VARÁZSLATOK, JÁRVÁNYOK, MISSZIÓK

Az Afrikát célzó segítés/segítség etikai, erkölcsi dimenziói az Afrika-kutatás, ezen belül pedig az orvosi antropológia és szociológia, a tényfeltáró újságírás érdekes és figyelmet érdemlő fejezeteit is jelentik. Jelen kötet a terepmunkáim, önkéntes humanitárius misszióim során szerzett tapasztalatok, benyomások, kételyek és gondolatok gyűjteménye. A klímaváltozás, a globális felmelegedés, a növekvő turisztikai, humanitárius és gazdaságpolitikai érdeklődés kedvez a kórokozók terjedésének is, ezért rövid járványtani sétára is invitálom az olvasót. Ugyanakkor köszönet is a sok segítségért, amit ezen évek alatt kaptam mindazoktól, akik a néha lélekpróbáló napokban velem voltak, leveleimet fogadták és megválaszolták, mindazoknak a kameruni, észak- és dél-szudáni kollégáknak és barátoknak, kik önzetlen jóindulattal segítették munkámat, válaszoltak kérdéseimre, beavattak közösségük szokásaiba.

Vízre várva

A kórházhoz vezető út kietlen, repedezettre szikkadt földek mentén haladt, a köves-kavicsos út mentén itt-ott csontra aszott állattetemek hevertek a sivár, szürke, kopár földön. Alig száz kilométerrel odébb épp most kezdődik a kolerajárvány −,  szólalt meg a sofőr − száraz évszakban mindenki esőre vár, élet ilyenkor csak a Nílusok partján van, élet vagy inkább farm, leginkább a gazdagoké, feketéké, fehéreké egyaránt −  folytatta.

Zarándoklat ívóvízért

Az elfogyni látszó betonút mellett itt-ott kőhalmok hevertek a kiszikkadt földek mentén, a holdbéli tájban egy-két donky-car, szamár-húzta fémvázas kiskocsi poroszkált, itt-ott felbukkant egy-két eltévedt teve, csacsiháton hosszú lábú, fehér burnuszos magas arab férfiak ügettek. A sofőr a két Szudán közti véget nem érő konfliktusokról beszélt, arról hogy a szétszakadás óta csak hanyatlik mindkét ország, sok a háború és a menekült. Helyismertető monológjának és közös utazásunknak egy rövid útszéli kávézás, teázás vetett véget. Itt találkoztam a kollégával, akit felváltani indultam Tabarak Allahban.  Kicsi a csapat, mondta a kolléga, lesz saját tukulod, vigyáznod majd csak a kígyókra és a skorpiókra kell, mert esős évszak jön, és azt mondják, az eső kiűzi őket a föld repedéseiből. A gyömbéres kávét kellemes illatfelhő lengte be, csak az illat és a humorérzékem maradjon, villant át az agyamon, majd egy búcsúbólintás és mosoly után autót váltottunk, ő Kartúmba indult, én meg a kala azart kezelő kórházba.

A napok, hetek, hónapok néha gyorsan, máskor meg csigalassúsággal teltek. A kórház területét ritkán hagytam el, ha a betegek száma csappant, mindig került egyéb teendő, olvasni- vagy tanulnivaló. Úgy a második hónap után érkezett a hír, hogy tőlünk nem messze ismét kolerajárvány ütötte fel fejét, és indulnunk kell a már szűk hete ott dolgozó, fáradt kollégákat váltani. A koleráról valamikor egyetemista koromban tanultam, láttam képen koleraágyat, és tudtam, hogy kezelésében, megfékezésében egyetlen tényező fontos, de az nagyon: az Idő.

Néhány óra múlva már egy terepjáróban döcögtünk, hogy átvergődjünk egy végtelennek tűnő agyagos-latyakos sártengeren.

Koleratáborban – a betegeket ágyastul hozzák, mert van, amikor az is hiánycikk.

A járványok felbukkanása, terjedése és megfékezése, a feltárt és még ismeretlen tényezők kutatása figyelmet, odafigyelést és állandó kihívást is jelent. Gondoljunk például a még mindig sok rejtélyt tartogató ebolára, vagy például az évezredek óta létező leprára, aminek terjedési módjáról még mindig igencsak keveset tudunk, a globális felmelegedés okozta változásokra, ezek következményeire, vagy a védőoltások elleni kampányokra, melyek kezdeményezői aligha vannak tisztában a bennük rejlő kockázattal. De gondolhatunk a gyógyszerbizniszre, a reklámszagú fogyasztói társadalom csapdáira, az összeesküvés-elméletek terjedésére, az egészségügyi rendszer néha paradox reformtörekvéseire, az egészségügyi ellátás minőségére, mindazokra a tényezőkre, melyek ellehetetlenítik a megelőzés és gyógyítás aktusát, megingatják a beléjük vetett hitet és bizalmat. Úgy tűnik, könnyebb a Marsra utazást tervezgetni, mint a Föld járványait felszámolni, és könnyebb illúziókba ringatni magunkat, csodákban hinni vagy csodákra várni, mint szembenézni a néha rémisztő valósággal. A nyomor, a mélyszegénység, a háború és pusztítás, a halál és elmúlás gondolata nyomasztó, elkedvetlenít, zavart vagy rémületet vált ki bennünk, de vajon tudunk-e együttérezni a hátán egyetlen batyuval útra kényszerülő menekülttel vagy a járvány sújtotta nincstelennel? És ha empatikusak vagyunk is, milyen mértékben társul ehhez, tudatosan vagy sem, önmagunk, családunk, közösségünk féltése a potenciális veszélytől, az ismeretlentől, a számunkra idegentől? Mennyire erősebb önmagunk féltése, mint az empátiánk, az együttérzésünk, miképp kerül ez balanszba, kerülhet-e egyáltalán?

Miközben a néhány nappal azelőtt maximális sürgősséggel felállított kolerakezelő pont felé döcögtünk a mindent beborító agyagos sártengerben, ilyen és ehhez hasonló gondolatok forogtak az agyamban. A sokat kibíró terepjáróban én voltam az egyedüli nő és én voltam az egyedüli idegen, az expat. És most, mikor ezeket a sorokat írom, tudatosul bennem, hogy akkor és ott valójában megszűnt az idegenség és másság határa, feloldódott és belesűrűsödött a feladatba, amiről még gyakorlatilag csak annyit tudtunk, hogy ha nem tudjuk tartani a ritmust, ha a járvány gyorsabb lesz, mint mi, akkor az igen nagy baj. Esős évszak kezdődött, terepjárónk kerekei elmerültek a lábszárközépig érő tapadós sárban; az útmenti bozótban néhány mezítlábas alak bukkant fel, csontra fogyott tevék vánszorogtak, málhát cipelő szamarak bőgtek a szürke, monoton, kietlen táj csendjébe. Ivóvízzel, infúziós oldattal, hátizsákkal telepakolt terepjárónk néha elakadt, beleragadt a gyurmaszerű agyagba, ilyenkor megálltunk, a férfiak kilapátolták a kerekek alól a sáros latyakot, rutinosan szedték ki a kátyúból az elakadt járművet és estére szutykosan-fáradtan megérkeztünk a CTC-be (cholera treatment center).

Koleratáborban

Azon a vidéken alig egy hete jelent meg a kolera, és a betegek száma ijesztően szaporodott. A járvány érintette a szomszédos települések törzseit és az erre vándorló nomád népeket is. A tábornak rövid idő alatt híre ment. Félig alélt betegeket, gyerekeket és felnőtteket hoztak szamár hátára erősített fémvázas, vastag műanyagszálból font ágyakon, távolról érkező alakok vánszorogtak a mindent elnyelő latyakban. Regisztráltunk, kórlapot vezettünk, az egymástól különböző törzsi nyelvek értéséhez tolmácsot kerestünk; a prognózis jórészt a hasmenés és hányás okozta kiszáradás mértékétől és szövődményeitől függött. Naponta szembesültünk a halállal, de figyelni rá nem volt sem időnk, sem lelkünk, sem energiánk; most, miközben ezeket a sorokat írom, vézna csecsemők, alélt gyerekek, szoptatós anyák arcai bukkannak fel előttem, mint a járvány szörnyű valósága.

Az elküldött székletmintákra soha nem kaptunk választ, és ha klinikailag cáfolhatatlan is volt a kolera diagnózisa, ennek soha nem lett bakteriológia bizonyítéka. A világnak azon az alig jegyzett helyén Szudán hivatalos statisztikái szerint akkor nem a kolera pusztított, csak egy vizes hasmenéses betegség, és az is csak szűk hónapig. Nekem akkor és ott egyértelművé vált, hogy a világnak ez, és az ehhez hasonló megszámlálhatatlanul sok helye talán soha többet nem lesz koleramentes, ezeken a helyeken soha nem lesz tiszta ivóvízhálózat, sem szennyvízcsatorna, hogy az itt élők, szokásaikkal és hagyományaikkal együtt, tulajdonképpen terhet jelentenek saját országuknak, a globalizálódó hatalomnak, a pénzéhes világnak, és nincs az a lelemény, ami átlépné az öröklétű érdekellentéteket, ami a centralizált hatalmat a járványsújtotthoz közelítené. Megértettem azt is, hogy ilyen értelemben fertőző és járványos lehet nem csupán a kolera, de a pánik, a rém- vagy álhír, de még a gonoszság is, és mind lel önigazolást, okot és magyarázatot is. Nyilvánvalóvá vált az is, hogy a társadalmi, oktatási, egészségügyi, gazdasági, turisztikai szempontból leszakadt vidék infrastrukturális fejlesztésének esélye nulla, és vajmi esélye csak akkor lehet, ha gazdasági-kereskedelmi értéke van.

***

Részlet Turóczi Ildikó: VARÁZSLATOK, JÁRVÁNYOK, MISSZIÓK című könyvéből (IDR Publikon Kiadó, Megjelenés: 2019. december 07.)

Author: Turóczi Ildikó

Egyetemi tanulmányait 1985-ben végezte a temesvári Orvosi Egyetemen. 1990-ben általános orvoslásból szakvizsgázik Marosvásárhelyt, utána általános orvosként, majd családorvosként dolgozik; ezen a területen szerez főorvosi minősítést. Akupunktúrát Bukarestben, addiktológiát Budapesten tanul. Pszichoterápiás képzését (pszichodráma) Romániában kezdi, majd Budapesten egészíti ki. 2011-től szabadúszó orvos, 2011-ben önkéntesként dolgozik Kamerunban, ahova visszatér két évvel később, ugyancsak önkéntesként. Betegellátó intézményt alapít. Megjelent kötetei: 2010: Buen Camino – Jó utat! - a Spanyolországban tett spirituális zarándoklat élménykönyve, magánkiadásban, majd a pécsi Publikon Kiadó által megjelentetve 2013-ban; 2011: Álomcsapda - esszék, elmélkedések, naplótöredékek (magánkiadás); 2012: Változó idők Kamerunban (Fehér gyógyítóként a hegyi királyságban), Publikon Kiadó, Pécs; 2015: Boszorkányok, sámánok, varázslók (Esuföld, Kamerun), Publikon Kiadó; 2019: Varázslatok, járványok, missziók (IDR Publikon Kiadó). Elérhetősége: ituroczi@gmail.com

Vélemény, hozzászólás?