Balassa Júlia selyemfestő textilművész és Ji Minsun koreai festő közös kiállítása nyílt meg a Koreai Kulturális Központban. Balassa Júlia selyem képeit régen ismerem. Minden alkalommal jókedvem kerekedik színes világától, szeretnék cigánykerekeket hányni, bukfencezni kikericses rétjén, együtt fújni vele a gyermekláncfű pihéit a felrobbanó napfény ezer színébe, merítkezni a négy őselem – a víz, tűz, levegő és föld – energiájában, amelyek megszámlálhatatlan évek során járják útjukat az univerzumban, s rejtik magukba a teremtés misztériumát, amelynek mindkét művész nyomába eredt, s amelyre saját hagyományaik és gondolatiságuk szerinti választ adnak.
A selyem ünnepi kelme, magasabb rendű dolgok, a szellemiség megörökítésére való anyag. Ez a szellemiség a teremtés misztériuma a művész képein. A teremtést és a teremtőt szimbolikus ábrázolással rejti el, s teszi ugyanakkor értelmezhetővé számunkra. Facebook oldalán pár mondattal eligazít bennünket gondolatairól, a kiállításon magunkra szorítkozhatunk a felfedezésben – mint mondja a művész, semmiben nem akarja a befogadót korlátozni. A teremtés szimbóluma az egyenlő szárú kereszt, ezt a szimbólumot a színe s visszáján megörökített házacskák és a kép szimmetriája rajzolják ki képein. Isten a maga képére teremtette az embert, így hát a teremtő erő minden emberben születésétől kezdve benne lakozik, s vár ránk egy út, amit ha végigjárunk, vár bennünket a jutalom, a szellemi világ tudása. A fizikai valóság állandóan változik, a szellem az egyetlen örök. Ám a szellemi örökség halál nélkül nem jár, csak ki ezt tudomásul veszi, az ihat az örök élet vizéből. Mindenkori életünk többsíkú építkezés, merít a múltból – hiszen a tudás fájának almájából az első emberpár, Ádám és Éva evett-, de minden korban mindenkinek új tudásfa nő, dolgunk, hogy az új tudás leszakításával a múltat beépítve éljünk új tudásunk szerint. S ha megtartjuk gyermekien tiszta szívünket, látásunkat, elnyerjük a rengeteg valós között az igazit.
A teremtéssel elválaszthatatlan egységet képez az élet, Júlia képi világában is megjelenik a magyar népi hagyomány központi gondolatisága, az életfa, amely koronájával tartja az eget, s amely a Földet és az Eget összeköti. Júlia így vall művészetéről: „Gyerekkoromban a magyar népmesékből és népdalokból szívtam magamba az őstudást és erkölcsöt, melyek a Világmindenséget modellálták és meghatározták az ember helyét és szerepét a teremtett világban. Ebből az őstudásból kilépve alkottam meg a saját képi világomat és valóságomat, melyek a selyemképeim szellemi mondanivalójának alapjául szolgáltak. A művészet univerzális, mindenki számára érthető, nem verbális nyelvezete az ősképek segítségével egy hidat alkot ember és ember között. Így kapcsolódunk mi össze a gyökereinkkel Ji Min Sun koreai művésszel és együtt festjük meg az Életfa lombkoronáját a műalkotásainkkal.”
A művész a színek ezer árnyalatával festett képi világát akkor is élvezzük, ha gondolatiságát nem fedezzük fel. A fényt látjuk különböző megjelenésében, a kiáradót, körbeölelőt, a felrobbanót, amikor szivárvánnyá bomlik, az emberben megbújót, nap, hold, vagy csillagok képében, a tűz elsöprő erejében, arany-ezüst ragyogásban, amellyel alakjai kontúrjait meghatározza. Angyalok fújják harsonáikat, köszöntve az embert, aki a nagyon magas torony tetején kitárja karjait az ég felé, ahonnan csillagocskák néznek vissza rá. Alant színes kicsiny házacskák, amelyek nyitják, vagy zárják felénk ablakaikat a művész mondanivalójához alkalmazkodva. Barnahajú copfos lány áll az út elején, körötte madarak repdesnek, az út pedig hosszú, félelmetes, tüzek gyúlnak rajta. A lány fél rálépni, de a távolból felsejlő jövőképből erőt merít, tudjuk, végigjárja kiszabott útját. Kitárt szárnyú madarak kelnek útra az univerzum felé, mézeskalács emberkék függeszkednek, mint a karácsonyi fenyőn a díszek sora, csöppnyi lányka mutat az ég legszebbik csillaga felé. Madárka csőréből a tavasz dala virágokat formáz, a tavasz ragyogása pírt lehel a benne elmerülő lányka arcára. Emberpár ölel át egy fát – talán táncot járnak, árad róluk az egészség, az öröm. S mindenütt a mozgás, a kavargás, a teremtés és változás ezerszínű megvalósulása.
A játék művészet s a művészet játék, pillanatai éppen olyan magasabb-rendűek, mint maga az élet. A művész önmaga portréjában a játék örömét festette meg, s ezt a tudását olyan örömmel osztja meg velünk, mint amilyen önfeledten fújjuk szanaszét a pitypang tavaszi ernyőcskéit.
A művészről készített portréfilmet és képeit honlapján, a balassajulia.com-on tekinthetik meg, kiállítását pedig a Koreai Kulturális Központban (12. kerület, Budapest, Csörsz utca 51.) 2018. november 19. – 2019. február 28. között.
Balassa Júlia kiállított képei:
Nyárutó (önarckép) 2014.
Aranyban sétál a Nap, 2017.
Ahol a Csillagok a Földre érnek, 2017.
A kék madár, 2013.
Tiltott város, 2016.
Forrás, 2017.
Beavatás, 2013.
Gólyahír, 2016.
Kapuőrök, 2012.
Napvirág, 2010.
Holdvirág, 2010.
Valahol esik az eső, 2018.
