Az USA-ban az üzleti élet szereplői évente tízmilliárd dollárt meghaladó összeget költenek arra, hogy a társadalom szemében kellően vonzó képet alakítsanak ki magukról, főképp közvélemény-formáló szakemberekkel. Az imidzsgyártókat azonban egyre több támadás éri, főként a környezetvédők részéről kétes módszereik és eszközeik miatt, amelyeket elsőként egy amerikai újságíró leplezett le példákkal gazdagon illusztrált könyvében. „Hazugságok, átkozott hazugságok” summázza az amerikai közvélemény-formáló public relations tevékenységét könyvében a környezetvédelmi oknyomozó újságírás egyik képviselője, John C. Stauber. A szerző azt állítja, hogy a „hivatásos imázs-gyártók” abból élnek, hogy a megrendelőről a lehető legvonzóbb képet alakítsák ki a társadalom csoportjaiban, a valóság szöges ellentétét is képesek elhitetni.
Hill and Knowlton

Becslések szerint Amerikában az üzleti világ évente tízmilliárd dollárt meghaladó összeget költ goodwill-átalakítással kapcsolatos szépészeti célokra. A huszonegyedik század divatszíne: a zöld. A pr olyan tökélyre fejlesztette például a környezetszennyező cégek „zöldítését”, hogy a napalmbomba és az Agent Orange nevű vegyi-fegyver hajdani vietnami „beszállítóját”, a Dow Chemicalt az első tíz környezetbarát cég között tartják számon az amerikaiak.Az effajta „szerecsenmosdatás” mechanizmusának a feltárása, a közvélemény manipulálásának bemutatása mindig címlap-sztori Amerikában, a pr őshazájában. A pr bírálóinak saját információs központjuk van Washingtonban, rendszeres kiadványuk: a „PR-watch”, és sorra jelentetik meg nyomozásaik eredményét. Vizsgálataik szerint a módszerek a kilencvenes évek óta eldurvultak. A pr-megbízottak gyakran beépülnek a lakossági szervezetekbe, megosztják a környezetvédő mozgalmakat, a háttérből mozgatják a jobboldali anti-zöldeket, rátelepszenek a médiára, manipulálnak, lefizetnek, megfélemlítenek.
„Titkosszolgálati” módszereikre bizonyítékként a Hill and Knowltont hozzák fel, amelynek európai irodái a CIA fedőszervei voltak a hidegháború végéig. Robert T. Crowley, a Hill and Knowlton korábbi igazgatója szerint a pr-szakembereknek semmi külön képzésre nem volt szükségük ahhoz, hogy CIA-hivatalnokok legyenek.
A legdurvább pr-szolgáltatás – John Stauber szerint – a „lakossági nyomás”. Ha a megrendelő úgy kívánja, akár százezer „tiltakozó telefont” is képesek produkálni egyetlen hétvégén, hogy megfelelően befolyásolják a döntéshozókat egy törvényjavaslat kapcsán. A pr-cégek hatalmas adatbázisukból kiválasztják a potenciális támogatókat, telefonon kapcsolatba lépnek velük, majd – rövid beszélgetés után – egy technikai megoldással egyszerűen átkapcsolják őket a képviselői irodába.
Ezzel a módszerrel sikerült megakadályozni például a gázadó bevezetését. E trükk egyik hatékony művelője: Jack Bonner – akinek a cége egyszerre háromszáz telefonvonalon kínálja ezt a szolgáltatást – a demokrácia győzelmeként ünnepli a módszert.
Azt azonban elfelejti megemlíteni, hogy csak azokat kapcsolják át, akiknek az álláspontja megegyezik a megrendelőével.
A Burson Marsteller egyik korábbi igazgatója – James Lindheim –, szerint: „…a vegyiparnak sok mozgósítható barátja és szövetségese van az alkalmazottak a részvényesek, a nyugdíjasok között. A jelszó tehát: Add a kezükbe a kottát, és hagyd, hogy segítsék az ipart rázendíteni.”
A „szintetikus közvélemény” akkor a legerősebb, ha aktív mozgalommá szerveződik, persze csak annyira, amennyire az üzleti megrendelő érdeke diktálja. Ezt felismerve az ipar a nyolcvanas évek elejétől hatalmas pénzeket pumpált a környezetvédelmet ellenző csoportokba, illetve a „reális” zöldekbe, akik szponzorpénzekért hajlandóak voltak az együttműködésre.
A jobboldali Wise Use nevű zöld-ellenes mozgalmat támogató cégek közül 36 egyúttal a Burson-Marsteller, a legnagyobb pr-cég kliense is.
John Stauber szerint nem véletlenül: a pr ugyanis nem egyszerűen manipulálja és felerősíti a kívánt véleményeket, de egy adott mozgalom szervezésére is képes. Ha a pr-szakács kifőzte, amit akart, már csak fel kell tálalnia. „– Annak a nagy része, amit a tévében látunk, és az újságban olvasunk, gyakran nem hír, hanem pr-termék” – dicsekedett a Gray elnök-helyettese. Az amerikai újságírók hajszoltak, ezért inkább megkönnyebbüléssel, mint gyanúval fogadják az ügynökségek közleményeit, amelyek gyakran használnak „független szakértőket” a bizonyításra. Az újságírók ritkán ellenőrzik az információ forrását, pláne, ha nagy tömegben érkezik. Egy átlagos amerikai lap napi száz közleményt kap. Amerikai médiakutatók becslése szerint az USA-ban a hírek 40 százaléka közvetlenül pr-forrásból jón, de úgy jelenik meg, hogy már semmi sem utal az eredetére. Az amerikai környezetvédők azt remélik, hogy ha felfedik a háttérben húzódó mechanizmusokat és érdekviszonyokat, szétrombolják azt a hamis illúziót is, amit a pr-szakmának sikerült önmagáról kialakítani.
Azt viszont elfelejtik megemlíteni, hogy a zöld szervezetek közül a profibbak (például a Greenpeace) hatalmas bürokratikus mechanizmusokká váltak, hatszámjegyű elnöki fizetéssel, s legalább annyira értenek a véleményformáláshoz, mint az üzleti vállalkozások.
A pr-hivatás védelmezői persze – élükön az amerikai szakmai szövetséggel –, merev elutasítással válaszolnak a „leleplezésekre”. A fiatalabb generáció azonban elismeri, hogy valójában ma két irányzat létezik. Az egyik, amely a húszas évekből származik és – Brecht után szabadon – „le akarja váltani a népet”, mert az elvesztette a bizalmát az üzleti világban. E régi irányzat meglétét a szakmai konferenciákon tagadják, de mértékadó belső vélemények szerint a pr-cégek többsége még ez alapján dolgozik. A másik vonulat a tényeken, a kölcsönös előnyökön és a korrekt módszereken alapszik. A két megközelítés a gyakorlati életben nem válik élesen ketté, és folyamatos vita tárgya a szakmán belül is.
Edward Bernays – a pr-szakma legendás alakja is, aki a harmincas években a dohányipar megbízásából „A cigaretta a nők kezében a szabadság fáklyája” szlogennel a nők tízezreit szoktatta rá a dohányzásra.
Nem sokkal halála előtt (1995. március 9.) azonban kijelentette: „A jelenlegi körülmények között csak erkölcstelen ember lép be az Amerikai PR Szövetségbe.”