenes fehér csíkokat, melyeket a felettünk átvonuló idegen gépek hagynak gyakorta maguk mögött. Anyám a kikövezetlen, hol poros, hol sáros utcán a házunk és a portánk előtt teljes szélességében, jó kétméteres sávban virágokat csinál, bokrokat ültet, és vetőmagot szór. És a szomszédok – mint máskor is –, amolyan „hóbortosnak” tartják, de ő már előre látja a színekben pompázó megszépült utcát, amit aztán a rosszindulat és értetlenség csizmatalppal, disznóval, tehénnel, lóval és szekérkerékkel letiportat. De ő nem hátrál: újra ás, újra kapál, plántál, és ismét előröl, mígnem győz a jobbik szándék: a szép példa „ragályos” lett, és hamarosan virágba borult az egész utca.

Henri Cartier-Bresson fotográfiája

 Amikor felébredek, egy ideig törlöm a szememből a csipát, ásítozom, és megpróbálok tovatűnt álmom után szaladni, de csak téblábolni van erőm. Az elhúzott függöny kicsi résén belopakodik a napfény, csak úgy óvatosan, nehogy egészen felébredjek. Hiába, anyám már csak ilyen: kényezteti kicsi fiát, aludjon csak sokáig, erősödjön a szendergésben is, múljon a vérszegénység, ne merészkedjen közel a settenkedő tüdőbaj. Álmodjék szépet a legényke, az eszemadta, álmodja magát nagynak, erősnek, tudós meseírónak, rímfaragónak, angyali tekintetű prófétának. Ne zavarjuk. 
Apám persze most is dünnyög magában odakint a Lakatos-dűlőben, kapálás közben: „ Persze, ez a kényeztetés, ez a sehová nem vezető örökös ajnározás, puha pehely a fenék, derék alá. – Mi lesz így belőle, pénz nélkül, munka nélkül, becsülettel elvégzett munka nélkül, megérdemelt kenyér és fedél nélkül? Simaszavú, kenetes-mosolyú úrfi? Az angyalát! Én ilyen koromban ekkorra már lecsutakoltam a lovat, kitalicskáztam a tehéntrágyát, fellocsoltam, felsepertem az udvart!” 
Még jó látom így utólag , hogy nem vágta bele a kapát a saját lábába, elkeseredett mérgében. Ő is féltett, ő is örökké aggódott, mint az anyám, de egészen másért, egészen másképpen. Ezért volt örökös vita közöttük, a visszafojtott düh, a veszekedés, az egymásnak feszülés, az indulatok és a tehetetlen törekvések harca. Ma már látom, értem, megértem mindkettőjük igazát: Anyám féltő-óvó pillantásaival akart evezni velem az álmok hajóján a szép álmok szép szigetére, apám következetes, kemény szigorral kívánt belőlem dolgos, szorgos, értelmesen cselekvő embert faragni, miközben és a mindenfajta szépségek és titkokat rejtő messzeségek rabja lettem, főként a könyvek szenvedélyes szeretete által. Miközben vergődtem két emberformáló igyekezet határmezsgyéjén. Az apám kevés beszédű volt, befelé élő ember. A világ, az élet nála egyet jelentett a munkával, az értelmes cselekvéssel. Ő alig beszélt velem, legfeljebb annyit szólt, hogy mit csináljak, de azt is legtöbbször csak a kezével, szemével, fejével intette parancsolóan. Nem is mesélt ő sem nekem, sem pedig másnak soha. Minden szerinte felesleges „szócséplésre” azt mondta: „mesebeszéd”. És hallgatott tovább. Ahogyan anyámról meg lehetett volna mintázni a félelem vagy a gyönyörködés szobrát, róla úgy mintázhatták volna meg a hallgatás szobrát.

Cléo de Merode illusztrációja

 Az óvodás koromból kevés emlékem maradt. Ám kettő annál elevenebben él ma is bennem. Az egyik, hogy az angyalokra hasonlító fiatal óvónő kikísér minket a tágas udvarra, és egy zsákféleségből kigurít elébünk jó messzire egy csomó, mindenféle színű és nagyságú labdát, s azok gurultak, pattogtak szinte mindenfelé a lombos fák alatt, a fénylő, melengető napsütésben, és mi ricsajozva erre-arra-összevissza szaladunk elfogni, megszerezni magunknak azokat. Magunknak? Hiszen ha sikerült elfogni, átkarolni egyet, máris dobtuk tovább, és dobta más is, a többiek is, és szaladt minden parányi lány és minden pöttöm gyerek újabb s újabb labda után, és dobta tovább megint  kész labdaháború volt az egész árnyas-fényes-szellős-tágas udvar, a nevetés és a sikoltozás felszállt az ismeretlen magasba, fel, fel a felhők ismeretlen világába. A másik emlék  mintha tegnap történt volna. Virágoztak a vaskerítés mellett sorjázó orgonabokrok. Olyan szépek voltak, úgy, de úgy ragyogtak a tavaszi napsütésben, hogy odakényszerítettek magukhoz, nézni, csodálni, szagolni kellett őket, lehetetlen volt elmenni a közelükből. S egyszer csak, mintegy varázsütésre odatoppan mellém a tündér óvónéni, és szép mosolygás közben megsimogatja a buksi fejemet. Kézenfogva mentünk aztán vissza a csoporthoz, miközben bennem mézes-édes-kakaós illattá válik a kimondhatatlan öröm: az egész valójában igazi álom. 

Wolf Suschitzky

 
Az iskolás éveim nem az életre való felkészülést jelentették úgy általában, hanem egy furcsa kaland izgalmas kezdetét, a barangolás lehetőségének megteremtését az igazi irodalom világába, a gondolkodás berkeibe való behatolás lehetőségét, az önmegismerés, a magamra ismerés vágyának kielégítését. A betűk, a mondatok, a szép szövegek óvodás koromtól kezdve behatoltak az életembe, lelkembe, gondolataimba, a zsigereimbe; kicsi túlzással talán az egész életem- sorsom irányítói lettek. Kezdetben voltak Anyám érdekes meséi, az idősebbektől ellesett beszédfoszlányok, a pletykák, a betyártörténetek Oláh Józsi bácsi szájából, az olaszországi és oroszországi egykori harcoló katonák és hadifoglyok emlékezései stb. Ezeket követték aztán a kalandregények, a vadnyugati történetek, az amerikai indiánok és afrikai német törzsek romantikus és olykor kegyetlen csatározásai, meg a szerelmes regények. Így utólag teljesen érthető a világra tágas szemekkel, kíváncsian, álomváró óhajtással kinyíló pici ember vágya a körülötte lévő és a messzeségben reá váró titkok megismerésére. Hiszen ott voltak körülötte naponta késő estig és állandóan, hétköznap és vasárnap a szomszédok. A szikár és ráncos képű, ráncos nyakú, gyűrött és fáradt paraszt-emberek és az olykor mosolygós, ám legtöbbször zord-mogorva, kedvetlen asszonyok, akiknek baromfi- és tehénszaguk volt és álomszerű kenyérsütési illatuk. Néha megcirógatták tenyérrel és szép szavakkal, máskor meg ijesztően rámorogtak; másrészről az áldásos könyvek lapjain megelevenedtek előtte az igazi hősök, a várúrnők, grófkisasszonyok, elegáns hercegek, a prérik és pampák legendás alakjai, seriffek és banditavezérek, tehenészek és kedves csavargók, izmos matrózok és keménykötésű hajóskapitányok, kalózok és még sokan mások. A számára szegényes, földhözragadt valóság helyett a színesen kavargó, változással teli másfajta életlehetőség, a csillogó-villogó, kavargó, izgalmas messzeség. 

 
Számomra az mellékes volt, hogy az iskolai „előmenetelem” milyen a tanulásban. Hiszen engem a legkorább ifjúságomtól kezdve nem az érdekelt, hogy milyen a tanárok véleménye, hogy milyen az értékelhető minősítésem, hogy milyenek a velem kapcsolatos elvárások, hanem inkább az, hogy milyen a szellemi-irodalmi-művészi világ, amelybe én idejekorán betekinthettem a könyvek által. Mert a könyv számomra kapaszkodó, fogódzkodó, támasz és lehetőség lett, amely a világra nyíló elmém erősítőjévé vált az évek során. 

Glenn Ford (1940)

 
Olvastam a mai szemmel mérve „ócska” kalandos szívszorító, mámorosító regényeket, novellákat, és a fantáziám egyre terebélyesedett, egyre tovább burjánzott. Volt valami ezekben az akkor népszerű kötetekben, ami akkor – szellemi érlelődésem azon színvonalán –, nekem a leendő múltat, az elérhető távolságot, és a szép jövőt jelentette, és mindazt a bizsergetően édes, kedves jókedvet és örömöt, amire olyan nagyon áhítoztam, romantikus neveltetésem által.

James Dean (1955)

Így visszagondolva, szerintem nem lehettem több tíz-tizenkét évesnél. Seres József tanár úr (később kitűnő szerkesztő és kritikus lett), akinek a nevét lexikonok őrzik, adott egy könyvet, látva irodalmi érdeklődésemet, amelynek a címe ez volt: „Az európai irodalom története”. És a szerzője: Babits Mihály. Nos, ez aztán nekem megadta a „végső kegyelemdöfést”: ezáltal a könyv által végleg elköteleztem magam az irodalom mellett. Olvasás közben többször is olyan érzésem volt, hogy az irodalmon kívül más élet, más valóság, más életlehetőség és életmegvalósítás nincsen. Az irodalom, a betű, a leírt szó, a megfogalmazott életigenlés és életvalóság lebegett csak a szemem előtt. Olyan voltam akkor, tinédzser koromban, az igazi élet előtt, mint egy megszállott beteg őrült, mint egy normális életre már képtelen valaki, aki a szép és igaz tartalmú mondatokon, a világot megváltó eszméken kívül képtelen már mást észrevenni.

Babits Mihály

Babits Mihály lett – Ady, Tolsztoj, Goethe és Füst Milán, valamint Németh László mellett –, legbensőbb énem legfőbb alakítója, irányítója, és valamennyi szép törekvésem mércéje. Őrzöm a jegyzőfüzeteket, az alkalmi cédulákat erről az életemet erősen meghatározó kötetről, mint annyi másról is. Itt vannak előttem a több mint hetven esztendővel ezelőtt leírt nagyszerű csengésű szép nevek. Homeros, Tacitus, Plutarchos, Szent Ágoston, Dante, Boccaccio, Villon, Erasmus, Tasso, Byron, Shakespeare, Cervantes, Milton, Molière, Pascal, Racine, Lesaga, Swift, Voltaire, Diderot, Rousseau, Lessing, Goethe, Schiller, Kant, Balassi, Shelley, Madách, Katona József, Puskin, Vörösmarty, Leopardi, Stendhal, Taine, Balzac, Viktor Hugo, Musset, Gogol, Heine, Dickens, Lermontov, George Sand, Dumas, Puskin, Petőfi, Turgenyev, Baudelaire, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Ibsen, Zola, Nietzsche, A. France, Maupassant, Arany János, Oscar Wilde, Gorkij, Thomas Mann – és sokan, sokan mások.

Dosztojevszkíj

De milyen sokan, és milyen elementáris hatással rám, milyen mély és maradandó nyomokat hagyva rám! A felsorolt és helyszűke miatt meg sem említett költők, írók, filozófusok mellett, mennyi kritikus, tudós, feltaláló, utazó stb. hatott rám úgy, hogy közben egyre inkább eltávolodtam a hétköznapi életvalóságtól, de szűkebb környezetemtől is: a családtól, rokonságtól, az iskolától, szomszédoktól és a barátoktól, még a szeretett kutyámtól is, a tehenektől és gyümölcsfáktól, mindentől, de mindentől ami és aki addig, az „olvasás előtti” félénk-békés-nyugodt, megállapodott korszakomban, addigi parányi életemben az átlátható világot, a megfogható életet, életteret, mozgási területet jelentette nekem.

Varga Mihály (1928-2015)

Kinyílt és megnagyobbodott a világ, színesebbé változott, sejtelmesebbé, tele titkokkal és vibráló fényekkel. A rácsodálkozásom erre az izgató és jócskán megnagyobbodott világra nem ismert határt. Nyüzsgött, mozgott bennem minden idegszál, ezer, százezer és millió húrú hangszerré lettem, mert a bennem megmaradt és bennem visszhangzott nevek és szavak, fogalmak és történések élő-elevenné váltak, beletolakodtak az életembe, millió és millió láthatatlan sejtként építőelemekké váltak bennem. Folyamatosan teljesen idegenné lettem önmagam előtt, miközben távoli és hatalmas világok mutogatták magukat kitárulkozó, kinyíló és állandóan erősödő, nagyobbodó képzeletemnek. Így utólag nézve, újraélve látom: nem volt baj, nem számítható be hibának, hogy olvasási szenvedélyemben az igazi, az örök, a klasszikus értékek magamba szívása, megemésztése mellett az alacsonyabb kategóriájú, sokak által sekélyesnek mondott szerzők műveit is faltam.
Herczeg Ferenc, Erdős Renée, Ignácz Rózsa, Zsigray Julianna tartozott egyebek mellett ebbe a körbe. De belefért a mohó olvasási vágynak a keretébe még Beniczkyné Bajza Lenke is, és a hozzá hasonló akkor népszerű írók. Akik viszont egész életemre kiható, meghatározó szerzők voltak életem gazdagítására, azok valamiféle istenek voltak, elementáris erővel hatottak rám, olyanokká lettek számomra, akiktől ma sem tudok szabadulni – nem is akarok – és akik szinte minden sorukkal formálták, befolyásolták az életemet, mindennapjaimat. Ezek közé tartozott, tartozik Tolsztoj, Füst Milán, Dosztojevszkij, Taine, Baudelaire, Ady és Móricz, Németh László, meg a legművészibb orosz klasszikus Turgenyev. De alaposan beleszólt az életembe, markáns keménységgel alakította gondolkodásomat és életfelfogásomat Goethe, Vajda János, Illyés Gyula, valamint Oscar Wilde, Verlaine és Hemingway is, hogy csak néhány példát említsek közülük. 

Lev Tolsztoj

Kora ifjúságomtól fogva céduláztam az olvasmányaimat. Ami leginkább megragadta a figyelmemet, ami nagyon tetszett, amiben súlyos gondolatot, sajátos véleményt láttam, véltem felfedezni, azt rögvest papírra vetettem, s ezek a cédulák ezer és ezerszámra kicsi iratládákba kerültek, ma is tudok belőlük „csemegézni”. 
Az alábbiakban ezekből írok néhányat, tematikus csoportosításban.

Paul Verlaine

BÁNATRÓL, FÁJDALOMRÓL
„Csodálatos, az ember hő kebellel eseng epedve szerelem után, s csak kínt arat.” (Madách)
„Szánalmas a legmélyebb örvény; mert amilyen mélyen néz bele az ember az életbe, oly mélyen lát bele a szenvedésbe is.” (Nietzsche) 
„A szenvedés arra való, hogy az embert felébressze.” (Tagpo Lhadje) 
„Bizonyos kínok után ürességet érez az ember lelkében, szívében visszatér tehát a panaszolt kínokhoz.” (Füst Milán) 
„A vállalt szenvedés megtisztítja az embert.” (Roger Martin du Gard) 
„Szép minden, ha befutja a bánat.” (Umberto Saba) 
„Halk a jajnak szava, s a trón magas.” (Madách) 
„Az embernek joga van keserűnek lenni, sírni vagy akár kétségbe esni, és joga van ezt el is énekelni.” (Veres Péter) 
„Nincs nagyobb dolog a világon a fájdalomnál.” (Anatole France) 
„Semmi sem enyhíti úgy a fájdalmat, mint a könny.” (Tolsztoj) 
„Csak a rejtélyes okoz szenvedést.” (Kosztolányi) 
„Szép emlékek bánattal vegyítve jobban ízlenek.” (Franz Kafka) 
„A szomorúság örvény, amely egyre mélyebbre húz le magával.” (Füst Milán) 

Mark Twain


A NŐKRŐL ÉS A CSALÁDRÓL 
„A szép nő haragja törékeny, mint a jég, s gyorsan elolvad. (Ovidius) 
„A társadalom a nőktől függ.” (Voltaire) 
„Az örök nőiség szárnyként emel.” (Goethe) 
„A nő a világ legerőszakosabb férfiával is azt csinálhatja, amit akar, ha nagyon okos, elég szép, és kevéssé szerelmes.” (Fontanelle) 
„Az asszony boldog és elért mindent, ha meg tudott bűvölni egy férfit.” (Tolsztoj) 
„A férjes asszony rabszolga, akit trónra kell tudnunk ültetni.” (Balzac) 
„Rokonjelenség a művészet és a nő”. (Goethe) 
„A nőnek az élete, a boldogsága, ha ez egyáltalán lehetséges, a szerelem, az anyaság és a munka. Ha e háromból bármelyik hiányzik, baj van.” (Veres Péter) 
„A báj, amely az asszonyokat vonzza, tovább megmarad, mint az erő, amely kielégítheti.” (Németh László) 
„A család ellen nincs orvosság.” (Sinclair Lewis) 
„Hűnek lenni egy házasságban egy férfira keményebb aszkézis, mint hűnek lenni a cellában.” (Németh László) 
„Sohase kezd erőszakkal a házas életet.” (Balzac) 
„Erényes lány csak egy után sóvárog: gyermek után. Gyermekek, igen, és nem férj után.”  (Tolsztoj) 
„Minden házasságban valamiféle baj rejlik, mint kukac az almában.” (Taine) 
„Az anyaság legnagyobb vágya és legnagyobb érzése az emberi szívnek.” (Füst Milán)  

Dante


ÉLETRŐL, HALÁLRÓL 
„Halandó sorsa a halál.” (Sophokles) 
„Ha valaki a halál felé megy, az egész természet visszahúzódik benne.” (Musset) 
„A betegség megkezdett pusztulás, a halál közeledése.” (Taine) 
„Mivel szeretem az életet, tudom, hogy a halált épp úgy fogom szeretni.” (Rabindranath Tagore) 
„Semmi sem olyan rossz, mint a halál. S ha jól elgondolja az ember, hogy mégiscsak ez a vége mindennek, hát semmi se olyan rossz, mint az élet.” (Tolsztoj) 
„Fakó minden teória, s az élet fája zöld.” (Goethe) 
„Meghalni szépen, szenvedőn. Meghalni bölcs dolog.” (Kosztolányi) 
„A halottaknak sok a dolguk: ők készítik elő az életet.” (Anatole France) 

Balzac


A SZERETETRŐL ÉS A SZERELEMRŐL 
„Csak az kövessen, aki szeret engem.” (Jézus) 
„Senki vagy, míg senkit se szerettél.” (Illyés Gyula) 
„Ha meghalt a szív, a szem nem képes látni.” (Carlyle) 
„Aki szeret, nem látja a rosszat abban, akit szeret.” (Gorkij) 
„Az igazi szabadság az, ha a szeretet láncaiban vagyunk, és maradunk.” (Spinoza)
„Mindenki szeressen, aki hozzám közelít, ez volt az én legfőbb vágyam.” (Rousseau) 
„A legtöbb ember inkább akar másnak a szeretetében részesülni, mint mást szeretni.” (Arisztotelész) 
„Csak a szeretet határtalan.” (Spinoza) 
„Haljak meg én, ha engem többé senki sem szeret.” (Kölcsey) 
„A szeretetnek ravaszsághoz is joga van.” (Füst Milán) 
„Aki senkit nem szeret, azt senki nem szeretheti.” (Demokritos) 
„A szeretet vagy a bűvölet megváltoztatja az igazságot.” (Pascal) 
„Védjétek egymást, igaz szeretők!” (Szabó Lőrinc) 
„A megvetés jól megfér a szerelemmel.” (Baudelaire) 
A szerelem örömei mindig fordított arányban vannak az elvesztésüktől való félelemmel.” (Stendhal) 
„Hány vas szívet igázott már le Vénusz!” (Racine) 
„Az írás akkor megy legjobban, ha szerelmes az ember.” (Hemingway) 
„Kényúr a szerelem, s nem gondol semmi gáttal.” (Corneille) 
„A szerelem a civilizáció csodája.” (Stendhal) 
(A szerelem) „a legostobább, legbarbárabb szenvedély.” (Virginia Wolf) 
„A legszebb a földön, hogy szeretünk.” (Sappho) 
„A szerelem hatalmi harc egy nő és egy férfi között.” (Ady Endre) 
„A nagy szerelmes épp olyan magányos ember, mint a nagy gondolkodó.” (Németh László) 
„A szerelem misztériuma nagyobb, mint a halál misztériuma.” (Oscar Wilde) 
„A szerelem még a szavakat is táncra tanítja.” (Romain Rolland) 
„A szerelmi vágy némely emberben még tébolyodást is előidézhet.” (Arisztotelész) 
„A szerelem először is az, hogy kilépünk önmagunkból.” (Louis Aragon) 
„A szenvedély kegyetlen.” (Pilinszky János) 
„A szerelem: pestis.” (Szergej Jeszenyin) 

Boncza Berta és Ady Endre


LÁNGÉSZ ÉS BUTASÁG 
„A lángész sas, amely olyan buta, mint a liba.” (Renard) 
„A butaság, mint a jégverés, minden élőnek ellensége.” (Füst Milán) 
„A lángész mindig dialektikus.” (Veres Péter) 
„A zseni mindig titok marad önmagának.” (Schiller) 
„A jók ostobasága feneketlen.” (Nietzsche) 
„A butaság várai bevehetetlenek.” (Füst Milán) 
„A metafora a lángész megkülönbözető jegye, mert jó metaforát alkotni annyi, mint felismerni a hasonlóságot.” (Arisztotelész) 
„Egy ostobaság nem uralkodhat másképpen, mint egy másiknak a segítségével.” (Ortega) 
„Nincs nagy lángész egy csipetnyi őrület nélkül.” (Seneca) 
„A lángelmék meteorok, amelyeknek el kell égniük, hogy megvilágítsák századunkat.” (Napóleon) 
„A zseni az emberi civilizáció legbolondabb és legszebb virága.” (Hatvany Lajos) 
„A zseni maga a fényes Nap, teljes igazsággal, kifogyhatatlan energiával, amelyből az egész világ táplálkozhat.” (Csontváry) 
„Az egyik ember ostobasága a másik szerencséje.” (Bacon) 
„Milyen különös: az ostobaság és a nyomor mindig párosával jelentkeznek.” (Beethoven) 
„A lángész az őrülettel határos, át is csaphatnak egymásba.” (Schopenhauer) 
„Ha buta ember kezébe hatalmat adnak, annak a butaságából gőgös gonoszság lesz bárhol a világon.” (Veres Péter) 

A SZÉPSÉGRŐL 
„A szépség a legnagyobb hatalom ezen a világon.” (Anatole France) 
„A szépség és a bölcsesség minden más erénnyel összhangban áll. Ez a kettő mindennek a kulcsa.” (Shi king) 
„A szépség a boldogság ígérete.” (Stendhal) 
„El sem tudok képzelni olyan szépséget, amelyben ne volna boldogtalanság.” (Pierre Charles Baudelaire) 
„A szépség izzó és szomorú valami, kissé bizonytalan, tág teret ad a találgatásra.” (Pierre Charles Baudelaire) 
„A szép az emberek összetartozásának előmozdítója.” (Tolsztoj)
„A szépség abszolút kiegyenlítettség.” (Brancusi) 
„Csak a szépség boldogít mindenkit.” (Schiller) 
„A szépségnek a gyönyörködtetésért hálával tartozunk.” (Füst Milán) 
„Nincs a természetnek veszélyesebb adománya, mint a szépség.” (Eötvös József) 
„Milyen szép is volna és milyen jó , ha a világot a szépség váltaná meg.” (Kosztolányi) 
„Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” (Kant) 
„Az a szép, ami igaz.” (Boileau) 
„A szépnek csak egy fajtája van, a rútnak ezer.” (Victor Hugo) 
„Szépség és szeretet. Ez a két értelme van az életnek.” (Tolsztoj) 
„Szépség és haszon miért ne lehetnek együtt, mint ahogy a kastélyokban és az emberben?” (Leonardo) 
„A szépség oszthatatlan. Aki bírta már egészen, porrá zúzza, ám nem osztozik.” (Goethe) 
„A szép és a jó időbeli fogalmak is, egy idő után átváltoznak rosszá és csúnyává.” (Füst Milán) 
„A szépség, dicsőség, költészet szavak varázsereje a legdurvább szellemeket is meghódítja.” (Balzac) 

Arthur Schopenhauer (1898)


A BARÁTSÁGRÓL 
„Akinek egyetlen derék barátja sincs, nem érdemli meg, hogy éljen.” (Demokritos) 
„A barátság alapföltétele az emberi szívek és lelkek legnagyobb hasonlósága.” (Beethoven) 
„Szerelmese vagyok a barátságnak.” (Montesquieu) 
„Bizalmas érintkezésből fakad a leggyöngédebb barátság, de belőle ered a legerősebb gyűlölet is.” (Rivarol) 
„A zseni meghal, eltemetik. Sírján dudva és barátok ülnek.” (Szabó Dezső) 
„Az igazi időrablók a barátok.” (Byron) 
„A legnagyobb sebet gonosz barát üti.” (Sophokles) 
„Igazi barátokból lesznek a legvéresebb ellenségek.” (Romain Rolland) 
„Akinek sok barátja van, s aki mindenkivel bizalmas viszonyban van, az nyilván senkinek sem igazi barátja.” (Arisztotelész) 
„Semmi barátság nem lehet lángolóbb s tartósabb, mint amely együtt- tanulásban, együtt küzdésben veszi lételét.” (Kölcsey) 
„Nagy emberek barátsága az istenek legszebb ajándéka.” (Corneille) 
„A jó barát jóval több önmagunknál.” (Bacon) 
„A szív virágai baráti ápolásra szorulnak.” (Hölderlin) 
„Rabszolga vagy? Úgy nem lehetsz barát. Zsarnok vagy? Úgy nem lehetnek barátaid.” (Nietzsche) 
„A barátság nem kevesebb, mint valamennyi isteni és emberi dolognak jóakarattól és szeretettől áthatott egybecsengése.” (Cicero) 
„Nagy férfi bánat a hűtlen barát.” (James Joyce) 
„Igazi barátság csak hasonló természetű emberek összeköttetéséből keletkezhet.” (Beethoven) 
„Szerelem nélkül meg tudok élni, de jó, bölcs és intelligens emberek állandó éber figyelme, kitartó barátsága híján tönkre kell mennem.” (Kosztolányi) 

Darwin


A BOLDOGSÁGRÓL 
„Csak az a boldog, aki ad.” (Goethe) 
„Ahhoz, hogy boldogok és jók lehessünk, csak meg kell feledkeznünk önmagunkról, és másokat kell szeretni.” (Tolsztoj) 
„A boldogság a léleknek a tökéletes erény szerinti tevékenysége.” (Arisztotelész) 
„A boldogságot a munka jelenti.” (Jefremov) 
„Nem a vagyon, hanem a becsület boldogít.” (Németh László) 
„Jót tenni a legigazibb boldogság, amelyben az emberi szívnek része lehet.” (Rousseau) 
„A félelemtől, vágyaktól való megszabadulás a legfőbb boldogság.” (Epikurosz) 
„Boldogot nem bántanak a pletykaszavak.” (Szergej Jeszenyin) 
„A boldogságnak semmi köze az időhöz.” (Paul Gauguin) 
„A boldogság a boldogság keresése.” (Renard) 
„Nincs nagyobb boldogság a világon, mint erőnknek öntudata.” (Eötvös József) 
„Az a boldog, aki meg sem született.” (Umberto Saba) 
„A boldogság egyik nagy akadálya az, hogy túlságosan nagy boldogságot várunk.” (Fontenelle) 
„A boldogság az önzés legnagyobb diadala. (Füst Milán) 
„Micsoda boldogság, ha emberi lények társaságában lehetünk.” (Franz Kafka) 
„Mikor boldogok vagyunk, mindig jók vagyunk, de mikor jók vagyunk, nem mindig vagyunk boldogok.” (Wilde Oscar) 
„A boldogság az az állapot, amely minden jónak az egyesülése révén jön létre.” (Boethius) 
„A szerelemre született lélek semmilyen más boldogsággal nem éri be.” (Stendhal) 
„Boldogtalanság nélkül nincs boldogság.” (Füst Milán) 
„Ki a boldogságát nyugalomban keresi, azt soha nem éri el.” (Eötvös József) 
„Munka nélkül nincs boldogság.” (Stendhal) 
„A boldog családi élet teljesen elvont attól, hogy az élet általános eszméjét kutassam.” (Tolsztoj) 
„Boldogok, akiknek a természete megfelel hivatásuknak.” (Bacon) 
„Semmi sincs elviselhetetlenebb a boldogságnál, talán csak a boldogtalanság.” (G. B. Shaw) „Az igazi boldogság forrása önmagunkban rejlik.” (Rousseau) 
„A boldogság minden cselekvésnek a végcélja.” (Arisztotelész) 
„Jobb boldogtalannak lenni ésszel, mint ész nélkül boldognak lenni.” (Epikurosz) 

Szokratesz


IGAZSÁGRÓL, HAZUGSÁGRÓL 
„Az igazság maga az élet.” (Franz Kafka) 
„Az igazság a szabad ember istene.” (Gorkij) 
„Nincs más bűn, csak a hazugság.” (Musset) 
„Nincs más igazság, csak az élet.” (Ady) 
„Aki nem ismeri az igazságot, tökfilkó csupán, de aki ismeri és hazugságnak kiáltja ki, gonosztevő.” (Bertolt Brecht) 
„Aki a maga érdekében hazudik, szélhámos; aki a más érdekében hazudik, csaló; aki ártó szándékkal hazudik, rágalmaz; ez a hazugság legrosszabb fajtája. Aki úgy hazudik, hogy se haszna, se hátránya nem származik belőle se magának, se másnak, az nem hazudik: az már nem hazugság, hanem fikció.” (Rousseau) 
„Ha valamely ügy a lényegében igaz, a ráformálódó hazugság sem torzíthatja el.” (Hemingway)  „A lopás kevésbé gyűlöletes a hazugságnál.” (Renard) 
„Igazság nélkül lélegezni sem lehet.” (Gorkij) 
„A való – hazugság nélkül biztos és igaz.” (Hermés Trismegistos) 
„Abban, aki szíve mélyéből igazságos akar lenni, még a hazugság is emberszeretetté válik.” (Nietzsche) 
„Aki az igazságot akarja megtudni, annak nem szabad a főkapun érkezni.” (Móricz Zsigmond) 
„Minél nagyobb egy igazság, annál egyszerűbben kell kifejezni.” (Illyés Gyula) 
„Az igazsághoz a költészeten át érkeztem, a költészethez az igazságon át.” (Joseph Joubert) 
„Az igazság nem szerez annyi jót, mint amennyi rosszat okoz a világon az igaz látszata.” (La Rochefoucauld) 
„Az igazság a hazugságnak legfinomabb szálaival van körülfogva.” (Tolsztoj) 
„Ha az igazság túl gyenge ahhoz, hogy megvédje magát: támadásba kell lendülnie.” (Bertolt Brecht) 
„Az igazság fájdalomtól mentes boldogság.” (Descartes) 
„A költők mindig az igazság oldalán vannak.” (Salvatore Quasimodo) 
„Az igazság megéri azt, hogy évekig keressük.” (Renard) 
„Az igazságot, a kíméletlen igazságot!” (Danton) 
„A háború egyik fontos eszköze a hazugság.” (Hemingway) 
„Hazudni semmi körülmények között sem szabad.” (Carlyle) 
„Magasrendű szubjektivitás: ez a költő igazsága.” (Veres Péter) 
„A hazugság az ember legnagyobb vétke önmaga ellen, és olyan hitványság, melynek az embert önmaga előtt megvetésre méltóvá kell tennie.” (Kant) 
„Az igazság az értelem szeme.” (Rousseau) 
„Az igazság: a meztelenség.” (Musset) 
„Az igazság egyike az élet kevés igazán nagy és értékes dolgainak, amelyeket nem lehet megvásárolni.” (Franz Kafka) 
„Kötelességünk, hogy az igazság védelmében még azt is feláldozzuk, ami a szívünkhöz közel áll.” (Arisztotelész) 
„Az ember, amikor megszületik, az igazság, a szépség és a jó ősalakját testesíti meg.” (Tolsztoj) 
„Egy dolog nem szűnik meg igazság lenni, mert sokan nem fogadják el.” (Spinoza) 
„Minden önéletrajz hazugság.” (G. B. Shaw) 
„Épp úgy szeretem hallani, mint mondani az igazságot.” (Beethoven) 
„Jog és igazság tud bajba dönteni.” (Sophokles) 
„A hazugság az ember legnagyobb vétke önmaga ellen.” (Kant) 
„Inkább vállalnám a kínpadot, sem hogy egy hazugság árán elkerüljem.” (Rousseau) 

Ovidius

 
A fentiekben néhány dologról idéztem szerintem érdekes véleményeket, felfogásokat, állásfoglalásokat az általam érdeklődéssel olvasott vélemények közül, s helyszűke miatt csak keveset válogatva. Ha bővebben válogathattunk volna, bizonyára még színesebb, beszédesebb lenne az összkép egy-egy általunk fontosnak tartott kérdéscsoporttal kapcsolatban. Nem beszélve arról, hogy a hosszú-hosszú esztendők alatt kialakult jegyzetanyagban sok más, érdekes  s talán fontos  témák kimaradtak ezúttal. Íme, csak néhány példa erre, csupán jelzésszerűen. Hiúság, féltékenység, önismeret, tanulás, háború és béke, ifjúság, öregség, vallás, hit, erőszak, béke, tehetség, büszkeség, természet, bölcsesség, hatalom, politika, társadalom, hazafiság, múlt, anyaság, nevetés, öröm, művészet, irodalom stb. 
Számomra mindig érdekes, gyönyörűséges volt az a különös szellemi játék, hogy az általam ilyen-olyan mértékben nagyra tartott és becsült írók, tudósok, politikusok, gondolkodók egy-egy kérdésről, témáról, dologról kialakított és közzétett véleményéről nekem mi a véleményem, sokszor az egymásnak ellentmondó állításokat olvasva. Gyönyörű volt mindenkor e „játék”. 
Habent sua fata libelli” (a könyveknek is megvan a maguk sorsa), tartja a latin mondás. Nos, az írónak, az irodalmárnak, az irodalom emberének, a literátornak, a literatúra szerelmeseinek is megvan a maguk sorsa. Az én sorsom megadta, hogy eddigi életem három meghatározó szakaszában csakis és kizárólag az irodalmi életben lehettem, hogy annak lelket, szellemet, világlátást és bölcsességet gazdagító hatását élvezhettem, szinte teljesen kizárva az élet és a világ egyéb faktorait, területeit. Úgy, hogy teljes odaadással, önfeledt bódultsággal, valamiféle csodálatos és lenyűgöző szerelemmel éjjel és nappal – sokszor még álmaimban is – csakis a könyveknek, a különböző műfajú alkotásoknak szentelhettem a napjaimat, azok varázslatos hatása alatt odaadó, mámoros szenvedéllyel, és gyakori együttlét által azoknak az igazi szellemi embereknek, akik a műveket és az alkotókat közvetítették felém, vagyis az irodalmat, az irodalom világát egészen közel hozták hozzám, életem kiirthatatlan szerves részévé tették. S ilyenkor szinte beteges módon, valami megmagyarázhatatlan belső kényszer által értéküket vesztve mellékessé váltak, elszürkültek életem egyéb területei: a megélhetés és érvényesülés, a napok egyéb cselekvési területei, a szokások és a mindenféle kötelező, nélkülözhetetlen élettevékenységek, munkálkodások, sőt még a családi és szomszédi, baráti kötelékek is. 
Az első ilyen periódus az élő, eleven irodalommal való találkozásom volt, mely egész további életem meghatározója lett. A könyvekre igazából csak úgy véletlenül, önmagam, minden különösebb segítséggel leltem rá. Ma sem tudnék beszámolni róla, hogyan, miként is történt. Tény, hogy feljegyzéseim szerint tizennégy éves koromig csaknem ezer köteten „rágtam át” magam. Egyik-másik elementáris erővel hatott rám. Jókor jött az áldásos segítség, biztatás: Seres József tanár úr szellemi kéznyújtása. A későbbi tekintélyes szerkesztő, kritikus és politikus jótékony hatása nagy lendülettel emelt engem az akkor már áhított irodalom világába. Abban a ritka szerencsében volt részem, hogy tizenévesen a görög bölcsekről, a németalföldi festőkről olvashattam, és megszerethettem Szerb Antal és Babits irodalomtörténetét, szemelgethettem, jegyzetelgethettem Taine műveit, és csodálhattam Turgenyevet, Tolsztojt és más, örökérvényű gondolatokat sugalló szerzők műveit.
Veres Péterrel is ekkor találkozhattam először az említett Seres József révén, ami kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. 

Veres Péter felolvassa “az írók kiáltványát” a Petőfi szobornál – Fotó: Munk Tamás

A második ilyen feledhetetlen, élménydús periódusa volt az életemnek, amikor egy véletlen folytán Kecskemétre kerültem, s mint megyei művészeti előadó, a város és a megye irodalmi-művészeti életének szervezője lehettem, s egy év után már az itteni, egymást követő irodalmi kiadványoknak (Kiskunság, Aranyhomok, Aranyhomok Kiskönyvtár stb.) a szerkesztését bízták rám. Ezekben az években olyan helybeli és vidéki, meg fővárosi kapcsolatokra, barátságokra tettem szert, melyek fokozták, tovább növelték, erősítették az irodalmi érdeklődésemet, megszállottságomat. Valami érdekes és szokatlan, különös mámorban, felfokozott életbuzogásban teltek a napjaim. Mint fiatal férj, újdonsült apa a családi életemet háttérbe szorítvaezt persze csak utólag látom így, ilyen tárgyilagosan tisztán  csak és csakis és kizárólag az irodalomnak éltem. Új ismerősöket, barátokat szereztem, szinte remegtem az izgalomtól, attól a gyönyörű lehetőségtől, hogy írhatok, hogy ismerkedhetek naponta, sőt olyankor óránként olyan emberekkel, akik előttem már írtak, alkottak, és akiknek az ismeretségi köre az enyémet jócskán meghaladta. Az egészséges hiúságomnak kedvezett mindez, tetszett a „játék”, olyan lehettem így utólag nézve a dolgokat, mint egy nagy és kíváncsi gyerek, aki nem tud, és nem akar szabadulni a naponta rászakadó újabb és újabb élményektől, hatásoktól. Terveztem a Kiskunság  később a Forrás  egyes számait, próbáltam kialakítani a kiadványsorozatok arculatát, profilját. Miközben volt a saját életemből- sorsomból kiindulva egy „mániákus” törekvésem: felfedezni a fiatal tehetségeket, és felkutatni, szóhoz juttatni a már egészen vagy félig elfelejtett egykori elődöket, az „öregeket”, azokat, akikre akkor én fenéztem, akik így vagy úgy például lebegtek a szemem előtt, s akiktől könnyű bevallanom, tanulnom is lehetett és kellett. Így kerültem nagyon hamar baráti, közvetlen közelségbe Tóth Lászlóval, a legendás hírű nyomdaigazgatóval, irodalomszervezővel és sakk-szakemberrel, Bodócs Gyula nyugdíjas újságíróval és helytörténeti kutatóval, Váry István jogász-helytörténésszel, Sántha György politikai okokból háttérbe szorított költővel, a népi írók rangos alakjával  és másokkal, akik gazdagították életemet. 
Eddigi életemnek a harmadik olyan periódusa, amelyben az irodalom „egyeduralkodóvá” lett, nyugdíjba vonulásom idején kezdődött, s azóta – immár csaknem húsz esztendeje egyfolytában tart. A kerti munkálkodás közben (szőlő- és fatelepítés, építkezés, valamint a napi nélkülözhetetlen teendők: kapálás, öntözés, metszés, gyomlálás, vetés és betakarítás stb.) jó levegőn, egyedül, a zajos és rohanó világtól elzárva a könyveknek, az olvasásnak és írásnak szenteltem az életemet szerelmes odaadással, bizsergető bódultsággal. Újraolvastam a régóta kedvenc szerzőimet, az egész lényemet, gondolkodásomat, életfelfogásomat és ízlésemet olyannyira meghatározó műveket: Németh Lászlót, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Füst Milánt és másokat. Közben írtam a kerti naplót, a lírai jegyzeteket stb., és azokat a gondolkodásomat és látásomat sűrítve megjelenítő aforizmáimat, melyekből időközben immár ezernél több nyomtatásban is napvilágot látott, egy irodalomtörténeti témájú kötetemmel együtt. Közben gyakorta legfőbb teendőim közé tartozott, hogy eddigi életem emlékeit előszedjem és rendezzem, feldolgozzam, a lehetőségek határain belül megjelentessem. Az általam ültetett és felnevelt, árnyat adó fák alatt, kedvenc kutyáim társaságában, a jóleső, testet-lelket javító fizikai munka gyakori szüneteiben élvezhettem a szellemi alkotó munka szép, áldásos örömeit. 

Weöres Sándor

ÉLETRAJZI KITÉRŐ 
Amint más szavakkal mondtam: kora gyermekkoromtól az irodalom számomra érdekes, izgalmas világában akartam, szerettem volna élni. Ám a kedvező kezdetek után mindig legalábbis sokáig tévutakra terelt a sorsom. Lettem kereskedőinas, kereskedősegéd és vendéglői csapos a fővárosban, majd a falumban önálló és sikeres kereskedő, amolyan korai „maszek” a háború után, majd segédmunkás és később katonatiszt, ezt követően elhivatott népművelő, majd szegedi és budapesti egyetemi évek után középiskolai tanár, később újságíró és irodalmi lapszerkesztő. Közben megnősültem, a feleségem Kecskemét egyik legnépszerűbb pedagógusává vált, a gyermekeim sikeresen vették az akadályt „az érettségi vizsgákon” és az egyetemi felvételeken  egyikőjük népművelő tanár lett, a másik jogász, ám egy ideig mindketten az elektronikus médiánál, a televíziónál munkálkodtak szerkesztői, rendezői munkakörben. Később a három nagyszerű unokám is gazdagították az életemet. 

Gellérfi Gergő – Gellérfi Bence – Gellérfy Zsombor

Népművelői, tanári, újságírói és szerkesztői munkáim során gyakran kerültem kapcsolatba olyan emberekkel, akik mély benyomást tettek rám, akiknek a hatása alól nehezen tudtam volna kiszabadulni, és akiknek így vagy úgy, különböző mértékben sokat köszönhetek. Töredezettek, szakadozottak, elmosódottak már bennem az emlékek velük kapcsolatban. A sárguló cédulákat nézve, az öregedő füzeteket lapozva azért eléggé láthatóan élővé válnak bennem az emlékek. Íme, egy jókora csokor a találkozásaim, barátkozásaim, a társkeresési, barátkozási kísérleteim tárházából:
Szabó Kálmán néprajztudós, nyugdíjas múzeumigazgató erősen az apám lehetett volna, ám ez nem volt akadálya bizalmas barátságunknak. Ő naponta menetrendszerűen találkozott az akkor még persona non grata Sántha György költővel, aki két dolog miatt is szálka volt az akkori rendszer szemében, az 1956-os levert forradalom után. Már csak azért is, mert soha nem rejtette véka alá a forradalom iránti együttérzését, s mert földbirtokos család tagja volt. Kálmán bácsit látom ma is magam előtt, amint jó szokásához híven végigballag a város terein, utcáin, nagy, szögletes aktatáskájával a kezében s időnként meg-megáll a házak falánál és az útpadkáknál, nézegeti a köveket, téglákat, nagy és szép gyűjtőszenvedélyének élve, mert a tárgyi néprajz nagymestere volt igazán. Az egész ember a maga „szögletességében” és furcsaságában is szinte bájosan közvetlen és emberi volt. Közöltünk tőle írásokat, amiért szintén szemrehányást kaptam „illetékes elvtársaktól” mondván, hogy az öregúr annak idején Horthy Miklóssal vadászott együtt. Tréfálkozó kedvére, humorára jellemző volt, amit Heltai Nándor jegyzett fel róla. Amikor ugyanis a város népművelésének lelkes, fiatal „gazdája” azt kérdezte tőle, hogy szerinte milyen ember volt az egykori barát, Móricz Zsigmond, ezt válaszolta: „Nagy kani volt az, kérem!” 
Bodócs Gyula újságíró, egykori szerkesztő és idős, nyugdíjas korában helytörténeti kutató. Kései éveiben Hetényben élt, onnan járt szinte naponta barátokhoz, régi harcostársakhoz. Sántha Györggyel, Tóth Lászlóval különösen jó kapcsolatban volt. A fővárosban élők közül szoros kötelékek fűzték Szabó Pálhoz, Féjához például. Hetenkénti három utazását és napi díját a népfront fizette. Általában a levéltárba ment kutatni, majd ott jött a tanács, a népfront, majd kedvelt kiskocsmájában – a kecskeméti Ókollégium szomszédságában – ült a söre vagy a fröccse mellett, olvasgatott vagy írogatott, de leginkább beszélgetett. Mindig volt kivel, roppant széles, tágas ismeretségi köre volt, és az akkoriban írásaikkal jelentkező fiatal írók és írójelöltek is szívesen be-betértek ebbe a „klubba”. Szeretett tréfálkozni, anekdotázni, ha rájött a mesélőkedv, alig tudtuk leállítani. Szókimondó, őszinte és bátor volt mindig írásaiban és az élőbeszédben egyaránt. Mesélte, hogyan „verte át” a hatóságokat, amikor egy saját kiadású és szerkesztésű folyóiratra kért engedélyt, meg azt, milyen körülmények között vették fel az ő ajánlásával Dobi Istvánt, az ország későbbi elnökét a kisgazda pártba. Igen-igen emlékezetes „figurája” volt a “hírös város” szellemi életének. Ha bejött a városba, nagy és szép kertjéből mindig hozott valamilyen gyümölcsöt eladásra. Nem számított, hogy hivatalban, könyvtárban vagy szerkesztőségben volt, hamar megvételre talált egy-két kiló alma, körte, barack vagy szőlő: meg lett hamar a sörre, borra való pénzecske. Bátor szókimondása miatt engem is hívattak nem egyszer miatta is – mint Tóth László, Sántha György, és később Zám Tibor vagy Buda Feri miatt stb. 

Buda Ferenc portréfotóját Bahget Iskander készítette.

Az egyik eset 1962-ben történt. Az Aranyhomok című antológiában a tanácsköztársasági emlékműről egyebek mellett ezt írta: „Nem tetszik sem a munkásnak, sem a parasztnak, de éppen úgy a régi és az új értelmiségieknek sem.” Nehéz volt meggyőznöm az illetékeseket, hogy bizony-bizony Bodócsnak igaza van. Egyszer ezt mondta nekem baráti iszogatás közben: „A magyar faluról beszéltünk Erdei Ferenccel az új könyve kapcsán. Én azt mondtam neki akkor, hogy nem olvasok, mióta az „Elsodort falut” olvastam. A falu most is el van sodorva. Olyat, mint Szabó Dezső írt, nem tudnak írni.” 

RÉSZLET A NAPLÓMBÓL (1964. március 11.)
Az első tavaszias, szeles, fényes nappal. Molnár Jancsival az Erdély- és Vajdaság-barát kitűnő műgyűjtővel meglátogattuk mindnyájunk tisztelt és kedvelt Laci bácsiját. Tóth Laci bácsi ez körülbelül azt jelentette nekünk akkoriban, mint Péter bácsi (Veres Péter) és Szabó Pali bácsi, vagy Áron bácsi (Tamási) és Géza bátyánk (Féja), vagy pedig Laci bácsi (Németh László) és Gyula bácsi (Illyés). Ők voltak a mi földön járó isteneink, a Nagy Példaképeink, az utat mutató vonzerők, szellemünk és gondolkodásunk alakítói, törekvéseink örökös és áldásos biztatói. Nos, meglátogattuk a magyar sakkélet büszkeségét, a kitűnő nyomdászt és könyvkiadót, a magyar irodalom élő klasszikusainak barátját, támogatóját. (Megyei Kórház, Izsáki út, 45. szoba.) Az ágyban feküdt nagy ember élő-halott, összetörten, fehéren, soványan, feldagadt hassal, tele-sebhelyes, vékony lábszárakkal, élettelen-színtelen (ám sokat kifejező arccal), félig-élettelen fátyolos-fénylő szemekkel. Alig mozdul, alig él, a legkisebb helyváltoztatás is nagy-nagy erőlködést kíván, ahogy azt látni lehet. – Köszönöm fiúk – csak ennyit tud mondani. És próbálja kinyújtani felénk a kezét. És utána ez a döbbenetes mondat jön ki belőle, olyan halkan, mintha már „odaátról” szólna: Nem tudok olvasni, csak… ez a baj. Ez… nagy… baj. (Mi csak nézzük. Alig él már. Nem ő már, nem ő! Úristen  kérdezem magamtól , hol az a régi, hol az az igazi Tóth Laci bácsi, az örök humorú, a fiatalos, az elegáns, a mindig tárgyalásra képes igazi szellemi partner és szellemi mester?) Mikor elbúcsúztunk, a hangja elment köszönés nélkül, a feje oldalra csuklott, ekkor már bizonyára nem is tudott rólunk, elgyengült, elaludt… Nem láthattuk többé élve azt a Nagy Embert, aki él azóta is, ezután is bennünk. Akik nagyon szerették, alaposan igaz barátként ismerték, akik így vagy úgy mindenkor erőt kaptak tőle, erőt merítettek áldásos cselekedeteitől, harcos tevékenységétől azok közül immár kevesen éltek, sorra itthagytak bennünket. Nincs itt már Madarász László, Szabó Kálmán, Molnár János, Fodor János, a nyomdászmunkás-író őstehetség:  Istenem, mekkora, de mekkora veszteség! – eddig a megsárgult napló. 

BOZSÓ JÁNOS 
Kicsi, ám szép kitérő: a jeles irodalmárok, tudós lokálpatrióták és nemzetféltő hazafiakra való emlékezés közben, az életemet gazdagító naplóm lapozgatása közben egy furcsa-szép fejezet: Bozsó János jó baráttal, az igazi cimborával kapcsolatos élményeim. Egész vaskos kötetre kitelne ezekből. Abban a szerencsés helyzetben voltam vele kapcsolatban, hogy őszintesége, megejtően szép és emberi tisztasága, őszintesége által az ő segítségével hitem szerint  sokáig én tudhattam róla a legtöbbet. Sok olyasmit is, amit a családja, szűkebb – legszűkebb – környezete miatt nyilván soha nem mondhatok el, nem tárhatok a nyilvánosság elé. Az alábbiakban csupán dióhéjban, foszlányokban lebbenthetem fel az általa szép színekkel festett fátylat színes egyéniségéről. Szinte szerelmes szeretettel és szenvedélyes elfogultsággal kellett, lehetett őt szeretni, az igaz barátság mintaképét. Íme, a régi naplók-jegyzetek néhány lapja, szűzies érintetlenséggel: 
Közös utazásunk, Leningrád – Észak Velencéje –, ez a csodálatos és örökké szép műemlék-város, a Néva-part. Ő: – Ugorjunk be a vízbe Te! Én: Az ám, de hideg a víz. Ő: Akkor ne! Inkább igyunk valamit! Mert tudod, ha festeni nem lehet, olyankor inni kell! (És ittunk.) 
Egy másik alkalom, a naplóm szerint 1959 őszén: a műteremben beszélgettünk Bozsó Jancsival. Elővesz egy ócska, kopott festékes-ládát, amelynek a rejtett fedele alól szerelmes levelek kerülnek elő. Néhány olyan levél, amelyet Rózsa, a Nagy Múzsa (ő mondta, hogy a szeretett nő), az imádott Rózsa akkor írta ezeket a leveleket neki, amikor (mással) nászúton volt. Mikor ezt mondja, meglehetős keserűséggel mutat egy levélszeletet, amelyen a Rózsa kézírásával ez állt: „Bolondos, drága átkozottam!” Jancsi, János, Bozsó János művén akkor örült, alig túl a harminc évén, eléggé fiatalon. Egy másik alkalommal délelőtt 10 óra körül beállított hozzánk, egészen vagy totálisan ittasan. Ült és hallgatott egy ideig, azután megszólalt: – Van borod? Ha nincs, hozzatok! Nézte a fiam – akkor két esztendős – papucsát, és így szólt: – Nem csodás ez a picike-picurka papucska? (És félig elalszik.) Mondom neki: – Katika Téged otthon vár, menjél már haza. Mire ő: – Nem baj, hadd várjon! Vagyis: marad még. Szunnyadás előtt ezt mondta: – Nekem mindegy. Nekem már ez az egész komédia… És íme, Bozsó János festőművészről a műgyűjtő-múzeumalapító ős-zseniről, autodidakta tehetségről még néhány olyan adalék, mely a mély barátság által valahonnan az én életemet is mélyen és sokrétűen befolyásolta: szép és új szekrény B. J. műtermében. Mondom neki: – Te Jancsi, te egyszer még muzeológus leszel! Mire ő: – Te meg marha! Én, muzeológus? Nem, öcsém, én maradok paraszt Bozsó, érted? 
Máskor új csengő van nála a falon, a sok-sok látogató miatt. Mondom neki: – Jancsi, így könnyebben be tudnak jönni a tisztelőid, ugye? Mire ő: – Tudod mit? Lesza…m a tisztelőidet, meg az enyémeket is! Különben is nézd meg, van egy másik gomb, azzal ki tudom kapcsolni a csengőt. Érted már? Mintha nem lennék itt. De te más vagy, te mindig bejöhetsz. Te csak így kopogtass az ablakon, ti-ti-ti-tá, tá-tá-ti-ti. Naponta több, olykor tíz-húsz vendége van. Egy ládában vannak nála a Klapka utcai házában-műtermében az italok: ha jön valaki, máris nyúl a láda tetejéhez, és azonnal mondja: „Legyen a szív részeg, ha nem lehet boldog!” (Nem volt képes (vagyis nehezen tudta) felejteni, hogy az imádott Rózsa egy másik férfiért cserbenhagyta, itt felejtette őt (ez az ő szava) örökre.) Jó szívére, segítőkész hajlamára jellemző, hogy odavette magához azt a „cipőtisztítót”, egy Szabó nevezetű „urat”, aki saját mondásai szerint geológus is volt és „repülőtervező” is, meg még az Isten tudja csak, hogy mi minden, például sok-sok egyéb mellett festőművész is. (Ennek a különös figurának egy „festményét” ma is őrzöm.) Emlékszem, egyszer írt egy levelet a szovjet tudományos akadémiának, melyben szóvá tette, hogy az Urál-hegység egykori helye Európa volt, de az évezredek során az úgymond „átúszott” Ázsiába. Ez a Szabó úr „titkára” volt Bozsónak, söprögetett, elmosta a poharakat és hozta a borokat, a szódát, a cigarettát. Bozsó Jancsi szerette őt, a szívébe fogadta, gyakran adott aprópénzt neki fröccsre, fagylaltra, miegyébre. Az udvaron volt egy összetákolt raktár, abban volt a „titkár úr” rezidenciája. 

Egykori naplóm lapjai érdekes, olykor kacagtató, máskor lehangoló, emlékezetes élményeket idéznek fel bennem. Egy-egy név, dátum, esemény jelzése olykor csupán jelzés-szerű címszavakban maradtak fenn, hogy így utólag összeállva számomra szép képekben elevenítsék fel a múltat, amely immár félig elmosódva, ám mégis beszédesen jelenik meg előttem. Íme néhány ezek közül az alábbiakban.

Amikor Veres Péter az élet és a politika furcsa játékai folytán már mint tekintélyes író honvédelmi miniszter volt, az egyik választás előtt a Nemzeti Parasztpárt képviseletében a szülőfalumba, Kunágotára jött korteskedni. A szomszéd községekből is meglehetősen sokan eljöttek az érdekesnek ígérkező nagy eseményre, így igazán népes közönség előtt mondott beszédet a népszerű író. Már a legelső mondatával is óriási sikert aratott: – Maguk most jogosan gondolhatják magukban, hogy egy jókora májusi eső többet érne itt, mint száz miniszter! A szavait óriási tetszéssel hallgatták végig azok, akik valamiféle megváltó, biztató, eligazító szót vártak a vendégtől. Jó negyedszázad elteltével Zám Tiborral nála jártunk a Gárdonyi Géza út 20. szám alatti kertes házában. A szőlősorok és gyümölcsfák között a kert végében volt az ő „szellemi műhelye”, egy parányi házacska. Ott beszélgettünk sokáig, miközben betévedt Czine Miska is, az akkor már jeles irodalomtörténész és egyetemi tanár. Egyszer Péter bácsi ezt mondja: – Megkínálnálak benneteket valamivel, de nincs se borom, se pálinkám! Mire a vicces-kedvű, mindig tréfálkozó és anekdotázó Czine feláll, a „műhely” egyik rejtettebb zugából elővesz egy demizsont – megtöltve –, és ezt mondja huncutkásan: – Jó lesz nekünk ebből is, Péter bátyám! (Tudni kell, hogy az író meglehetősen távol tartotta magát az ivástól, s ráadásul köztudottan elég „zsugori” volt, amit persze ő takarékosságnak nevezett.) Ezután ittunk az egészségére, egészen addig, amíg ki nem ürült a demizson. Előtte én vállaltam, hogy hozok poharakat a nagy házból. A felesége, Julis néni éppen takarított, s amikor azt kérdeztem, hogy zavarom-e, ezt mondta: – Hát nem örülök neki éppen, hisz ő sem szereti, ha írás közben zavarják! Azután kérdezem, hogy Péter bácsi szokott-e segíteni a takarításban? – Szokott, de abban nincsen köszönet, mindig csak beszél, beszél, ő már csak ilyen. Nem sokkal később, a fiatal írók országos találkozóján – Lillafüreden – úgy adódott, hogy Váci Mihály mellett ültem, s szemben velünk Péter bácsi. Halkan és rövid szavakkal időnként egy-egy megjegyzést tettünk a hallottakra, s közben Miskával kis cédulákon „leveleztünk”, ilyen és hasonló mondatokat küldözgettünk oda-vissza: „Vizet prédikál és bort iszik.” „Ez is írna inkább, minthogy beszél.” „Már megint ez az urbánus duma!” „Kint folyik az élet, itt meg a szócséplés.” S egyszer csak Péter bácsi, mintegy félretéve a komolyságát, ezt írta egy átcsúsztatott cédulára, az éppen szónokló funkcionáriusra célozva: „Ez is maradna inkább a szajkózott „eszmei mondanivalónál”, minthogy az írói felelősségről papol!” 
A szünetben átsétáltunk a szemben lévő étterem söntésébe. Mi Vácival konyakot kértünk, és invitáltuk Péter bácsit, fogadjon el egy pohárral ő is. Hosszú biztatás után végre elfogadta. Amikor koccintottunk, én tréfásan azt mondtam: – Hej, Péter bácsi, csodálkoznának sokan, ha ezt látnák, hogy iszod a „bűnös” konyakot! Mire Miska: – De csak azért, mert én fizetem! Ő csak mosolygott a tömött bajusza alatt, és rám nézve így szólt, emlékezve Czine Miska egykori turpisságára: – Ti megittátok a boromat, én megiszom a konyakotokat! 
Veres Péter mellett a népi írók közül még Szabó Pál, Tamási Áron, és Féja Géza állt közel hozzám abban az időben (negyvenes, ötvenes és hatvanas évek), s persze Németh László és Illyés Gyula, akiket ugyan saját értékítéletem és kötődésem szerint inkább „nyugatizált”, félig-meddig „urbanizált” népi-nemzeti íróknak, gondolkodóknak tartottam. S bár velük is igazi emberi élő kapcsolatban lehettem halálukig sorsom által, mégsem volt, mégsem lehetett olyan meghitt, baráti és közvetlen a kötődésem hozzájuk, a velem hasonló sorsú, indíttatású, ugyanúgy nagyon is mélységes-mélyről jött nagy alkotókkal. 
Az örökké évődő, kritizáló, lázongó Szabó Pál szálfa alakja, barázdált arca sokszor megjelenik előttem a múló időben. Rendkívül rokonszenvessé tette őt szememben elkötelezettsége a nép élete-sorsa, örökös küzdése mellett. Kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem az a néhány nap, amikor elkísérhettem őt amolyan botcsinálta idegenvezetőként az egyik élményszerző körútjára. Ismerkedett a Bács-Kiskunban élő, különös figyelemmel a Kecskemét környéki emberek dolgos-szorgos mindennapjaival. Nem győzte csodálni, faggatni, biztatni az embereket, az újdonsült barátokat, akiknek az életében-sorsában mindig a sajátját vélte felfedezni. Ahogyan én láttam a nagy nemzedék akkor még élő tagjait közelről: Veres Péter szent volt. Németh László kivételes tájékozottságú, finom rezdülésekre is mindig odafigyelő úriember, Illyés robosztus fejedelem, Erdei Ferenc óvatos duhaj, Tamási Áron bölcs és kaján hindu-székely, Féja dünnyögő-dörmögő bölcs, Szabó Pál meg melegszívű huncutkás vagány, közöttük a legnagyobb mókázó-nevettető. Egy Szegedről Budapestre tartó vonat étkező kocsijában úgy hozta a sorsom, hogy egy asztalnál szemben ülhettem vele. Barátkozó kedve, közvetlensége által hamar összebarátkoztunk. Már az első mondatok után meglepett egy furcsa kérdésével: – Paraszt vagy te, öcsém? – Mit tudom én – mondtam zavaromban. Mire ő: – De azért gondolkozni azt szoktál, öcsém? És hozzátette: – Ne legyél író, mert azt nem fizetik meg! A bankárt, meg a pesti seggnyalókat, azokat igen! Vele minden együttlét élmény volt. Ha az államtól kapott budai villája (Diana út 6/c.) meghitt emeleti szobájában beszélgettünk, ha országjáró élményeiről beszélt, ha irodalmi esten együtt szerepeltünk, vagy ha mondjuk a Helvécia Gazdaság pincéjében kóstolgattuk a jóféle óborokat és a kisüstit, mindig szolgált valami kedves és gondolkodást serkentő meglepetéssel. Amikor ezt mondta például: „A falu olyan, mint a tenger, tükre minden pillanatban változik a szélben, esőben vagy napsütésben, s lent elment emberek ezreinek csontja borul egymásra a mélyben.” Az egyik kecskeméti útja alkalmával meglátogatott minket a lakásunkon, és az akkor megjelent (1960-ban) „Tiszán innen, Dunán túl” című könyvének belső címlapjára ezt írta: „Varga Miskáéknak jótanáccsal, miszerint nagyon szeressék s becsüljék egymást. Kiváltképp Miskának: olyan kedves kicsi asszonyt, mint az övé, becsülni nagyon érdemes. A legérdemesebb dolog az egész világon.”

Subicz Terézia és Varga Mihály eljegyzési fotója (1955)

Hozzáteszem ehhez, hogy valami hasonlót írhattam, mondhattam volna neki én is: a felesége, a már ötvenen túl is fiatalosan üde és szép Etelka olyan tiszta, aranyos és megejtően kedves teremtés volt, igazi barát, a feleségem is megmondhatója. És ugyanez illett Erzsikére, a lányukra is, aki kitűnő újságíró volt, és Bertalan Ágnes néven több könyvet is írt az édesapjáról. Hozzám írt szép és elgondolkoztató leveleit sok egyéb mellett ma már az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi.
Külön fejezete lehetne eddigi életem történetének Németh László, a vele kapcsolatos élmények meghatározó szerepe. A figyelmet hamar magára vonta a sokoldalúsága, horizontális világa, lélekismerete és -ábrázolása, az egyén és a tágabb közösség, a férfi és a nő, a személyiség, az egyes ember ellentétének, egymásnak feszülő ellentétei feloldására törekvő igyekezetének bő tárháza, gondolkodásának, szellemi világának szépsége és gazdagsága stb. 
A műveiből kiéreztem az önéletrajzi elemeket, s azok lírai szépsége, valamint őszintesége mélységes hatással volt rám, kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem, miközben segített az önismereti vágyam kielégítésében. Az Iszony, a Villámfénynél, a Mathiász Panzió, a Galilei és más művek életre kelt hús-vér alakjai napjaimat gazdagító tényezővé váltak bennem, hasonlóan Móricz, Balzac, Stendhal, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov és más halhatatlanok alakjaihoz. Amikor az ismétlődő személyes találkozások, igazi élményt adó együttlétek közben az író-alkotó mellett az embert is megismerhettem, vagyis roppant gazdag szellemi holdudvarába léphettem, mindenkor a kíváncsiság, a felfokozott érdeklődés lett úrrá bennem, s valami különös izgalom és boldogság-érzés, hogy ismerhetem, láthatom, félig-meddig legalább érthetem őt, a sokszor félreismert, félretaszított, sőt elhallgattatott írót. Őt, akit az akkori magyar szellemi élet vezéralakjának éreztem, akkor is, ha az irodalmi közvélemény Illyés Gyulát tartotta irodalmunk élő klasszikusának, és sokan nem őt, hanem Füst Milánt vélték a Nobel-díj várományosának. Nem csupán műveinek megismerése, de a vele való találkozások, beszélgetések által is gazdagodott az életem, csiszolódott az ízlésem, életlátásom. A második világháború után, mint „népi káder”, nékoszista, Szegeden egyetemista lettem. Az akkor már népszerű és híres író két, ugyancsak egyetemre járó lánya jócskán beszédtéma volt közöttünk, szellemi életünkre erjesztő hatással volt a jelenlétük. Egyikőjükkel egy szünetben beszélgetve azt mondta: – Az én apám megszállott ember. Néhány év múlva – immár mint szerkesztő – írást kértem az akkor éppen elhallgattatásra ítélt írótól, mire ő azt mondta: – Nem zavar téged, hogy persona non grata vagyok? Nos, Az unoka címmel megírta a Lányaim kiegészítését, s én közöltem. Ezt nem felejtette el, s a kibővített kötetet így dedikálta nekem: „Varga Mihálynak szeretettel, aki az Unokát kiadta.” Hol Heltaival, hol Tóth Lászlóval vagy pedig Szekér Endrével ezután még többször találkoztunk vele Budapesten vagy sajkódi házában a Balaton mellett. Nem titkolta soha, hogy Kecskeméthez szoros szálak fűzték mindig, különösen Tóth Lászlóhoz, a Tanú-sorozat kiadójához. Egy aprócska, de nagyon emlékezetes élmény: Sajkódon, a bejárat melletti polcon örömmel láttuk a Kecskemét című kötetet, melyet nemrégiben adtunk ki. S az asztalán ott volt Joyce: Dublini emberek, Merle: Mesterségem a halál, Világszínpad című kötetei, és Illés Endre legújabb könyve. A felesége ezt mondta: – A könyvek, a könyvek! Ha külföldre mentünk, bőröndöket cipeltünk tele könyvekkel. Párizsban egyszer megvette a tizennégy kötetes Proustot, s folyton azt olvasta ott.

Egy aprócska kitérővel el kell mondanom, hogy nekem az irodalmat tulajdonképpen nem a szűken vett hagyományos és megszokott irodalmi műfajok együttese jelentette (vers, novella, regény, dráma, kritika, esszé stb.) Inkább szélesre tárva az ajtót a könyvek általában, meg az újságok, folyóiratok, vagyis általában az olvasás, a lapozgatás, az állandó, élményt-adó ismeret-szerzés, tudás-gyarapítás stb. 
Ilyen tekintetben az útleírást, riportot, jegyzetet, tudományos értekezést, vitairatot, publicisztikát, portrét, interjút is ide sorolom. Sokszor megfogott, magával ragadott, szellemileg erőt adott olvasás közben a nem irodalmi műfajú írások mondanivalója, kisugárzó ereje, nyelvi szépsége, leleménye, sajátos stílusa stb. 
Hogy példákat is említsek: Jócsik Lajos: Az öngyilkos civilizáció; Marx György: Gyorsuló idő; Zám Tibor: Hortobágyi jegyzetek; Komlós Aladár: A líra műhelyében; Németh László: Lányaim; Veres Péter: Szárszó; Sellye János: Életünk és a stressz; Goethe: Itáliai utazás; Cesare Lombroso: Lángész és őrület; Csák Gyula: Mélytengeri áramlás. (És persze sok-sok stb. stb.) Hányszor és hányszor, mennyire de mennyire izgalomba hozott, ha a cárok, királyok, fejedelmek, cézárok életéről olvastam, vagy a mélytengeri kutatásokról, a végtelen és titokzatos, kifürkészhetetlen csillagvilágról, az amerikai ipar fejlődéséről, a primitív népek folklórjáról, néprajzáról, az állatok világáról, a telepátiáról, a távoli országok építkezéséről, szokásairól vagy gasztronómiai érdekességeiről stb. 

És fiatalos hevülettel, kitárulkozó érdeklődéssel szemléztem, olvastam az irodalmi, társadalomtudományi, történelmi és helytörténeti folyóiratokat, kulturális lapokat, antológiákat. Kezdetben a Nyugat, majd a Válasz, és később a Csillag, a Kortárs, az Új Írás, az Irodalmi Újság, a Művelt Nép rendre ott volt az asztalomon, az ágyam melletti polcon és éjjeli szekrényen, s persze a táskámban és a munkahelyemen is. Amikor tanítottam, ezeket kölcsön adtam sokszor az érdeklődő, betűre szomjas tanítványaimnak, barátoknak, értelmes rokonoknak, szomszédaimnak. Különös érdeklődéssel figyeltem mindig, hogy hazánk különböző vidékein, az egyes megyékben, városokban van-e, és milyen az irodalmi-művészeti élet? Székesfehérvári, makói, kaposvári, miskolci, nyíregyházi, békéscsabai lapokat és antológiákat ízlelgettem, s az egyes számaikért a mieinket postáztam vagy személyesen vittem cserébe. Újabb és újabb tehetségekre leltem, sok-sok új barátot találtam magamnak. Szegeden Lődy Ferenc, Tóth Béla, Szabolcsi Gábor, Nagy Sándor, Pap Lajos, Polner Zoltán; Miskolcon Serfőző Simon; Szombathelyen Káldi János került emberközelbe hozzám; Pécsett Galambosi László, Tüskés Tibor és Pákolitz István lett szellemi társam. A szerkesztőségi, kocsmai, pincebeli beszélgetések és viták színesítették az életemet. Sok-sok olyan tehetséges alkotó élt és írt vidéken, mint Kalász László, Kalász Márton, Simonyi Imre, Ratkó József, Raffai Sarolta, akikkel közeli barátságban voltam. 

Varga Mihály irodalmi színpada

Az egymásra halmozódó évtizedek múltával, immár a nyolcvanhoz nagyon közel járva egyre gyakrabban előtűnnek, fel-felvillannak az emlékek, az egykori találkozások. Olykor egész kötetre való kapcsolatok, történetek, levelezések és találkozások, élmények, melyek elgondolkoztatnak, lehangolnak vagy felvidítanak. 
A vajdasági Bácska-Topolya művésztelepén néhány ottani magyar író, képzőművész vitatkozik, anekdotázik ízletes bodzapálinka mellett, s ott vagyunk mi is négyen az anyaországból: Weöres Sándor (ott Sanyika, mint mindig), a párja, Károlyi Amy, Mocsár Gábor és én. Amynak hamar megárt a hatvanfokos itóka, a szomszéd szobában borogatja a fejét, s közben Sanyikáért kiált. Weöres engem kér, hogy menjek át, nem akarja, hogy Amy lássa az ő „kókadó” állapotát. A költőnő kérdezi, min röhögünk annyira, mi a téma? Mondom neki huncutul, hogy a bodza. Mire ő gyermekies ártatlansággal: – Értem, Sanyika többször is írt már a bodzáról! (Persze ő a bodzafa virágjára gondolt, nem pedig a bogyójából készült híres pálinkára.)
Megszervezték 1970-ben is a szintén vajdasági Magyarkanizsán a hagyományos nyári írótábort. Olyasféle volt ez, mint a miskolci kollégák tokaji írótábora, előadásokkal, vitákkal, kirándulásokkal és természetesen nagy-nagy ivászatokkal. “Ideát”-ról ketten voltunk hivatalosak: Mocsár Gábor a debreceni Alföld, és én, mint a Forrás főszerkesztője.

Egyik este egy szűkebb körű kerekasztal beszélgetést szerveztek, melyen a naplóm szerint tizenketten voltunk jelen, köztünk két szerb író. S az akkori idők politikájának megfelelően természetesen szerb-horvát nyelven folyt a társalgás, kettőnknek tolmács kellett. Mire Mocsár Gabi egyre dünnyögött emiatt mellettem, nem győztem csendesíteni, éreztem, hogy ebből baj lesz. Ülve folyt az eszmecsere, de ő egyszerre felállt, és ezt mondta meglehetősen dühös elszántsággal: – Ne fordítsátok nekik, amit most kérdezek, értik ők azt ugyanis! Hát azt kérdezem, ha délután a vendéglő kerthelyiségében ez a két úr még tudott magyarul beszélni velünk, most minek ez a tolmácsolás? Ezt hallva én helyeslően bólogattam. Mondanom sem kell talán, hogy ez volt az utolsó hivatalos látogatásunk az egykori “Jugoszláviában”.
Ezután csak magánemberként tarthattuk a kapcsolatot, és tudomásom szerint úgyis csak alapos „felügyelet” mellett. 
(Kecskemét, 2012. október 12.)