Ez az írás az „Egy ember, aki” c. sorozatból való. Ebben a sorozatban minden szövegnek ez a címe. Az olvasó tehát nem tudja cím alapján megkülönböztetni az egyes darabokat, ha például egyszer papíron kiadják, és az olvasó a tartalomjegyzéknél üti fel a könyvet, azt fogja találni, hogy minden cím ez: „Egy ember, aki”, csak az oldalszámok különböznek. Kivéve, természetesen, ha természetkíméleti okokból egy oldalra több „Egy ember, aki” című szöveget illesztenek. Ekkor már végképp nem tudja se címről, se számról azonosítani a szövegeket az olvasó. És evvel el is érkeztünk a szerzői koncepcióhoz.

A következő szöveg ugyanis olyan, mintha szólna valamiről, mintha még ún. tanulsága is lenne. Tüntetően olyan. Tudom, hogy sok olvasóm így fogja értelmezni. De ez tévedés. Egyrészt nincs is sok olvasóm, másrészt nem is az enyémek, harmadrészt meg tévedés: a sorozat minden darabja ugyanarról szól: semmiről. Ez köti össze a sorozat darabjait, melyek éppen ezért vagy ebből következően felcserélhetőek egymással és bármivel.
Sőt, most jövök rá: el se kell őket olvasni.
De most már mindegy, már elkezdtem megírni, és épp nincs jobb dolgom.
Tehát:
Egy ember, aki…
Egy ember, aki búskomor. Az állandósult szókapcsolat idetolakodik: „búskomorságban szenved”. De ez az ember nem szenved, a búskomorság létformája, életszemlélet, filozófia, metafizika, etika, et cetera. Erről, lehet, hosszabban is írtam, mert állandóan erről írok, csak azt nem tudom, mit osztok meg végül.
Ha megkérdezik: Boldogtalan? –, értetlenül néz a kérdezőre. Miért lenne boldogtalan? Akkor azt kérdezik, mert a beszélgetések ezen a ponton kissé kényelmetlenek, valahogy akik megkérdezik, boldogtalan-e a másik, szeretik azt hallani, hogy igen, az, szóval azt kérdezik kissé csalódottan, hogy: Boldog? De erre is csak értetlenül néz.
Búskomor vagyok -, mondja.
És tényleg, búskomor.
Ezen a ponton egy-két ember megkérdezi, hogy: Akkor miért nem lesz öngyilkos?
Az ember erre fölnéz. Valami olyasmit fejteget, hogy Camus-nél olyan az öngyilkosság, mintha elég lenne hozzá egy-egy filozófiai tétel belátása, holott Camus is olvasta az Ördögöket, hiába a belátás, vagy százötven oldal kellett ahhoz, hogy el is kövesse az öngyilkosságot a megvilágosodott. És egyébként is csak búskomor.
Azért persze sejti, hogy kicsit hamis a válasz.
Egy napon ez az egy ember, aki(,) a folyóparton sétál. Kristálytiszta az idő. Úgy akartam írni, hogy köd van, este, az utcalámpák halovány, rideg, távoli fénygömbök, de ezt valahogy giccsesnek találtam, úgyhogy jó idő van és nappal. Nem mintha mindentudó vagy mindenható narrátor lennék, de az időt azért még tudom befolyásolni. Nem kevés ebben az újrealista hullámban.

Sutty!
Az ember belecsúszott a vízbe.
Nem egy pillanat alatt, hanem inkább több pillanat alatt. Agyagos a talaj, több napig esett az eső, erre nem volt befolyásom, még a történet idején kívül esett, ma elállt, szép kék az ég. Elvesztette az egyensúlyát, és ha volt már ilyen élményben része az olvasónak, tudhatja, hogy ez a különös, szerencsés esetben több pillanatig tartó állapot az abszurd igazi át- és megélése. Tessék csak próbálgatni.
Az ember meg- és átélte az abszurdot, aztán meg megállapította, hogy kegyetlenül hideg a víz. Annyira belecsúszott, hogy rögtön elkapta a fősodor, most én a Rábából indulok ki, de az olvasó oda képzeli az embert, ahová kívánja, vagy fordítva.
Ilyesmiket gondol: Ki kéne úszni! – De nem tudja megmozdítani sem a kezét, sem a lábát. – Úristen, meghalok! – Még benne maradt egy darab az abszurdból, ez a felismerés valósággal felvillanyozza. Úgyhogy megismétli: Úristen, meghalok! – És még mosolyogna is, de dermedt már a szája.
Viszi a víz – és ekkor fordulat áll be a történetben. Ezt gondolja:
Élni jó!
És többször is ezt gondolja:
Élni jó! Élni jó!
Jack London valamelyik írásában is vízbe esik egy ember, és pont ez jut eszébe: „Élni jó! Élni jó!” Valószínűleg a fuldoklóknak gyakran eszébe jut ez a tétel. Az ember azt gondolja: Élni jó! Élni jó!
Ennyi kellett, hogy megtagadja egész eddigi életfelfogását. Mint a zuhanó repülőgép ateistái.
Élni jó! Élni jó! –, és mozdul a karja, lába, elkezd küzdeni. Lehet, egy benyúló faág vagy egy kikötői lánc is segít, megragad valamit, görcsösen szorítja, remeg. Kikászálódik a partra.
Az élet megy tovább. Mert így alakult, vele. Hetek telnek el. Vagy hónapok. Ebben rugalmas vagyok.
Figyeljük meg az ember viselkedését! Gyakran sétálgat a folyóparton. Lassan, látszólag céltalanul. Tulajdonképpen céltalanul, maga sem tudja, miért. Sejtelmei vannak.
Eső után lemegy arra a részre, ahol a vízbe csúszott. Az egyik lábát, mondjuk a jobbot, mert így biztonságosabbnak érzi, előrenyújtja, a talpával simogatja a nedves agyagot. Gondosan ügyel rá, hogy a támaszkodó lábát szilárdan megvesse. Felidézi az abszurdot. És azt gondolja: Rá is állhatnék az agyagra, akkor belecsúsznék a vízbe, és akkor, akkor kiderülne…
De nem áll rá. Mostanában már nem is annyira búskomorként, mint inkább fatalistaként határozza meg önmagát. Vagyis, kompromisszum, búskomor fatalistaként. Fatalistaként, még ha búskomor is, gondolja, nem állhat a csúszós agyagra, nem veheti ki a sors kezéből a döntést. A sorsot gondolatban már nagybetűzi, így gondol rá: SORS.
És most meg arra jövök rá, ha véletlen kötetbe kerülnének ezek az „Egy ember, aki” történetek, a következő épp ide illene – talán ugyanarról az emberről szól.
Egy ember, aki…
Egy ember, aki fatalistaként határozza meg önmagát. Nem tudjuk, mi vezette erre.
Ha megkérdezik: boldogtalan-e, azt feleli: fatalista. Ha megkérdezik , mert a válasz elgondolkodtatja az embereket, boldog-e, azt feleli, fatalista. És ha megkérdezik, bár ez nem teljesen logikus kérdés (na de mi logikus a logikai tételeken kívül?), és az emberek egyébként is szeretnek beszélgetni, szóval ha megkérdezik: Akkor miért nem lesz öngyilkos? – akkor azt feleli, mert fatalista.
És ezt a választ, kedves olvasó, tökéletesnek érzi.

Archibald Tatum további írásai ITT olvashatók:
http://valogatatlanmondolatok.blogspot.hu/