A belvárosi udvar bal hátsó sarkában nagy bútorhalmot nyálaz értelmezhetetlenné az ősz. Az épület felett idelátszik az Egyetem téri templom kupolája. Az éjszakai tanári szobából rálátni a fiúkollégium udvari szobáinak ablakaira. Ott már modern emeletes ágyak alatt állnak a modern íróasztalok. Pár éve az ablakokat is kicserélték – a szeptemberi iskolakezdésre sajnos nem tudták befejezni, NER-kompatibilis cég nyerte túl magát a projekten annyira, hogy képtelen volt utolérni a megrendeléseit és legyártani az ablakokat időre, így a takarítással is elmaradtak az alkalmazottak. 
Két-három nap alatt a tanári kar, a kollégisták, a kollégisták szülei és a foghíjasan feltöltött takarítói keret együtt igyekezett a munkások által soha le nem terített, portól itatott, fehér lábnyomoktól tarkálló matracokból és bútorokból valami lakhely-szerűen értelmezhetőt alakítani ki a vasárnap este beköltöző kollégistáknak; az ablakcsere teljes befejezése november közepéig húzódott.
Az idei évet ismét nagy, közös, összérdekeltségi takarítással kezdhették az érintettek: múlt tavasszal a kollégium plafonjáról az egyik folyosói kanapé mellé szakadt egy “Nagymagyarország”-alakú, másfél négyzetméteres vakolatdarab.


Nem sokkal később leverték, ami még mozdítható, így növelve 3-4 négyzetméternyire a plafonon tátongó szürke foltot, a lányokat pedig a kollégák arra biztatták, hogy a már levert terület alá helyezzék a tanulóasztalt, széket, kanapét, mert csak a véletlen a tudója, melyik rész zuhan legközelebb. Eljöttek a fenntartótól is, ellenőrizni, tényleg annyira rossz-e a helyzet, amennyire. Megállapították. Aztán a nyár folyamán valamelyest orvosolták a problémát, közben modernizálták a szobák berendezését is.
Az épület 1912-ben készült el. Újították párszor: 1971-ben az általános iskola megszűnésével az épület egyes részeit kollégiummá alakították, így akkor biztosan. Ez az eklektikus, lassan leomló görög templom-utánzatokkal koronázott monstrum fővárosi elemi és polgári leány-iskolának épült Bárczy István polgármester nagy iskolaépítő programjának részeként, mint Zrumeczky Dezső Áldás utcai, Kós Károly Városmajor utcai, Lajta Béla Vas utcai vagy a Dózsa György úton Balázs Ernő szintén kétfunkciójú iskolája. Közel egyidős a Zeneakadémiával, a Szépművészeti Múzeummal és a Fővárosi Növény- és Állatkerttel. Ezen a sárga taxikkal, fekete macskákkal, pár éve kiszedett ablakkeretekkel és most idekerült romló bútorhalmokkal szegett udvaron 1959-ig még nagyban zajlott az iskolai élet. Külön lépcsőkön vonultak külön épületrészeikbe a fiúk és a lányok.
A mostani lakrész-modernizálásnak nem mindenki örült. Mivel a régi asztalokat – ezekben több nagy fiókba lehetett elrakni a holmikat, így nem csak a szekrények, de az asztalfiókok is a lakók rendelkezésére álltak – lecseréltette a kollégiumi igazgatóság, mert gyakorta maradt bennük ételmaradék, egyéb. Az év elején a kreatívabb, nagy pakkot, ceruzákat, festékeket, papírokat tárolni akaró lányok aztán hiába kérték vissza régi kedves asztalaikat, az egységesség jegyében maradtak az új, fióktalan, pozdorjalapból készült átlag-design darabok. Viszont az iskola pincéje már tele van. Így a szobákból kikerült, használt, de egyebekben hibátlan asztalokat a kimustrált heverőmatracokkal és kissé beteg, de még javítható székekkel együtt lerakták a portásfülke mögött az udvarra, azon a részen, amit nem értékesítettek parkolókként. Az udvarban a halomnyi, letakaratlan bútorral kezdtük a szeptembert. Nem is rí ki igazán az udvar összképéből: a falaknak támasztva a pár évvel ezelőtti ablakcsere során kiszedett fa ablakkeretek egy része is ott áll még. 

Megkérdezte a kollégium igazgatóját, nem lehetne-e ezeket a bútorokat továbbadni. Ő inkább a helyhiányra koncentrált; a bútorok sorsa egyébként is a fenntartó hatásköre. A szeptember első fele száraz meleget hozott: a ragyogó napsütésben fel-felfénylett egy-egy hátára fordított szék-bogár fémesen ízelt lába a halomban. Az asztalok megadóan simultak egymáshoz, amennyire a körülmények engedték. Aztán, egyelőre csak jelzés-szerűen, de megérkeztek az őszi esők. A bútorok éppen ugyanúgy, mint szeptember elején, letakaratlanul, korábbi ideiglenes gazdáiktól siratottan hevertek az udvar sarkában. Eltelt az október is. Novemberben pár napig egyfolytában esett. Ismét rákérdezett a bútorok sorsára. Kárpátalja? A szomszéd házak? Cigány-telep? Másik iskola? Bárhova? A gondnokhoz irányították.
A fenntartó embere már volt itt – mondta, két hete sincs, de addigra az első esőzések annyira feláztatták a farost-lapokat, hogy a gigászi halom tagjai valamennyien adományozásra méltatlannak ítéltettek. 
Tán még májusban, a nagy havazások és a hideg tél után is ott állnak még, míg nem akad valaki, akinek kell a parkolóhely, s hajlandó kifizetni a megfelelő összeget, hogy a parkolási anarchia, lezárások, zsákutcák és egyirányú utcák belvárosi káoszában éjszakánként nyugalomban tudhassa a kocsiját. Mert ezt egy szimpla lomtalanítás nem oldja meg. Nem lehet az iskola előtti szűk utcára kihordani, legfeljebb barikádnak valami kortárs művészeti projekt keretében: mint Doris Sacedo 2003-ban készült isztambuli installációján a két épület közti foghíjon egymásra halmozott 1550 szék (bár azt az Isztambul belvárosából fél évszázad alatt kiköltöztetett zsidók és görögök elhagyott otthonai nyomán megnyíló belvárosi űrök ihlették). 
Az iskola tervezője: Reichl Kálmán műegyetemi tanár és festő volt, Hollósy Simonnál kezdett Nagybányán. Egy képét állítólag a Nemzeti Galéria őrzi. Építészként ő tervezte a Kiscelli úti iskolát, az Óbudai Gázgyárat és tisztviselő-telepét, és a Kelenföldi Elektromos Központot. Ha kinézne az éjszakai tanári ablakán, biztosan megihletné a látvány: a lent sárgálló taxik tetején és a Pálos Templom idelátszó kupolájának keresztjén fehér fénnyel világító hold, az udvarba málló épületfalak és a szemközti tetőn pár évtizede ott felejtett hangosbeszélő-maradványok összképe. 
Bár évek óta itt dolgozik, nem vett részt az össznépi takarításban. Helyettes éjszakai nevelőtanárként nem kimondott kötelessége, inkább csak melegen ajánlott, mint a rendezvények és ünnepségek látogatása, pár évtizeddel korábban a kommunista szombat vagy egy középvállalatnál szervezett karácsonyi kollektív-party. Úgy gondolta, felmentése van, mert a másik munkahelyére – a Magyar Államkincstárba (MÁK) járt takarítani.
Az alsó szinten dolgozik. Asztalról asztalra jár. A szemeteseket üríti. Ha nem muszáj, nem cseréli bennük a zsákot. Műanyag ebédtároló edények, fagyisdobozok, nedves törlőkendők, elhasznált színes stickerek, koszos papírzsebkendők, pizzásdobozok, törött poharak kerülnek a kukába; ahol rágó, banánhéj, felborult kávés papírpohár vagy almacsutka, azokat zacskóstul dobja ki. Akkor is, ha csak egyetlen gyümölcs héja vagy csumája ül a zsák alján. Egyre melegebb az idő, tombol a nyár, a légkondicionálók durva hideget fújnak — akik nem bírják, gyerekpólókkal, kartondobozokkal, dossziékkal barikádozzák el a készülékeket, s minden asztal alatt megjelennek a hatosával zsugorfóliázott vizespalackok.
Mivel minden asztal alá helyeztek kukát, vannak olyan három személyes irodák, ahová a biztonság kedvéért négyet is, s többnyire mindegyikbe dobnak is legalább egy papírgalacsint, hogy látsszon, dolgoztak ma is, három nap után azért cseréli a kukászsákot, akár került bele valami, akár nem. Sok nejlont használ el. A papírhulladékkal nem szabad foglalkozniuk: azt külön zsákokba gyűjtik a fénymásolók mellett, és egy-egy rekesz elején, ahonnan az iratmegsemmisítőbe kerül. Belépéskor a takarítókkal is titoktartási nyilatkozatot íratnak alá: ígéretet tesz, hogy a birtokába jutott titkos információkat csak a munkakörével összefüggésben használja fel. Könnyű betartania: nem jut titkos információk birtokába, nem is vadászik rájuk: örül, ha a végére ér időre a területének, s ha túl gyorsan végez, van mibe kezdenie, ami aznap még kimaradt. Ahogy az első hetekben az asztaltörlés és a konyhák, vécék takarítása maradt rá, míg kollégája a szemetelést és a porszívózást látta el, ha épp akarta, ha pedig nagyon körmére égett a munka, őt irányította át a maga területére is, így asztaltörlés helyett összeszedte a szemetet, később, a létszám csökkenésével lassan kialakultak az állandó feladatok: konyhák, vécék, szemétszedés, legalább részben. Az asztalokat egy ideje senki sem takarította
Az irodaház két szintjén vannak ugyan étkezők, konyhák nagy kukákkal, de szelektív hulladékgyűjtés nincsen. A takarítók a szűkre szabott időnek feszülve róják köreinket a hatosával fachokba állított asztalok körül, nyúlnak a kukákhoz, a kukákba, s cserélgetik, amit cserélni kell. Van, amiben csak egy-egy műanyag ásványvizes palack van. Két nagy zsákkal nem tudnak útra kelni – nem lehet egyszerre két zsákot vonszolni végig a folyosókon, míg meg nem telnek. Nem tudják utólag szelektálni a szemetet. Minden egyben kerül a 110 literes zsákokba. Ha a felső vezetés úgy határozna, hogy létesít szelektív hulladékgyűjtőket… – de végtére is, ez nem a környezetvédelmi minisztérium. Ez a MÁK, a Magyar Államkincstár
Húzta maga után a zsákot és hajolgatás közben gondolkodott. Ha eszükbe jutna, hogy egy-egy, hat íróasztal számára kialakított fach elejére tegyenek egy-egy kukát, és nem kéne minden rekeszben mind a hat asztal alját végignézni, hogy egy, esetenként két kukájukat kiürítse, nem csak a munkája lenne gyorsabb, de a környezettudatosság is szerepet kaphatna a rendszerben. Itt ez látszólag senkit sem érdekel, közben a kollégista lányok ‘Life in plastic not fantastic’ táblákkal vonulnak fel a klímatüntetéseken, s egyesével nézik át a műanyagpalackok gyűjtésére szolgáló zsákba dobált flakonokat, mert mikor nem figyelt eléggé és nem tudta, hogy a kupakot külön gyűjtik, az épp megtelő zsák tetejére egy palackot kupakostól dobott be. Húzza a zsákját, nejlonostól vagy anélkül szórja át bele a kukánkénti alig-szemetet és elképzel egy környezetvédő gimnazistát, akinek itt dolgozik az anyja vagy az apja. 
Az alsó szinten dolgozik, asztalról asztalra jár. A szemeteseket üríti. Egy alkalmazott még az asztalánál ül. Mindig tovább marad, még keresi a helyét a rendszerben. Ráköszön egy jó napot-tal, a nő fontosnak érzi tudatni, hogy rögtön indul. Maradhat is, válaszolja, hátha a jelenléte zavarta meg a munkát, csak a kukákat ürítem ki. Az alkalmazott nyeglén szól vissza, őt aztán nem érdekli, ő mit csinál. Nem érti ugyan, miért volt erre szükség, de csak magában jut odáig, hogy megfogalmazza, sajnos vagy szerencsére őt sem érdekli, az alkalmazott mikor jön ide vagy mikor megy el innen, tőle ülhetne ott egész este mert nem hiszi, hogy valós, mérhető mértékben lendítené ezzel előrébb a népgazdaságot, igaz, a maga munkájára sem gondol így, sőt. De nem is véletlenül kíván épp jó napot: inkább távolságtartás ez, mint érdeklődés. Távoli asszociációként beugranak neki a zsidók ellen felhozott vádak — persze, elvégzik, jól végzik a feladatukat, de már az is baj, hogy azt csinálják, amit hagytak nekik, s hogy a nekik meghagyott területekre koncentrálva leginkább egymással kommunikálnak.


Másnap is az alsó szinten dolgozik. Asztalról asztalra jár. A szemeteseket üríti. Ugyanaz a nő, már indulóban. De jónapotjára búcsúképp még kioktatja arról, hogy a közigazgatásban a tegeződés dívik. Mindenki tegez mindenkit. Először neki is furcsa volt, mondja, hogy a hatvanéves kollégát is sziáznia kell, cseveg, vele, a takarítónővel, de hát itt ez a szokás, mondja, tegezze hát csak ő is, sziázza nyugodtan, bátran. Egy majdnem válaszféle, félig mozdulat, félig hang, igenlésnek is felfogható gesztussal hagyja rá, míg épp egy kuka fölé hajolva szedegeti a Zott Monte csomagolását. Megy tovább. Időhöz van kötve, nincs ideje hosszan elcsevegni. Persze tudja, hogy akkor volna igazán eredményes, ha inkább beszélgetne, mint dolgozna, mert a kapcsolatépítés az előrejutás és az egyénre szabott, megtartó társadalmi háló alapköve, de nincs kedve diskurálni. Pár méterrel arrébb egy nála is tizenöt évvel idősebb kollegina jön szembe. Láthatóan nem igényli, hogy sziázzák. ‘Jó napot’-tal köszön és megelégszik a viszont ‘Jó napot’-tal. 
Mikor végzett, a teli zsákot a folyosó végére húzza, és arra gondol, a ‘Jó napot’ is csak látszat-tiszteletadás. Sokkal inkább távolságtartásának megfogalmazása; mert attól, hogy a közigazgatás csúcsszerveinek egyikében szedi ki esténként a nejlonzsákokból a szemetet vagy NER-kompatibilis fenekekből fröccsenő szarpettyeket sikál a fajanszról, még nem érzi magát közigazgatási alkalmazottnak, végképp nem beszélget a közigazgatási alkalmazottakkal, akkor se, ha némelyiküket szinte kedveli is, nem beszélget velük, csak amennyit nagyon muszáj. Mégis szinte saját magának csinál presztízskérdést abból, hogy rend legyen. Hogy elkészüljön, lehetőleg, minden tökéletesen. Meglegyen az is, amire már képtelen, akkor is, ha egyedül van. Hogy ebben a munkában hozza ki magából a lehető legjobbat. De leginkább mégiscsak, még ha külső szemlélő számára pillanatnyilag nehéz lenne is igazolnia az önérzetét, többre tartja magát ennél. „Az elhatározás elő van készítve, steril, akár egy laboreszköz.” 
Szombat van. Nyolcra kell odaérnie. Nyitásra mindig legyen ott pontosan, sőt, legjobb, ha kicsit előbb. De szombat, az rendben van. Szombaton nyolcra járhat. Aki nyitni fog, késve érkezik. Minden szombaton. Ő addig leül szemben, oda, ahol a hajléktalanok, ‘naplopók’, nincstelenek ülnek naphosszat. Körülnézve látja, hogy köpéseiktől, csikkjeiktől, ételmaradékaiktól fekete az aszfalt. Inkább elmegy körülnézni a piacon. 


Odalent egy termelőnél hatféle paradicsom: San Marzano, ökörszív, piros és sárga fürtös koktél, fekete paradicsom, óriási parasztparadicsomok, kisebb szilvaparadicsom, és különös, sápadt, amerikai óriások. A felső szinten varázslatos hentesbolt, olyan sonkákkal, melyekről egy húsimádó legszebb álmaiban nyálcsorgatva álmodik – az illat már messziről odavonzza. Serrano, Pármai, Bayonne, Feketeerdő, Presunto, különféle kérgekkel és különböző érlelési idővel, sötétebb, világosabb, olyan leheletvékony zsírréteggel a szélén, mintha csak védőborításként húzták volna az egyik oldalára. Némelyiknek pár dekája több órányi munkabére. Pedig itt nem is fizetik olyan rosszul, mint a képfigyelőknél. Ide egyszer még visszatérek, gondolja, mielőtt otthagyná az emeletet. Mire visszaér, az üzlet már nyitva. Olyan, mintha ő késett volna el. Minden szombaton. Hacsak ott nem marad megvárni. Ő az egyik főnöke.
Jó kedélyű ember, szinte megkedvelte. De egy-két dolgával megőrjíti, és nem tudja, hogyan beszélhetne erről. Illő volna-e egyáltalán szóba hoznia. Nem azért, mert beosztottjaként szereptévesztés volna; inkább, mert az együtt töltött idő arról győzte meg, ha valaha az ember vette is fel a szerepet, mára a szerep viseli őt; hogy ami egykor menekülési eszköz lehetett, mozdíthatatlan énné lényegült. 
„Most úgysem lesznek sokan, átugrom a fodrászhoz, mert annyi dolgom volt, hogy nem jutott időm rá hét közben.” “Kiugrom egy cigire meg kávéra, te is kérsz?” “Jaj, megcsinálnám, persze, hogyne, megígértem, emlékszem, mit is? Hogy három hete? Emlékszem.  Csak tudja, annyi dolgom van, ennyit nem lehet teljesíteni, egyszerűen lehetetlen, ez vagyok én, mindig túlvállalom magam, de megyek majd, persze.” 
Ezektől egy idő után inkább azt mondja, ha kérdezik: igen, mindkét főnököm lakatos, de munkát, azt sajnos nem tudok felelősen elvállalni. Nem ígér időpontot sem, de megadja a telefonszámokat, egyeztessenek inkább személyesen. Van ugyan egy nagy füzet a beérkező külön munkák számára, feljegyzik az időpontot, a megrendelőt, a telefonszámot, az ígért körülbelüli árat, de vagy a füzet tűnik el, vagy az ár nem stimmel, vagy átadják ugyan az üzenetet, de a napi teendők sodrában elsikkadnak az információk. Inkább eladja, amit el tud adni, de nem vesz fel megrendeléseket. 
Elnézi a férfit, ahogy fontoskodva teszi a majdnem-semmit; ahogy arról beszél, annyi dolga van, hogy attól nem jut ideje semmire, s ideje egy jelentős részében hallja beszélni arról az annyi dolgáról, amitől nem jut ideje semmire, s többnyire csak beszélni hallja, de nem látja, hogy közben a kezei alatt történne is az az annyi dolog, amitől nem jut ideje semmire. Tudja, hogy a tőle elvárt megfelelő reakció a sajnálkozó együttérzés gesztusa, jaj, szegény ember, mennyi dolga van, azonban képtelen a sajnálkozó együttérzés gesztusát értelmezhető és elfogadható, belátható és hihető formában kipréselni magából, mert játszódó gyermeket lát inkább, semmint komoly szakembert, bár nem a szakmai tudását kérdőjelezi meg, tudja, van, tudja, alapos, inkább azt az általa választott kommunikációs rendszert, amit felépített. Mindez nem könnyíti meg a szombati együttléteket. Bár azzal, hogy őt felvették, mindkét főnök kevesebb időt tölt a boltban és fut az addig elmaradt dolgai után, mert vannak ugyan a munkákra embereik, akik nélkülük is dolgoznak, de mint bárkik, akik nem maguknak dolgoznak, akkor dolgoznak a legrátermettebben, ha jelen van a fej, amelyik helyettük gondolkozik, így az elmaradások nagyok, azért minden második hétvégén vele együtt tölti itt a szombati műszakot.
A főnök jó eladó. Kedvvel csinálja, s nem is azzal az én-vagyok-a-szakember-én-látom-jól-hogy-ez-mennyire-nehéz-és-meggyőzöm-róla-magát-is attitűddel. Az idősebb kollégájuknak hozzá kell szoknia, hogy kihúzták alóla kedves kis boltját és árukészletét helyhiány és a feldolgozás lassúsága miatt három-négy helyre szórták szét, hogy összeköltözött a tapasztalatlan fiatalokkal és a számára ismeretlen és ellenségesnek tűnő számítógépes rendszerben kellene eladnia mindazt, amit eddig csak blokkal kellett tennie, s aki a költözése utáni első hetekben-hónapokban minden mondatát úgy kezdi: van nálatok? hol van nálatok? Lassan, bár ő nőként végképp nincs itt annyira otthon, mégis kedve volna azt mondani neki, hogy mentálisan kell átállnia a fennálló helyzetre. Mert már hónapok óta nincs olyan, hogy ‘nálatok’ és ‘nálam’, csak ‘nálunk’ van, még ha ez a ‘nálunk’ egy feltételes, folyamatosan változó, nehezen definiálható konglomerátuma is a tárgyaknak, személyeknek és helyszíneknek, melyben persze sokkal nehezebb tájékozódni, mint a korábban belakott, nagyon kompaktul összeszervezett pár négyzetméteren, de inkább előbb, mint utóbb, muszáj lesz valahogy megtanulni. Aztán eszébe jut, mennyire kicsike pont ő itt, micsoda édes-fényes csingilingi egy különböző méretű golyóscsapágyakból összeállított karácsonyfán, és visszanyeli, amit mondani akart. Tanul tőle inkább. Mindenki olyan, amilyen, ő is.
Nem, a főnök nem mutatja, mennyivel felette áll a vásárlójának, inkább kicsit alámegy, s tudását nem valahonnan a magasból, lefelé osztogatja, hanem azonos szintről vagy kicsit lentről — lelkes, segítőkész, gyermeki öröm ül ki az arcára, ha segíteni tud. Közben viszont egyidejűleg főnököt is játszik: ha nem talál valamit, a rendet szapulja, mely nem megfelelő, s jön az ‘így nem lehet dolgozni’ és a ‘ha én nem vagyok, akkor itt sosem lesz rend’ és az előbb egyéni, majd közös keresés-kutatásnak a vásárló türelme és közös helyismeretük függvényében esetenként sikerbe forduló, máskor teljesen meddő hosszú percei, negyedórái.


A boltok árukészletének összeköltöztetése részleges: vannak olyan termékek, amikből van itteni újabb, a rendszerbe rögzített, ottani régi, két évvel ezelőtt vásárolt és ottani régi, egy évvel ezelőtt vásárolt példány is – ugyanaz a holmi, háromféle áron. Azért vették fel, mert az ő feladata ebben rendet csapni, ami 5000 termék, Youtyúk-tojásátadás és csomagponti csomagkiadás, árufelvétel, árufelvitel és folyamatos kiszolgálás mellett néha nem is egyszerű.
A hétvége neuralgikus pont. Az ilyenkor több időt bent töltő főnökök – egyébként remek emberek — hirtelen rájönnek, mi nincs vagy mi nincs szerintük a helyén, s mi olyasmink van, ami nem látszik, így sosem lesz eladva; s ezeken azonnal igyekeznek segíteni. Hétfőn aztán hárman állunk az esetenként fogós kérdések előtt, hol is lehet az, ami, tudom, tudod, tudják mindannyian, pénteken még egészen biztosan itt volt. És ez csak az olyan holmi, aminek létéről és hollétéről határozott elképzeléseik vannak, csak időközben, tudtukon kívül, a szombati nyitvatartási időn túl, távozásuk után, a főnöki elképzelések szerint helyet változtattak. Vannak aztán az olyan dolgok, amelyek létéről van tudásuk, hollétéről azonban semmilyen sem, s az olyanok, amelyek létéről sincs fikarcnyi meggyőződésük, ám csekély utánajárás, némi doboztologatás, karton-emelgetés és felfedező körút során mégis bizonyosságot nyernek arról, hogy ki tudják vele szolgálni a vevőt. Ezekben az esetekben azonban komoly annak a rizikója, hogy az adott holmi még nem szerepel a számítógépes nyilvántartásban. Ha így van, akkor ahhoz, hogy kiderítsék az árát, ha épp nincs rajta, előbb ki kell deríteni, melyik nagykereskedésből származhat a négy-öt gyakori és tíz-tizenkét kevésbé gyakori közül, akiktől rendszerint rendelni szoktak az elmúlt három évben. Ha ez megvan, ami sokszor azért bonyolultabb, akkor lehet felvinni a rendszerbe, hogy aztán ki tudják adni számlára vagy anélkül a vevőnek, akit közben, jó esetben, sikerül úgy szóval tartani, hogy ennek csak kis részét vegye észre, vagy ne vegye annyira magára, hogy távozik.
A szombatjaira jutó főnöke tehát nagyszerű eladó – lelkesen mutogat többféle megoldást, mert vevőik rendszerint csak körülbelüli elképzeléssel érkeznek, csak ritkán teljesen kiforrott és határozott célokkal, a körülbelüli elképzelésekbe pedig többféle megoldás is belefér. Hozzáértőn, a célszemélyhez mért tudást szem előtt tartva ecseteli az egyik módszernek a másikkal szembeni előnyeit és hátrányait. Előre hoz egy dobozt, még egy dobozt, egy harmadik dobozt, majd egy negyedik dobozt, majd hagyja őket ott, ahova hozta. Aztán egy újabb sorban állóhoz fordulva újabb dobozokkal gazdagítja a tárházat. Neki is elmondja, ha úgy adódik, hogy persze, ő lakatos, és hogyne, ilyet is csinálnak, csak hát, idő, az nincs, semmire sincs idő, lélegzetet venni sincs idő. Egyfolytában a munka, a munka, hétvégén is, mindig csak a munka, nehezen tudná bezsúfolni, de azért, persze, ha a vevő is úgy gondolja, szívesen, majd felírja az adatokat a halomba gyűlt dobozok között, hol is van a füzet? – fordul ilyenkor hozzá, mire ő odaadja vagy megmondja és szolgál ki közben tovább, s ha hirtelen mindenki elfogy, a főnök gyorsan elugrik gyufáért, kávéért, dohányért, s közli vele, ne haragudjon, de ma ő is siet, mennek a Balatonra vonattal, ennyi szabadság neki is jár, az idén még nem volt nyaralni, majd számolgat hétfőn, aki odajut. Ráhagyja, bólogat, s míg a főnök odakint dohányzik, elrámolja az ő dobozait is. 

{Részlet Györe Gabriella készülő kisregényéből. A Szerk.}