Keresgélek a zenéim közt, végül egy romantikus darabnál maradok, gyertyát és cigarettát gyújtok, lefekszem ruhástól az ágyra, előveszem a retikülöm, amiből az igazi kacatokat kellene egyszer véglegesen kiráznom. 

Állítom, nem könnyű tevékenység a kacatrázás. Az alsó lábszáraim nagy helyet foglalnak el a retikülben, eltakarják a rendrakásra váró bugyor többi rejtekét, kiveszem őket. Velük már megbékéltem, visszaakasztom a helyükre, jók lesztek még a maradék pár évre. Nézem a többit, alkoholizmus, vagyis nagyivó kategória, utánanézek a neten, itt szigorú a cetli-, depresszió, öngyilkosság, bizalmatlanság a férfiak iránt, szeretetlenség – a szeretet elutasítása által, miközben annyira vágyom rá, konfliktusom az anyámmal… rakosgatom őket két kupacba.

A Kurázsi mama életen – a sors és önsorsrontás szakaszain – túlestem. Önszántamból vettem a nyakamba a hámot, amit húztam. Hátam mögött a kordéban a három kicsi gyerekemmel át a háborún, húztam, nem láttam a háború sebesültjeit, halottjait. Azt sem tudtam, rajta ülnek-e még a gyerekeim… Húztam, vontam, rángattam az inaimmal, a körmeimmel, a fogaimmal, a lelkem valahol eldobtam, mert az is csak teher volt, át a teleken, nem éreztem a hidegét.

Nem éreztem, ha az arcomra fagyott a hó, a jég, s kérget alkottak, a szempilláimat is jégcsapok húzták le, letörtem őket néha, hogy lássam, merre húzzam tovább a kocsit, át a tavaszon, virágokon, nem éreztem a színét, a szépét, a melegét, s egyszer vége lett. Eltűnt a háború, a kordé, eltűntek a gyerekeim, egyetlen maradt meg, a végtelen lét. A gyerekeim kibújtak a vackukból, egymást nézegették, Hű, de nagy lettél! Te is! Te is! Kiszálltak a taligából, meztelen lábukat a fűbe törölgették, a lányok virágkoszorút kötöttek a hajukba, a fiú fára mászott, onnan kémlelte a héthatárt, s észrevette a kupacot a kordé előtt. Lemászott, óvatosan araszolt a rongycsomó felé, az nem mozdult, megfordította, akkor sem mozdult. A rongykupacból egy öreg arc sejlett fel barázdákkal, ráncokkal, sebekkel, a szájból kivicsorgott néhány maradék fog, s innen lehetett bizton tudni, hogy az a száj, mert körben csak sebek feketéllettek, lefutottak az állán, a nyakán, az orrán át, aminek lyukai eltűntek a sebek közt fel az arcára, az ég felé végtelen megnyugvással fordított szemekig. A kezek fogták még a hámot, de köröm nem volt rajtuk egy sem, csak véres sebek. Lányok, gyertek… Ez itt az anyánk. A két sudár nagylány felülről nézett le a csomagra. De kár! Pedig milyen szép volt, amikor elindultunk.
Igen, itt sikerült mellé nyúlnom. A feladatokat beledöglés nélkül kell megoldani, mert ha mégis beledöglesz, az egy sikertelen megoldás, nincsen jogod a büszkélkedésre, nincsen okod az önsajnálatra. Mit is mondtam nemrég magamnak, mi az élet értelme?
Maga az élet, hát így kell tovább berendezkednem rá.

Mélyet szívok a cigarettámból, megfogom a két kis cetlit, amire a depresszió és öngyilkosság szavakat rótta az élet, s a parazsához tartom. A felhalmozott sörös üvegeimet bevágom egy szatyorba és az autóba, alkalomadtán beváltom, amire nem kerül sor egy jó darabig, mert a sört átváltom citromfű teára.