„– Az a jó, amikor nem én evezek, hanem a víz evez engem.” Ezt a jó kis mondatot Varga Liviustól hallottad, nem olyan régen. Tegyük hozzá, egy barátját idézte vele. És a flow jellemzésére vette kölcsön – erről az élményről szólt a saját előadása a Pszichó-napon. Nem is tudtad, hogy pszichológiát végzett ez az arc, még azt se, hogy egyáltalán diplomás ember énekli az FM6.66-ot, meg hogy „mindenkinek saját plázát”; kiderült, nagy tudású pali, és ez megkapó. Mikor hallgattad a tudnivalóit a flow-ról, ott helyben, magad elé billentvén a szék felhajtható asztallapját, a saját eseteidre vetítetted az elmondottakat, mindent az élményről. Nem is nagyon ismerted a flow fogalmát; eszedbe jut, hogy a csubakka egy gimis pszichó-foglalkozáson az ember szükséglet-piramisának csúcsára írta, hogy „el kell érni a flow-t”, és akkor úgy mondta, „a lebegést”, amit nem feltétlenül erre fordítanál, és ezt valahol kifejezetten a boldogságnak, vagy csak a jólérzemmagamságnak értetted; megnagybátyád egyik netes albuma jut eszedbe a flow pillanatairól. Gondoltad, ő úgyis tudja, mit jelent, de te éppen nem kezdtél el utánanézni. Most már világosabb.

Amikor Célia megkérdezte (Csokonai: „A boldogság” című verse alapján), hogy kinek mi a maga boldogsága, vicces válaszok lövődtek föl az osztályból, de ez nem is lehetett másképp, sem a te tényleg nagyon vicces osztályodra tekintve, mintsem a tényre, hogy kamaszok válaszolgattak erre. Elő is veheted a Krónikát, amibe az aranyköpéseket írtad, és ahova – közéjük – ezt is lejegyezted: kis kitérőként, nézd csak, itt van tintakéken-fehéren, ki milyen ökörséget mondott akkor.

Csokonai: „A boldogság” című versét vesszük. Célia az elején megkérdezi, kinek mi okozza a boldogságot.
A legtöbb válasz normális: barátok, család, zene, szabadság stb.
De nem mindenkinek…

Mi a boldogság?

1.) Vásárhelyi, aki épp irodalomtézét pótol: „- Ha nem kell ilyeneket írnom!” : )

2.) A Kan: „- Most mondanom kell olyat, ami boldogságot okoz? Célia: „- Igen, szivem.”„– Orgazmus!” (Nagyot röhögnek rajta). „– Jól van, azt már nem kérdezem, hogyan jutsz hozzá.”

3.) A Föcis: „- Álmosság!” ??? XD. (Kiröhögik). Célia: „– Azt kell mondjam, akkor te biztosan egész nap boldogságban úszol.” : ]

4.) A Vegyész: „Játék.” Célia: „– Nagyon jó!” – … számítógépes. – Oda ne tedd azt a számítógépet, fiam!

Jópofa kör volt. (És persze hiányoznak; az iskolapadokból bukfencezett szólásaik is.) De hogy is lehetne a boldogság ez meg emez? Meg se bírtad (a többiekhez hasonlóan) 1 fogalommal válaszolni, eggyel elintézni. Talán sikerült mondanod valamit, ami válaszkerülgetős körülírássá lett – mindegy már, az sem a boldogság volt.

De most nem is arról van szó.

Amit keresel és kerestek ti mind a hétköznapokban, a boldogság egy-egy lehelete. Vetülete? Prizma-képe? Keresgélted Livius példáiban a magad flow-élményeid: nem zenélsz, így a színpadi lebegéseit nem élheted meg magadénak (pedig lehetnél most szintis is, bizony). Példának hozta az intenzív, alapos kocsimosást, -fényesítést, a tanulásban való több napos elmélyülést, ne is meséljük el, tőle érdemes kérdezni, hogy találta meg ezekben az örömöt. Aztán a további példái, mások flow-iról: mi van a sporttal? Azt hagyjuk, mekkora lepedője maradt ki a sportnak a nagy beborítható egészedből, jól tudjuk, milyen kevés időt hagytál magadnak a mozgásra, és félsz is kicsit magyarázkodni – mintha bárkinek is kéne. Mindenesetre amennyi kijut belőle, sose foglal le annyira, hogy elszívják mindenfelől az egyéb gondolataid és koncentrálásaid. Ezerféle dolog járt a fejedben, akár úsztál, focikapuban álltál, kosárlabda-szerző rohamra készültél nekirugaszkodni, biciklit tekertél, gyúrtál, körbe-körbe futottál. Ha nem a füledben szóló számok juttattak eszedbe valamit, akkor is télen a nyár járt a fejedben, nyáron a tél, szóval minden, aminek a helyzethez, meccshez, edzéshez, hajtáshoz vajmi köze volt. Aztán a szerelem, mint jóérzet-forrás? A nagy alappélda? A boldogság fölhozatalához is könnyű ezt megragadni. És szerelembe esni, mármint sok ember átkaként, könnyű. „Easy, I love you” – Jim Morrison. Jaj, hát naná: ha beraksz a lejátszóba egy mappányi Doors-t, egy rakás, már-már egyarcúan sok szerelmes vagy szexuális töltetű sort éneklődik fel (amíg bele nem futsz egy Unknown Soldier-be, vagy más üdítő kivételbe) – és ahogy úszogatnál tovább más-más előadókhoz, úgy is újabb és újabb csajozós-pasizós témába botlanál. (Tessék, mondjuk a Beatles. Love Me Do, And I Love Her, tararara – aztán a kivételek.) Hát erről énekelni a legkézenfekvőbb? Minden bizonnyal. Erről nem göngyölíthető fel statisztika, hogy a legtöbb dal témája a két nem köré szerveződne, de egyértelműnek véled. Ezért is könnyű a szerelmet. mint örömöt elővenni.

Csakhogy a szerelemnek egy-cselekvése nincsen. Cselekvései vannak, hogyne, nem is titkoljuk – még úgy is véghezvihetjük egynémelyiket, hogy szerelmesek nem is vagyunk: de egyetlen olyat, ami gondolatot és mindent-átirányítva magába szippantó volna, nem tudsz. Vagyis, na várjunk, óvatosabban fogalmazd meg: a szerelmesnek-levést mint állandó cselekvést nem tudtad megragadni, erre gondoltál az előbb. Jó, mondjuk persze „vele jó, vele jó”, szól abban a számban, amit a Bazsalyos mutatott be: a ti dalotok, mi? Miként a Katonás vallott neked nemegyszer a szerelméről, a New York-osról: amikor vele van… Na de a valakivel-levés még mindig nem egy és magunk körül mindent kizáró dolog: nem is egy dolgot végzünk és nem is ilyen magával ragadó, magába rántó a hatása. Érdekes egyébként ennek a Katonásnak a magad elé kerülő képe, akit példának hoztál: olyan fajta páros fele lett, akik erősen eggyémosódtak a tudatodban: nem tudod a New York-os nélkül előbányászni a Katonás képét és jellemét – ahogy a Boszit sem képzeled már el anélkül, hogy a rasztával ne fognák egymás derekát. Aztán csak csodálkozol kb., amikor a másik nélkül találod őket és úgy váltotok „egy pár” szót. Ilyenkor hogy meg is lepődtél, ha éppen pont hogy megjegyzéseket tettek a párjukra meg a körülményekre, a szokásos jaj-de-nagyon-együtt helyett. Tök nagyokat nézel rajta így utólag. De azt leszámítva, mondtuk, megvan a szokásos összemosódás: mintha az identitásukba rontana a szerelmük. Te ilyenbe nem kerülnél. Az Észosztó ezt úgy szokta mondani, beszippantja ezt meg ezt a nő – hogy más szóra cseréljem ki… Innen meg csak egy lépés szokott lenni, hogy anyakomplexusos elméleteknek álljon neki. Talán csak túl sokat hallottad ezt a dumát és ezt a hozzáállást tőle, de mindenesetre nem kerülnél ilyen pozícióba a pároddal. Most a Bazsalyossal jársz: eszed ágába sincs olyanná változtatni, hogy mindenkid számára ő csak úgy legyen, mint a nőd, és kész, és egyben te se lennél a Bazsalyos pasija és semmi más. Hát ezért is barátkozol a körülötte levőkkel: a lakótársaival, s a többiekkel, akikkel lehetsz – meg kell ismerniük. A Bociszemű bizonyos barátnőinek hónapokig te voltál a pasija és annyi: aztán msn-eztél velük, kísérgetted őket ide-oda, meg minden, hogy meglegyen az egyéni képük rólad, mert ez így lett jó. Csomót dumálsz a TIK-ben a cukival, már régen anélkül, hogy a Bociszeműről bármi szó is esne. Ez, mondtad, így van jól. De ez csak eszünkbe jutott. Mi van a szeretkezéssel? Az bizony cselekvése annak, nem hiába „szeretkezés”, urambocsá „szerelmeskedés” a neve – félretéve, ugyanakkor szem előtt is tartva, hogy tehetjük szerelem nélkül is, sőt, mennyiszer előfordulhat anélkül, ha úgy jönnek ki a dolgok: de végül is megadja a flow-t a jó kufirc? Talán utána olvashatnál, meg akár a flow fogalmának is még egyszer, de jelen fogalom-ismeretedhez híven azt mondhatod: hiába fontos neked és klassz is csinálni, figyelsz egy rakás dologra az ágyban is. Persze csakis a helyénvalóakra. Ez megint csak olyan, mint a zenélés a színpadon, hogy visszatekeregjünk a dobos palink előadására: a flow-t akkor nem tapasztalja meg a basszeros – játék közben – ha ujjain és agytekervényein csak a kotta és az akkord-utasítások futkosnak, „a-dúr, a-dúr, g, c, h,…” (nem értünk a gitárhoz, úgyhogy csak hasraütésre állnak itt épp ezek az ál-húrok). Szégyen, de a test-találkákon sem veszi el az öröm pillanata – szerinted – a két féltől azt, ami olyanná teszi a végzés-sorozatot, mint amilyen mondjuk egy kottasor. Vagy egy recept. A gyümölcse persze megvan, és hát semmi ok panaszra. De most csak a magyarázkodás újrakezdésébe futnál, és megértik, nem értik, másképp már nem tudod mondani: ebből csak kakaóscsigásan önmagába-és-önmagába jutó magyarázatot kerekíthetsz. Talán a beszélgetés a szerelmeddel? Akkor azt vegyük? Igen, az már jóval mindent-feledtetőbben, öntudatlanabbul folyik. Vegyük csak azt.

Na persze figyelsz arra, miről beszélsz, meg hogy mit mondj ki és mit kerülj, de a stílusra talán már annyira nem, mert azt már számtalanszor elfogadta, megszoktattad vele, és már hibázhatsz is benne – emellett ott van, hogy igenis beszippant a másik fél jelenléte, meg hogy rászédelegsz a meghallgatására, amikor megnyílik. Annyi ilyenre emlékszel már: semmi sem számított akkor, amikor azok a beszélgetések játszódtak. A mondatorgonák. Emlékezetesek. De pontosabban: mégsem emlékszel, szerkezetté nem építheted vissza őket, honnan kanyarodtatok hova olyankor, sőt, szoktatok kanyarodni, mert bármikor jöhet ilyen, hogy kurva jót elbeszélgettek, mert meg is nyíltok, meg a szórakoztatóbb énetek is előremozdul. Nem, nem lehet visszamondani, hogy derül ki ez meg az, hogy lökődnek be azok a poénok, és hogy jönnek képbe pont azok a sztorik, de kimondjátok mindent, és tök jó megélni. Ez bizony egy flow-élmény neked. Az övé vajon mi? Az autózás tutira: úgy szereti hajtani a kocsit, mesélte nem egyszer, hogy ihaj. Ezt talán meg kéne tapasztalnod? Hmmm, hasonlította ő az autó-vezetést ehhez meg ehhez, vagy ezt már csak a fantáziád sugallhatja? Még látnod kéne autót vezetni, és az elvigyorodást aközben. Szóval, ott tartottunk, a vele való beszélgetések olykor-olykor már elragadtak, és még el is fognak, de hogy szélesítsünk a körön, mondjuk ki, a beszélgetések önmagukban nagy élmények tudnak lenni neked. Egy ilyen egykor nagyon-kussolós (és társaságokban még mindig elég kussolós) gyereknél nem csoda. Hát, hogy gyorsan letudjuk őket, érezted ezt más nőciknél is, igen, például Miss GTK-val olyat sztoriztatok meg poénkodtatok augusztusban, hogy – igen elhamarkodottan – napokon belül új barátnőt vizionáltál belőle. Igen, meg a Bociszeművel is eszedbe jut egy halászléfesztiválos-tiszapartos beszélgetés a gondjairól, ahol konkrétan mindent világosabbra villanyoztak a tanácsaid, és láttad az optimizmusabbá válás kicsattanását rajta, meg minden, meg a marha hosszú telefonálás a mongollal sok-sok éve, meg Miss Szabadka magyarázása a sulijukról és az ő világukról a korsó sörök közt, igen, ezekbe a szózáporokba is belepördültél. Aztán hogy más példát is előhozz: a Svábbal való Tisza parti vodkázós csevej, vagy minek is nevezd, ami szédületesen vicces volt, mert magyarul is, angolul is, németül is nyomtátok félrészegen a vakert. És el is feküdtetek a lépcsőkön, mint a hülyék, meg nagyokat reagáltatok a másik bemondásaira, „híííí”, „na neeee”, ott is megállt neked az idő, és azt se tudod visszamondani, hogy jöttek egyikről a másikra a témák meg az információ-csomagok. Amit meg a családi barátaitoknál, meg a vadkertieknél rendszeresen átélsz, hogy megismételhetetlenül röpködnek a sztorik, poénok, nézőpontok, mindezek beletekerve családi sztorikba, politizálásokba meg az egyetemi vagy sport-témákba, azt bizony nehéz visszaadnod. Tökre kiábrándító volt, amikor nagyapád, aki eszerint nagydumás volna, ha megerőltetné magát, meg volna kedve hozzá, azt mondta, az a baj, hogy kiment – szerinte – a divatból a beszélgetés. Ti nem beszélgettek soha, mert ilyenek meg olyanok vagytok, és punktum, bah, morgás, „megőrülök”. Hát lehet erről kéne mesélned neki, ha megint ilyennel jön. Aztán ott van a vita is, amit ugyan gyorsan el szoktál intézni, de ha adott esetben hosszabbra nyújtod (mint mondjuk egyszer a zsugással a vendégségbe-piát-hozási-elveitekről a vitát az újabb és újabb nyakatekert és önismétlő érveitekkel – de ez megint más történet), azt is nagyon élvezed. Az Agyas az igazi vitagép; remélhetőleg hasonlóképpen megtalálja benne az örömét. Nem csak a fejfájásos felindulást.

Elég szürke egy példa, de el szokott ragadni az ötletelés, és az ötleteid rendezése. A vázlatkák és felsorolások bepötyögése, elhelyezkedése, meg ilyesmik – hiába nem csinálod szívesen, meg nem is akkora cucc, magadnak se, de ha eltart egy jó ideig, belefeledkezel, és kapsz valami lendületet, amit főleg az a kacsintás lök beléd, hogy te, ezt milyen jó lesz majd mind meg is csinálni, meg is írni. Nem vagy te olyan rendszeres ember, mint ahogy hangzik, de sikerült már elhelyezned a dolgaid úgy, ahogy szükség van rá egy magadfajta palinak, aki sok dologgal akar törődni. Van, amivel úgy sem tudsz, például a képregény-ötleteket úgy ahogy van, félredobtad, és filmforgatásokban sem gondolkozol már régen, mert nincs is kivel, meg már túlságosan beszippantottak hozzá a betűk, minthogy más formákban gondolkozz. Rajzolni tanulni nincs türelmed, a zenével nem tudnál hogyan érvényesülni, illetve még a szövegelesnél is kevésbé jobban, hát marad ez. Akarva-akaratlan eszedbe jutnak a tanárok, akik szintén szövegek és verbalitások köré takarózgatják magukat; hasonlónak látod az életüket – és eszedbe jut az egyik némettanárod is, aki a nyelvtanulásba már eléggé beleásta magát. Hát őt nem tom, örömmel tölti el a tanulás, de te nyelvet tanulni megszerettél (Még ha nem is érzed magad erősnek benne, mint mondjuk amilyen a Sváb, de akkor is szívesen csinálod). És némely különórán igenis megjelent a „basszus, ezt értem”, és nagyon-nagyon beérezted, és hozott valami lendületet, vagy inkább izgatottságot, és maximálisan ott voltál helyben, és tudtad, és meg is akartad ismerni behatóbban az egészet, és jó volt, ahogy jött. Talán angolból legutóbb egy igeidő volt csupán, amit ilyen jó volt megismerni, hogy rohanni támadt kedved, de akkor is megérezted, hogy színig-velőig ott vagy, és hogy megismered, és tök jó is volt megismerni és megérteni. Hát még, amikor azzal a bizonyos némettanárral valamennyi igealakot elragozva és kínos leizzadásba kerülve papírra vetettetek. Ez már egyre abszurdabban hangzik, de valami ilyesmi izgatottság el szokott kapni. „Izgatott séták” – Kosztolányi. Hát lassan te is lábra kelhetnél az órákon, ha így folytatod.

Most, hogy mondod, előadások is szoktak lendületesekké válni a számodra, persze, csak bizonyos tantárgyaknál. Egyértelműen ezért szeretted a pszichót, az esztétikát, meg talán máskor is el szökött kapni a löket: egyszerűen, amikor elkaptad a fonalat, úgy lekötött a téma, hogy kész volt egy tök másmilyen, az elmondottak-adta világ felbukkanni előtted, és óriási volt abba is belecsöppenni. Na most már tényleg egyre hülyébb izgalom-érzéseket hozol fel (amik persze nem is hülyeségek), és még a szeretkezést bonyolult mozgás-kombinációként aposztrofáltad, hát kész, a Bazsalyos még azt fogja hinni, nyelvórát kell kezdeményeznie, hogy felindulj – neeem, tényleg nem kell, menni fog az anélkül is. A latin-korrepetálásokon is jó volt hallani az új – na jó, most már tényleg állj le.

Emlegetted a szövegességet meg a téged körülvevő betű- és szóbeliséget: hát okoz-e flow-örömöt az írás maga? Hát most, mármint most-most, ebben a minitumban, hogy erre gondolsz, nem éppen. Viszonylag hevesen ütöd le a billentyűket. A szemed-szemöldököd összeszűkült, szúrja mereven a képernyőt, és kb. minden második félmondatot suttogva ismétled, ez amolyan fogalmazós állapot, mindenképpen, nem is nézed most sem, melyik billentyűt ütöd le, múltkor valaki kérdezte is, tanultál-e vakon gépelni, de nem, csak tudsz és kész, megtanultad, még szerb billentyűzeten is sikerül, de a szöveg, hogy ennek kérdésére gondolsz, nem, nem szippantott be. Tudod, mikor szoktál flow-élményt kapni, ha fogalmazol? Pont a végén – akkor már annyira benne vagy, hogy letojod nagy ívben, hova akartál az elején kilyukadni, és csak jön minden magától, rövidre is fogod az egészet, és azt se figyeled, hogy fog ez hangzani az olvasónak. Akkor már azt hiszed, elfogad mindent. Most is leírhattál a feljebb fekvő sorokban bődületes mondatokat és élményeket, amiket máskor tuti nem mondanál ki és nem mesélnél el: csak akkor már elvitt mindenfelé az írás, mint tevékenység, és nem foglalkoztál vele, mit is írsz, és ennek a szövegnek a végén (most nem tudod, mivel fogod befejezni, bizonyisten nem, ennek a bekezdésnek a végét se tudod) – elvesztetted a gondolatot. Ja, igen, – írnád, de hirtelen még mindig nem tudod. Szóval… Ja igen, ennek a szövegnek a végén se fogsz törődni a hangzással és a magyarossággal, és sajnos lehet, hogy ez meg is fog látszani rajta. De az, higgye el mindenki, csak azért volt, mert annyira szívesen írtál. Ez jó alibi, mi? De ez a helyzet. Ja, ez csak prózaírásnál történik – a verssel többet tökörészel, és sajnos sokszor rovására is megy a szövegnek, vagy inkább nem éri meg, mert a szöveggel, ha törődtél is, mégsincs hatása. Ez összefügg azzal, hogy amit leírsz, azt elolvasni pár perc, ha nem egy, de mindenképpen egyszer jut el az ember agyába, és onnantól el van dőlve minden, rögtön megítéltetik, tetszik-e neki vagy sem; azonnal látszik az, ami neked percekbe (vagy tovább) tartott kitalálni. Amikor leírtad, elhamarkodottan el is fogadod – jobb esetben másnap reggel újraolvasod, nem tetszik, átírod. De általában megfelelőnek tartasz mindent, amit kimondtál, és ezért hibáid is, korszerűtlenségeid is nehezen veszed észre, amin csak ugyanolyan nehezen fogsz túl lenni. Talán a több és több írással, nemde? „– Írj!” – mondta a nagybátyád. „– Ha kitaláltad, miért nem írod meg?” –, kérdezte a Nem-egyszerű. „– Hogy tudj írni, ahhoz írnod kell és sokat”, mondta a Vásárhelyi. Ez egyre biztosabb. Vagy nem? A Dizőznek biztos nem jut eszébe az írni tudás. Jóval ösztönösebben írhatja a bejegyzéseit. Csak kipörög a személyisége a piros körmű ujjaiból a klaviatúrára, „a mosolygó keze” végéről. Neked se kéne ezen filózni. De most az egyszer jól esett.

Külön eset, amikor németül fogalmazol, rakod össze a mondatokat, és próbálsz akkor is minél kerekebbeket mondani, de azzal szembesülsz, túl nagy levest kavargatsz, mert azt a német levelet hiába írod sokáig, a tanár azonnal leellenőrzi és villámgyorsan pipálja. Nem az időért kár, hanem a leírt álláspontokért, véleményekért, mert azokra már nem figyelnek: a levél, amit írtál, csak nyelvtan. „Jó, jó, nem jó, jó,…” Legalább van erre ellenpélda, mert az egyik, filozófiai érdeklődésű tanárod tökre megdicsérte, amit a szépség és a siker kapcsolatáról összefilozofáltál neki, és fel is olvastatta: jó volt, hogy amit leírtál, nem csak nyelvtan, hanem gondolatok. Azokért a versekért, amiket leszólnak, azért is kár: beléjük borítod elmesélve a fél életed.

Ami még szintén fel szokott pörgetni, úgy, hogy ottlétbe fordítja a személyiséged, az a jövés-menés, szabadon, határidők nélkül, más-más városokban. Amikor ez a láz kap el épp, nem foglalkozol annyira a pénzzel sem, mint máskor. Most egy kávé? Most meg egy sör? Simán, simán, és aztán előbb-utóbb telitődsz. De a szükséglet-kielégítgetés és a habzsolgatás mellékes rész: el szokott kapni valami tőled nagyon is idegen információgyűjtögetés és arra való fogékonyság, úgy jövet-menet, fel-alá járkálva. Ez nem elégül ki, amikor társaságban látogatsz valami várost, mert ott mások vezetnek – még akkor is, ha arra mentek, amerre te találod ki, mert az irányt igazából egyik se diktálja. Csak mentek együtt, ahogy-amerre lehet; de igazán rákoncentrálni és rácuppanni a városra, a látnivalókra, az emberekre („milyen szépek ezek a leszbik!”, meg a furcsa fazonok, sőt, a csövesek is érdekesek olykor – ezekről majd máskor mesélsz), a városok adta beérzésekre – erre társaságban annyira nem figyelsz fel, nem kap el az a szél. Ezért is zavarhat, hogy Szabadkán mindenhová el akar kísérgetni a Kan (nagyjából azt mondja, nem akarja, hogy elvesszél), mert azt gondolod, ha egyedül kezdenél mászkálni ott is, csomó dologra újféleképpen figyelnél, megéreznél valamit a már ismerős környékeken, amit eddig nem. Igazándiból lennél nagyobb jövő-menő meg többet látott csavargó, ha hagynák, meg hagynád magad, de visszarántanak a kötelességek, meg amikor ehhez meg ahhoz van kedved, elcsavarogni meg épp nincsen. De szívesen megteszed. A Dizőz, barátságotok megérett korba lépett szakasza előtt nem sokkal, „csak úgy, miért ne” alapon küldött meghívót neked egy Szentesen tartott darabra – megsejtette, hogy érdekelhetett a darab, meg a sulijuk? –, te meg „ja, bizony, persze, miért ne?”, el is mentél (a bociszemű nem értette, minek – ilyenkor látszik, hogy hajlamos volt visszafogni magatok; ha hívtad volna, tuti nem jön). Azt mondtad, azért mész ki Szentesre, hogy legyen miért ellógni a művelődéstörténetet – és ez félig-meddig igaz is, mert jobbnak láttad buszra szállni, mint órára menni: mert jól esett. És megismerted Szentest, mint újabb helyet: pa-pamm. De még hogy, a Dizőz gondoskodott róla – mondjuk itt megint az jön a képbe, hogy csak egyedül mászkálván kap el az a löket. Úgyis jössz-mész még azon jó pár helyen, ahová eljutnál, nem bírod te sokáig otthon. Nem hát. Ha már ilyen típus vagy. Nem leszel akkora kószagyerek, mint Hobo (vagy mint Hobo akart lenni?), de jössz majd meg mész, mondtuk, meg gyűjtöd az infókat, tapasztalgatsz, mert bírod ezt.

Bírod te mind.

(Gellérfi Bence további írásait itt tudod olvasni: http://soraim.blog.hu/ A Szerk.)

Mondtuk: mert ilyen típus vagy.

Ilyen örömökkel.