LEONARDO

Egy új, egy ismeretlen Leonardo da Vinciről  beszélgetünk Orosz Istvánnal, aki először a blogján  (Utisz) – írt erről, majd egy amerikai kiadónál megjelent könyv előszavában. „Leonardóra akarom irányítani a figyelmet, pontosabban egy olyan műformára, amelyet ő emelt föl, képzőművészeti rangját ő teremtette meg. (Orosz István) “

Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész, animációs filmrendező, író, A Nemzet Művésze.

– A magamfajta múzeumjáró érdeklődő azt hinné, Leonardo életművéről az eltelt fél évezred alatt már mindent kiderítettek, hogy ma már fölösleges kutatni.

Orosz István: Való igaz, a művészettörténet talán legtöbbet vizsgált alkotójáról van szó – Daniel Arasse szerint csak az Úristennel foglalkoztak többet –, mégis fel-felbukkannak képek és rajzok manapság is, olyanok, amelyek tőle származnak, vagy inkább azt mondanám, amelyeket egyesek neki tulajdonítanak.

– Az Ön felfedezése is a „neki tulajdonított” kategóriába tartozik?

OI: Bonyolultabb a helyzet. Azt hiszem, tényleg egy ismeretlen Leonardo-műre bukkantam, de szögezzük le rögtön, hogy magát a művet, a kézzelfogható tárgyat nem tudom megmutatni, csupán a másolatát, illetve a reprodukcióját. Azért tartom fontosnak, amit találtam, mert az életmű egy hiányzó láncszeméről van szó, sőt azt is megkockáztatom, hogy egy fő műről, amelynek létezését gyanította a szakma, vagy legalábbis gyanítania kellett volna.

– Ez egy kicsit misztikus. Legyünk konkrétabbak. Hogyan talált rá a Leonardo-műre?

OI: Megpróbálok nem misztifikálni, noha a válaszom annak tűnhet: a kép talált rám.

– Megmagyarázná?

OI: Gyakorló képzőművészként évtizedek óta izgat az anamorfózisnak nevezett ábrázolási technika. Valami torz, fölismerhetetlen, amorf ábrára gondoljon, amit ha megfelelő szögből, vagy egy fura tükörtárgy segítségével néznek, mégis értelmes ábrává változik. Szóval egy optikai jelenség, amely a XVI., XVII. század táján jelent meg az európai kultúrában, és elég ismertté vált.

– Valahol azt írja, hogy Shakespeare is tudott róla.

OI: Sőt, emlegette több darabjában is, de ez messzire vezetne. Mondok inkább egy másik nevet: Jean-François Niceron. A Minimák rendjének szerzetese volt, 1638-ban kiadott könyve, a La Perspective Curieuse az anamorfózisokkal foglalkozó szakirodalom első komoly darabja. Amikor sok évvel ezelőtt anamorfózisok rajzolására adtam a fejem, legtöbbet az ő könyvéből tanultam. Van a könyv vége felé egy egész oldalas rézmetszet, Tab. 43-mal jelölve, amely egy lépcsős kép, egy úgynevezett tabula scalata működését mutatja be. Szemből nézvést harmonikaszerűen összeragasztott, nehezen értelmezhető csíkok látszanak, más szögből azonban, pontosabban egy jól elhelyezett tükör segítségével már megjelenik az ábrázolat, amely I. Ferenc francia király portréja, illetve egy felirat, amely tudatja, hogy tényleg őfelsége látszik a tükörben. FRANCISCUS PRIMUS DEI GRATIA FRANCORUM REX CHRISTIANISSIMUS ANNO DOMINI MDXV.

 

– Ami ugyebár azt jelenti: I. Ferenc, Isten kegyelméből Franciaország keresztény királya az Úr 1515. évében.

OI: Köszönöm, a latin évszám megfejtése is pontos: 1515. Csakhogy a könyv, amelybe a metszetet nyomtatták, 123 évvel későbbi. Ez azért furcsa, mert a többi ábrán Niceron atya saját korának ismert figuráit rajzolta meg, leginkább az aktuális uralkodót, XIII. Lajost, a hivatalban lévő pápát, VIII. Orbánt, de fölismerni véljük Lajos anyját és feleségét (Medici Máriát és Habsburg Annát), továbbá Richelieu bíborost és Jules Mazarint. A többiekről is könnyű megállapítani, hogy Niceron kortársai a XVII. század első feléből, öltözetük, hajviseletük minden kétséget kizár. A páncélruhás I. Ferenc azonban kilóg a sorból. Nagyon kilóg.

– Akkor magától adódik a kérdés: mit keres Ferenc király az öt emberöltővel későbbi könyvben?

­OI: A válasz egyszerű, Niceron egy meglévő, I. Ferenc korabeli harmonikakép reprodukcióját emelte be a könyvbe. Az igazi kérdés, hol találta, hogy került hozzá, kinek a munkája volt, amelyet kölcsönvett az atya. Úgy is föltehető, vajon ki szerkeszthetett anamorfózist az ifjú Ferenc képével 1515-ben?

– Arra gondol, hogy…

OI: Arra. Ki más, ha nem a király személyes kegyeltje, az optika és a perspektíva kutatója, az elmés szerkezetek konstruktőre, Leonardo da Vinci? Ha valóban az ő munkájáról van szó, az azt jelentené, megoldódik végre a talány. Nehezen volt elképzelhető ugyanis, hogy I. Ferenc ne próbálja rábírni az udvari festővé meghívott öreg művészt, hogy megörökíttesse magát vele. Hisz épp ezért hívta, ezért bocsátotta rendelkezésére az amboise-i palotája melletti Cloux-kastélyt.  A műtörténészek szerint viszont a festészetbe beleunt Leonardót ekkoriban már jobban érdekelte a tudomány, a kísérletezés, az optika.

– Csakhogy az anamorfózis épp ilyesmi.

OI: Pontosan. Az idős Leonardóhoz sokkal jobban illett egy ilyen játékos varázskép konstruálása, semmint egy hagyományos táblakép. Azt gondolom, hogy az 1600-as évek elején még megvolt Leonardo I. Ferencet ábrázoló anamorfikus tabula scalatája, Niceron atya még láthatta, kipróbálhatta működés közben – és lemásolta.

– Anélkül, hogy a szerzőt megnevezte volna.

OI: Ő a technikára koncentrált, a tabula scalatára. Akik a kort ismerik, egyáltalán nem ütköznek meg azon, hogy Niceron nem bajlódott holmi copyrighttal. Az ilyesmi nem volt szokás. Egyébként Niceron művének első angol fordítására 2019-ig kellett várni, ehhez írtam azt a bizonyos előszót, amelyet beszélgetésünk elején említett, s hogy egy kis elégtételt kapjon Leonardo, beleírtam a „felfedezésemet” is.

– Szép hipotézis. De hogy lehetne bizonyítani?

OI: A bizonyítást a Niceron-könyv metszetén megjelenő évszámmal – 1515 – kezdem. Az ifjú Ferenc 1515. december elején Bolognában ismerte meg Leonardót, aki a király és X. Leo pápa közt folyó tárgyalást egy szcenikai látványossággal, egy Bourbon-liliomokat szóró, lépegetőoroszlán-géppel színesítette. Arról ugyan nincs adat, megbízta-e valamivel a festőt az elbűvölt uralkodó, abból azonban, hogy három hónappal később, 1516. március 14-én római követén keresztül már királyi meghívást küldött neki, sejthető, hogy igen.  Hogy megálljon a hipotézis, két dolgot kellene igazolni, azt, hogy Leonardót tényleg foglalkoztatták az anamorfózisok és a tükrök, és azt, hogy I. Ferenc is vevő volt az ilyesmire. Kezdjük az elsővel. A Leonardo kéziratlapjaiból összeállított Codex Atlanticusban van két különös vázlat, amelyeken, ha a lap jobb széle felől és meglehetősen lapos rálátási szög alól vizsgáljuk őket, egy csecsemőfejet, illetve egy szemet fedezhetünk föl. A művészettörténészek ezt az 1490 táján rajzolt ábrát tartják a legelső anamorf ábrázolásnak. A Codex Atlanticust Milánóban, a Biblioteca Ambrosianában őrzik, s alighanem ott, Milánóban készültek maguk a rajzok is.

Hans Holbein: Követek

A leghíresebb anamorfikus képre, a Követekre sem kellett sokat várni, szűk fél évszázaddal később, 1533-ban, Londonban készült, Hans Holbein festette. Két férfi látszik a képen, a lábuknál egy fura, baguette-szerű elnyújtott forma, ami jó szögből nézvést halálfejjé változik. Azt feltételezem, ehhez is van köze Leonardónak. A képen ábrázolt férfiak Ferenc király Londonba, VIII. Henrikhez küldött követei voltak. A jobb oldalit Georges de Selve-nek hívták, annak a Jean de Selve-nek volt a fia, aki 1515 és 1521 között a franciák által elfoglalt Milánó alkormányzója volt, vagyis sokat hallhatott az ott már rendkívül megbecsült Leonardóról. A másik férfi Jean de Dinteville, ő rendelte meg a festményt, ő fizette ki Holbeint, de mielőtt többet szólnék róla, jöjjön egy idézet Benvenuto Cellini memoárjából. 1542-ben I. Ferenc király udvarában egy elszegényedett nemestől olyan Leonardo-kéziratmásolatokat vásárolt, amelyekben perspektíváról szóló tanulmányok is szerepeltek. „…kiderült belőle, hogyan rövidülnek a tárgyak, nemcsak mélységükben, hanem szélességükben és magasságukban is. Leonardo kidolgozta a rövidülés szabályait, s oly egyszerűen magyarázta el, hogy bárki, aki látta, azonnal megértette.” Ha a hagyományos perspektív ábrázolásról lett volna szó, aligha fogalmazott volna ilyen elragadtatottan Cellini, hiszen azt Alberti óta sokan leírták, és minden valamirevaló bottegában a festőtanoncok fejébe verték. Biztos vagyok benne, hogy az anamorfózis jelenségét próbálta valahogy körülírni.

– De a szót, anamorfózis, mégsem használta…

OI: Azért a körülményeskedés, mert önálló szó még nem volt az anamorfikus torzításra, csak jóval később, 1650-ben kezdi használni egy jezsuita tudós, Gaspar Scott. Leonardo korában minden olyan jelenségre, amely a háromdimenziós tér kétdimenziós leképezésével volt kapcsolatos, azt mondták: prospettiva. Sajnos a Cellini által említett kézirat nem maradt meg. Noha egy darabig követhető az útja, érdekesebb az előzményeket kutatni, azt, hogyan jutott hozzá Cellini, kitől vette, ki lehetett a francia udvarban az az elszegényedett úriember, un povero gentiluomo, aki 1542-ben Leonardo-kéziratokat árult. Nem nehéz visszajutni a Követek megrendelőjéhez, Jean de Dinteville-hez. Ott élt az udvarban, mint a királyfiak neveltetését irányító főember. Valóban elszegényedett, hisz a harmincas évek második felében súlyos erkölcsi és gazdasági krízisen ment át a Dinteville család. Azt meg, hogy az anamorfózisok érdekelték, magyarázni sem kell, hisz a Holbein-kép fényesen igazolja. Minthogy Holbein sem korábban, sem később nem festett anamorfózist, biztosra vehető, hogy ő, a megbízó, ragaszkodott a dologhoz, és az is valószínű, hogy példákat mutatott festőjének, s ezek a példák, épp a később Cellinihez került Leonardo-kéziratban lehettek.

OI: A Niceron-könyvben megjelenő lépcsős anamorfózis azért egy kicsit más, mint amit Holbein festett. A legfontosabb különbség, hogy tükrök kellenek hozzá. Noha Leonardónak nem maradt fönn tükrös anamorfózisa, de több ezer vázlata közt már minden anamorfózis-kellék feltűnik. Valószínűleg a tükrös anamorfózisokhoz való speciális tükörtárgyak készítéséhez volt rá szüksége, hogy 1513-ban Rómába költözve egy tükörkészítő mestert és egy kovácsot alkalmazzon. Giovanni Tedesco és Giuliano Tedesco volt a nevük, ami egyszerűen annyit jelent, hogy németek voltak: Hans és Georg. Vasari is megemlíti életrajzában, hogy „sok más bolondság mellett a tükrök kezdték érdekelni”. Alighanem valami új és izgalmas dolgon törhette a fejét akkoriban, legalábbis erre következtethetünk abból, hogy az amúgy is zárkózott férfi egyszerre rejtegetni kezdte a feljegyzéseit. Hat piszkozata is megmaradt annak a Giuliano Medicihez írt levélnek, amelyben bepanaszolja a németeket, hogy kémkednek utána, hogy el akarják lopni a titkát. Nem tudni, mennyire volt indokolt az aggodalom, talán csak az üldözési mániája erősödött föl, az azonban tény, hogy az anamorfózisok valódi hazája Németország lett, ott készült a legtöbb perspektivikus és tükrös anamorfózis, onnan vette útját Anglia felé Holbein, ott töprengett „titkos” tudományán Dürer (mi másra utalt volna a perspektíva mellé illesztett „heimlich” szóval, mint az anamorfózisra?), és odavaló volt az első olyan művész, Erhard Schön, aki már szinte egész életművet épített föl anamorfikus képekből.

– De kanyarodjunk vissza Ferenc királyhoz, azt mondta, ő is érdeklődött az ilyesmi iránt.

OI: Több adat, sőt példa is van rá. Hadd mondjak egyet, igaz, megmutatni nem tudom, mert csak egy levél tudósít róla. Ferenc 1526-ban olyan aranyfedelű képecskével ajándékozta meg VIII. Henriket, amelynek nyitható szárnyaiban, ha egyik oldalról nézték, a király látszott, ha a másik irányból, akkor két egymásba font F betű: François – France.

– Ha jól értem, ez pont olyan szerkesztmény lehetett, aminek a prototípusát tíz évvel korábban Leonardo találta ki.

OI: I. Ferenc igazi reneszánsz uralkodóhoz méltó képeket akart magáról. Neves művészek – Jean Clouet, Joos van Cleve és persze Tiziano – mellett, de mindenekelőtt Leonardo-festményre vágyott. Vagy legalább egy Leonardo-alkotásra, mert megértette, hogy pártfogoltja nem akar többé festeni. Talán sosem akart. Mindössze négy olyan képe van, amit egyértelműen neki tulajdonítanak, a Háromkirályok imádása, a Szent Jeromos, az Utolsó vacsora és a Mona Lisa, a többi mind bizonytalan. Inkább mérnök volt, konstruktőr, feltaláló. Az anamorfikus lépcsőkép, amelyet a Niceron-könyv metszete nyomán képzelünk magunk elé, sokkal inkább mérnöki feladat, mint festői.

– És ki ne próbálná meg elképzelni?

OI: Bevallom, én sem bírtam ellenállni. A metszetábra nyomán egy színes festményben próbáltam meg rekonstruálni az „eredeti Leonardót”.

***

Az Országút c. folyóiratban megjelent interjú másodközlése.

Author: Rév Júlia

Újságíró, riport- és dokumentumfilmek szerkesztője, rendezője

Vélemény, hozzászólás?