A jövőbeli, súlyosabb félreértések elkerülése végett fordulok Önökhöz. Indítványom egyszerű, őszinte és jó szándékú, egyszóval, ha megengedik nekem ezt a szerénytelenséget: zseniális. Önöknek mind a tudása, mind az eszközeik megvannak egy ilyen bagatell nyelvi újítás keresztülviteléhez.

A Magyar Tudományos Akadémia díszterme – Szinek János felvétele

Történt pedig, hogy levelezésbe bocsátkoztam egy távol-keleti ifjú hölggyel, pontosabban jó néhány távol-keleti ifjú hölggyel és ifjú urakkal is meg kevésbé ifjú hölgyekkel és urakkal, továbbá nem csak távol-keletiekkel. Afféle kis online közösség alakult ki,  網友  (wangyou) lettünk, akiket a nyelvtanulás köt össze. Napi rendszerességgel számolunk be egymásnak magán- és közéletünk alakulásáról, az időjárásról, tervekről és terrorcselekményekről stb., végtére is egészen picike lett ez a bolygó, ha az Amazonásznál meglebbenti szárnyát egy pillangó, másnap itt is meg mindenfelé meglebbenti a szárnyát egy csomó pillangó. Tetszik vagy nem, tisztelt Akadémia, ilyen lett a világ, ilyenek lettek a pillangók.
Egy alkalommal, mert egyébként szeretem és hirtelen eszembe jutott, megosztottam egy számot wangyouimmal. Íme:

Online barátkozásunk játszóterén lehetőség volt kommentálni egymás posztjait, és a fent említett ifjú hölgy a következőt jegyezte meg:
„Oh, poor guy!”

Önök is jól tudják, hogy a nyugati kultúra alapvetően individualista kultúra – legalábbis így mondják –, és bizonyára a keleti kultúrával való összevetés alapján jutottak erre a következtetésre. Engem ez oly módon érint, hogy bárki bármit mond, néha az az érzésem támad, rólam beszél, ha meg egy keleti ember, akkor még inkább. Jelen eseten is megütközve ültem zöld gömbömön a monitor előtt.

„Why do you think I am a poor guy?…” – kérdeztem, így vagy hasonlóképpen, és hozzátettem (talán mert tetszett is nekem ez az ifjú hölgy, bár erre tényleg nem emlékszem, és ha emlékeznék se vallanám be (azt mondanám, nem emlékszem), és egyébként is ellene vagyok a virtuális ismerkedésnek) (na de ez nem tartozik ide), hogy:
„I am not in love with anyone.”
„Uhh, you!…”, – írta erre –, „You! I mean the guy in the song is a miserable one.”


Ez pedig így egy igencsak kellemetlen helyzet, mert hiszen a hölgy azt hihette, hogy én valami egoista vagyok, aki mindig mindent saját magára vonatkoztat, aki úgy jár-kel a világban, mintha neki sütne a nap, neki folynának a folyók, neki domborítanának a hegyek és neki libbentenének a pillangók, mi több, ha megoszt egy számot, akkor annak kapcsán is az az öntelt kényszerképzete támad, az ő érzelmi életéről beszél mindenki. Néha megesik ez persze, ahogy mondtam, de hangsúlyozom, néha, nem gyakrabban. Ebben az esetben természetesen szó sem volt ilyesmiről. Félreértés történt, hiszen én nyugati vagyok, Szókratész értem ürített bürökpoharat, Jézus értem feszült a kereszten, a Napkirály értem volt az állam, ezeket nagyjából értem is, szemben Buddha nevetésével, Síva karjaival vagy a maják húszas számrendszerével, mert ezek csak díszletek nekem: a nyugati kultúra börtönében élek, a kultúra diktálta individualizmusból és nem!, határozottan nem személyiségem fogyatékosságából következett ez a félreértés.
Ugyancsak nyugati mivoltomból következik, hogy elgondolkodtam, hogyan tudnánk elejét venni a további hasonló félreértéseknek. Arra jutottam, hogy – mint majdnem mindig –, most is a nyelv bizonyult elégtelennek. Önök, mint nyelvészek, és mint akadémikusok, nyilván máris látják a probléma lényegét:
Ha A. és B. ember beszélget és egyesszám harmadik személyben tesznek kijelentést C.-ről, mégpedig úgy, hogy hiányos a mondat – és a nyelv imádja az efféle hiányos szerkezetlenséget –, hogy csak úgy odavetik a lényeget, ha jól sejtem, az állítmányt, akkor az félreérthetővé válik, és ha A. mondja, úgy magára veheti B., ha pedig B. mondja, akkor A., és fordítva (sőt, inkább fordítva, hogy ne bonyolítsuk el, és de facto A. mondta), mert úgy értelmezi, hogy az elmaradt rész egyesszám második személy volt. Ahogy a spektrum végtelen részre osztható és még sincs végtelen számú szavunk a színekre (bár a szavak és hangok kombinációja ezt végül is lehetővé tenné), és ha nagyon meg akarok nevezni egy új színt, akkor hozzá tudok mégis rendelni egy új szót, úgy itt is kell találnom valami újat: egy új személyt.

„Te szegény!” – ez annyira megalázó, a sajnált mindig gyengébb, az önsajnálat és a magunk sajnáltatása függőséget is okozhat; a sajnáló mindig erősebb, a sajnálkozás könnyen viszolygássá, esetleg megvetéssé fajulhat. De ha azt mondanánk: „Lá szegény!”, egy új, friss, lágy szót bevezetve, ami az egész kifejezést inkább érdekessé teszi, és már magában ez az érdekesség-vonás is tompítja a sajnálatot.
„Lá hülye!” – mondhatnánk (hogy gyorsan egy másik példát hozzak), és világos lenne, hogy nem egy harmadikról beszélünk.
Ugyanakkor nem olyan durva az egész, mint a „Te hülye!”, ami egyenesen az ember szívébe döfi ezt a „hülyét”, a címzett ismert; vagy a „Hülye!”, amikor meg megint csak nem tudhatjuk biztosan, bár nagyon nagy a valószínűsége, hogy nem rólunk, hanem egy harmadikról hülyéről van szó, de azért mégsem vehetünk mérget erre.

Legyen, mondjuk, az új személy elnevezése „enyhítő második személy”, mert sokkal finomabban, kulturáltabban, majdhogynem kedvesen fejezi ki rosszallásunk, megvetésünk, utálatunk, lenézésünk; simogatásszerű pofon vagy rúgásszerű cirógatás ez. (Az elnevezésben persze rugalmas vagyok, ez, nyelvészeti ismereteim alapján szakmai kérdés.)

Ennyi lenne tehát hézagpótló javaslatom.
Mihamarabbi szíves intézkedéseiket várva, megelőlegezett bizalommal és az előterjesztéseiknek megfelelően alakuló tisztelettel:
B., amatőr neologista