Elindítják újra a genfi Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN) részecskegyorsítóját: a „Nagy Hadronütköztetőt” (Large Hadron Collider, LHC). A mintegy kétéves leállást követően kétszer nagyobb energián történnek majd az ütköztetések, négy érzékelési pontban (ALICE, ATLAS, CMS, LHCb), melyekben az adatok elemzésével kiemelt jelentőségű eredményekhez juthatnak. Az újonnan elinduló kísérletsorozatnak két kimenetele lehet: vagy új fizikát teremtenek, vagy egyáltalán nem jönnek rá semmire. A CERN tudósait ismerve azonban utóbbinak viszonylag kicsi az esélye…

Ami a Svájc határában lévő föld alatti, mintegy 27 km hosszú, kör keresztmetszetű alagúttól várnak, az túlmutat mindenen, amit eddig tudtunk a világról. Választ kaphatunk a szuperszimmetria miben létére, arra, vajon miért van több anyag a világegyetemben, mint antianyag és talán arról is kaphatunk valami képet, mi lehet az a sötét anyag és/vagy sötét energia. Ezek a kérdésfeltevések önmagukban keveset árulnak el arról, mire is jó ez az egész, tudománytörténeti jelentőségük azonban kétségbevonhatatlan. Na persze azoknak, akit ez is hidegen hagy, továbbra is tartozunk némi magyarázattal.
Végsősoron arra keressük a választ, hogy a minket körülvevő világnak vajon mi az értelme. Kényes, kiemelt jelentőségű, nagy terhet jelentő kérdések lehetnek ezek mindazok számára, akikben valaha is megfogalmazódott az a kérdés, hogy „jó, de ennek mi értelme van?” Elég csak ránézni egy tanítványomra, aki így van a matematikával, pláne érettségi előtt. Pozitív irányban árnyalhatja a képet, ha azt kérdezem: „miként alakult ki a világegyetem, hogy kerültünk mi ide, van-e az űrvilágnak vége és ha igen, hol, lehetséges-e az időutazás, vagy éppenséggel: mi lehet az a sötét anyag, ami a világegyetem 95%-át alkotja, de ehhez képest nem tudunk róla semmit?”
Hétfő reggel. Még abban a furcsa álomvilágban vagyok, ami értelmezhetetlenül keveredik a valósággal. Nem érthető, mégis ragaszkodom hozzá, egészen addig, míg az utolsó foszlányt is kitörölte az ablakon beáradó Nap fénye. Ragaszkodom hozzá, mert szebbnek tűnik annál, mint ami kint vár. Nehezen nyer értelmet a telefon rezgése, a kinti minősíthetetlen időjárás, a hajszálpontosan az orrom előtt elinduló busz  „látványa” – a város folyamatosan érzékelhető feszültsége, az emberek türelmetlensége óhatatlanul megfogalmaz bennem egy kérdést: miért…?
És ez szép lassan kiteljesedik: miért éppen most, miért nem máskor, miért nem tudom elfogadni azt, amit adott a sors, miért szeretnék, de ugyanakkor miért nem tudok változtatni? Ezek a kérdések pedig számomra és/vagy az egyes emberek számára pedig nem kisebb jelentőséggel bírnak, mint a CERN fizikusainak a sötét anyag mibenléte. Univerzális.

Habár… a reggeli forgatag közepette utóbbi, sötét anyagra vonatkozó kitétel igen ritkán jut eszembe — inkább az idő sajátos relativitása zavar: valamiért sokkal gyorsabban telik, mialatt be kellene érnem tanítani. Albert Einstein mondta: „…míg egy szép lány mellett való ülés egy órája csupán egy percnek, addig a forró tűzhely megérintése egy órának tűnik.”
Az álomkép már rég feledésbe merült – helyébe került a kegyetlen valóság, ami gyakran ugyanúgy értelmezhetetlen, mint az álmok. Látom, hogyan küszködnek és közben hogyan égnek ki az emberek, mint a fűtőelemek a paksi atomerőműben. Hogyan fogy egyre az energiájuk, mint a csillagoknak, hogy mennyire szükségük van és/vagy lenne arra, hogy valaki/valami feltöltse őket energiával. Látom a motiválatlanságot, a beletörődést – hiába, mai társadalmunk hangulatának összképe köztudomásúan nem túl rózsás.
Nemrég tanítványaimat kivittem megmutatni a részleges napfogyatkozást. Ennek szenteltük az általános iskolás korosztályú társaság aznapi délelőttjét. Szeretném hinni, hogy többen voltak azok, akiket valóban érdekelt a jelenség, és ha mással nem, ezzel sikerült megmutatni nekik, hogy bizony még a fizika is tud érdekes, hovatovább szép lenni. A nagy esemény előtt azt tettünk, amit talán minden ember megtesz legalább egyszer élete során: keresést indítottunk a napfogyatkozás magyarázata, mondhatni értelme után. Elsőként a régi emberek szemüvegén keresztül, akik még megijedtek, féltek a jelenségtől, olyannyira, hogy még a csatát is otthagyták, amikor hirtelen beállott a nappali sötétség. Istenek csapását, természeti csapások közeledtét látták bennük, vagy egyszerűen azt hitték, itt a világvége. Igen, félünk attól, aminek nem látjuk az értelmét — a miért-ek megválaszolása tehát bizonyos esetekben életfeltétel lehet… Persze a valóság – illetve, amit ma annak gondolunk – jóval egyszerűbb.

Fontos látnunk, hogy kudarcainknak is van értelme, még ha nagyon nehezen is lehet ezt elfogadni. Ez igaz a részecskefizikára és magánéletünkre is, tehát ugyanúgy univerzális, mint a „miért?” kérdés feltevése. Egy fizikus kudarcként élhetné meg, hogy napok óta számol, figyeli a monitort és az égvilágon nem jut semmire. Aztán pedig „jön a váltás”, kollégája folytatja a megkezdett munkáját, és voálá, olyan dologra bukkant, amit mindig is kerestek.
Ez nyilván szerencse kérdése, de a „pofára esett” többi kolléga munkája is kellett ehhez. Ezért nem szabad kudarcként megélnie a többieknek sem, hogy ők nem találtak semmit, ugyanis ez a tény a megoldás része. Azt mutatták meg, hogy melyek azok az esetek, amiket már ki lehet zárni, ezzel jelentősen leszűkítve magát a keresési területet.
Ugyanez vonatkozhat magánéleti kudarcainkra is.
Ha sikertelen egy vállalkozásunk – legyen az egy tanulmány, vagy egy szakdolgozat megírása, egy tanítási óra, vagy netán a világ legigézőbb tekintetű leányzójának meghódítása -, két út áll előttünk.
Választanunk kell az újbóli próbálkozás és a feladás között.
Ehhez meg kell találnunk saját kudarcunk értelmét – bár sajnos ez kevésbé egyértelmű, mint a fizikusok esetében. Következtethetünk arra, hogy a kudarc talán azért ért minket, mert letértünk az eredeti útról, célt tévesztettünk. Vagy alapból rosszul kezdtünk hozzá, rossz volt a témafelvetés, netán a lány „csak” arra kellett volna, hogy ne maradjunk teljesen egyedül.
És egy kisebb kudarccal máris megelőztünk egy jóval nagyobb, netán életre szóló hibát – a probléma csak annyi, hogy ezt nem tudjuk előre.
De a kezdeti kudarc bármelyik pillanatban sikerré válhat, ekkorra pedig feltárul előttünk kudarcaink értelme is. Jön egy SMS valaki olyantól, akit eddig észre sem vettél. Hirtelen stimmel a képlet: a részecskék is hozzák az eredményeket, egyszer csak minden a helyére kerül.
Szeretném hinni, hogy a részecskefizika, a magánélet és az univerzum ebbe az irányba megy.
De hogy megtudjuk, valóban így van-e ez, és sikerrel járunk a világ és saját életünk megértésében, minden bizonnyal még rengeteg kudarc fog minket érni…