Soproni András orosz nyelvtudásának alapjait a Budapest Orosz-Magyar Makszim Gorkij Iskolában szerzi, majd 1966-ban magyar-orosz tanári diplomát kap az ELTE Bölcsészettudományi karán. Tanított általános és középiskolában – Bátaszéken és Tamásiban (Tolna megye) –, majd Budapestre kerül, ahol rövid kitérő után 1973-tól 2006-ig a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián és utódán, a Nemzetvédelmi Egyetemen oktat. Időközben PhD címet is kap (1997), és sikeresen elvégzi az ELTE angol nyelvtanári szakát (1998). Szépirodalmi fordítással 1996-ban kezd foglalkozni, előbb oroszból, majd a kilencvenes évektől angolból is. 2007-ben megjelent „Orosz kulturális szótár” című könyvét „Az év russzistája címmel honorálják. Ugyanabban az évben kitüntetik az Európa Könyvkiadó Wessely László fordítói díjjával is. Soproni András fordítása felkerült a Read Russia fordítói pályázatának három fős shortlistjére is.

– Milyen intellektuális indítékai vannak egy műfordítónak, amikor ötödik változatát készíti el a világirodalom egyik leghíresebb regényének? Mi ösztönözte erre Önt, és milyen régóta érlelődött ez a terv?
Soproni András: – A magam részéről a Bűn és bűnhődés fordításának roppant prózai okai voltak. A néhai Ulpius Könyvkiadó vezetőjének, Kepets Andrásnak volt egy nagyvonalú, nagyszabású, abszolút tiszteletre méltó vállalkozása, a „Klasszikusok új fordításban” című sorozat. Ebbe akarta beletenni egyebek között a Bűn és bűnhődés-t is. Korábbi munkáim alapján úgy látta, hogy képes lennék a feladatra, ezért kért fel, én pedig lelkesen vállaltam. Az a helyzet, hogy az engem megelőző egy-két fordítói nemzedék „elfordította” előlem a klasszikus orosz irodalom remekeit, és mivel egy-egy mű újrafordítására általában több évtizedet szokás várni, nem is számítottam rá, hogy valaha is kapok ilyen súlyú munkát.
– Szabó Endre, Görög Imre, G. Beke Margit és Vári Erzsébet fordítói változatok közül melyik áll az Ön ízléséhez a legközelebb?
SA: – Töredelmesen bevallom, én csak Görög Imre és G. Beke Margit közös munkáját olvastam, azt is közel ötven éve. Nem érzem hivatva magamat, hogy alapos véleményt mondjak akármelyikről is, tegyék meg ezt a filológusok, a kritikusok. Amikor hozzáfogtam a munkához, kifejezetten kikötöttem magamban, hogy nem veszem kézbe a régebbi fordításokat, és ezt majdnem száz százalékig be is tartottam.
– A mostani kiadásban a regény 67. oldalán – a mű egyik legdrámaibb pillanatának leírásában – azt olvashatjuk, hogy „Raszkolnyikov letette a baltát a padlóra, a halott mellé, és vigyázva, hogy össze ne FENJE magát a kiömlő vérrel…” Ez elgépelés, vagy tudatos fogalmazás?
SA: – Egy szóval: tudatos. De nem kidekázva tudatos. Eszembe se jutott, hogy „összeken”-t írjak. A kérdésére utánanéztem a dolognak. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára az „összefen”-t az „összeken” népies szinonimájaként adja meg. A szó többször előfordul például a ma éppen nem divatos Szabó Pál regényében, a Talpatnyi föld-ben. Hogy onnan szedtem-e vagy máshonnan, meg nem mondom, de én úgy érzem, hogy az „összeken”-ben több a szándékosság, az „összefen”-ben kevesebb. De lehet, hogy más másként érzi. Ez az enyhe népies íz egyébként szerintem bőven belefér Raszkolnyikov – kivált pedig Dosztojevszkij – stílusába, hiszen Raszkolnyikov vidéki gyerek, sőt, a korabeli Pétervár, és kivált annak az a negyede, ahol a cselekmény játszódik, tele van falusiakkal, Dosztojevszkij pedig kifejezetten gyűjtötte az népies nyelvi elemeket. Éppen ez a regény fordításának egyik nehézsége, mert a szereplők közül sokan beszélnek tájszólásban, méghozzá nem is egyfélén, ráadásul mai szemszögből archaikusan. Ezeket a színeket természetesen csak nagyon finoman adagolva szabad a magyar szövegbe belekeverni, de muszáj.

– Hetényi Zsuzsa azt kérdezi a Holmiban: „Hogyan fordítsuk címet? Ha nem Bűn és bűnhődés lenne, vajon akkor nem tudná az olvasó, miről is van szó? A hagyomány kötelez? Bizonyára ez is igaz. És mégis: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűntett és büntetés. Még az összehangzás is megmarad. Én megkockáztattam volna.” – Mi erről az Ön véleménye?
SA: – Nem értek egyet kitűnő kolléganőmmel. A mű címének második fele – a „nakazanyije” – egyaránt származtatható a „büntet” és a „büntetődik” igéből, és amikor Raszkolnyikovot először fogja el a lelkifurdalás, azon rágódik, hogy ez már a „nakazanyije”-e. Itt semmiképpen nem fordítanám ezt a kulcsszót büntetésnek, holott másutt megteszem, ott, ahol külső erők tevékenységéről van szó (pl. börtönbüntetés). Ez utóbbi megoldásba egyébként talán inkább beleköthet, aki a kákán is csomót keres. De hát könyörgök: miféle cím az, hogy „Bűntett és büntetés”? Ez lehet egy jogi traktátus címe, valami olyasféléé, amilyet maga Raszkolnyikov írt. No de egy morális kérdések körül forgó regénynek? Már bocsánat, szerintem nonszensz. Ami a hangzásbeli egybecsengést illeti, én ebből a szempontból is esetlennek tartom a Hetényi kollegina által javasolt alakot, mert kancsal, majdhogynem frivol szóismétlést érzek benne, szinte rááll a nyelvem, hogy úgy olvassam: bűntett és bűntettés. De természetesen nem hiszem, a Görög Imre és G. Beke Margit, valamint a Vári Éva után általam is használt megoldás az egyedül üdvözítő, csak éppen nem találtunk jobbat.
– „Zabhegyező” vagy „Rozsban a fogó”?
SA: – Azt hiszem, ez a kérdés az adott esetben nem releváns. Barna Imre címe, véleményem szerint egyértelműen pontosabb, és nem viszi el a címet „Kukutyinba”.

– Miként került át a Bűn és Bűnhődés legújabb kiadása az Ulpius-háztól a Syllabux Kiadóhoz?
SA: – Az Ulpiustól nagyjából tíz évvel ezelőtt kaptam a megbízást, akkor a kiadó négy évre vásárolta meg a fordítás kiadásának jogát. A fordítás elkészült, de a kiadó – vélhetőleg anyagi okokból – elfektette. Ez nem volt egyedi eset, én négy könyvet fordítottam az Ulpiusnak, ebből egyetlenegyet jelentettek meg, sajna, éppen a legsilányabbat. Nem adták ki viszont pl. Pierre Chabon Pulitzer-díjas terjedelmes regényét, A szabadulóművész-t, amit máig sajnálok. Később, már a kiadási jog lejárta után Kepets úr ismét jelentkezett, hogy kiadná a Dosztojevszkijt, de a jogdíj körüli huzavona közben Kepets úr egyszerre közölte, hogy mégsem kell neki. A Syllabux igazgatója, R. Szabados Tamás – Dezsényi Katalin kollegina közvetítésével – szerzett tudomást a fordításról, és felajánlotta, hogy legalább elektronikus könyv formájában kiadja. Mivel nekem az adott viszonyok között már az is nagy dolog volt, hogy a szövegem egyáltalán nyilvánosság elé kerül, boldogan vállaltam. Majd sikerült az „Insztyitut Perevoda” (Fordító Intézet) nevű orosz alapítványtól egy elég tisztességes támogatási összeget kapni, és ez tette lehetővé a könyv megjelenését.
– Mi a véleménye arról, hogy a Syllabux Kiadó által megjelentetett kötet borítóján feltüntették az Ön nevét? Műfordítóként bizonyára jól eső érzés, de egyetért ezzel a marketing-fogással, vagy ellentétes az elveivel?
SA: – Bár lassan ötven éve vagyok a pályán, nem hiszem, hogy a nevem „brand” lenne, és hogy feltüntetése marketingfogás volna. Inkább szeretném hinni, hogy egy lépés lehet abban az irányban, hogy a fordító nevét általában tüntessék fel a címlapon, amint ez Nyugat-Európában nem egy helyen természetes dolog. A világirodalmat nem magyarul írják, azok a szövegek, amelyeket fordító kollégáimmal együtt létrehozunk, a magyar irodalom, a magyar kultúra részét képezik. Természetesen eszem ágában sincs azt állítani, hogy munkánk azonos értékű az íróéval, hiszen mi nem hozunk létre regényszerkezetet, nem találunk ki szereplőket, stb. De az igazi irodalmi műnek az anyaga mégiscsak a nyelv, ami nem egyszerűen a mű „bőre”, amit le lehet nyúzni, és helyette új „bőrbe” lehet kötni a szöveget. A „sűrű” irodalmi szövegek esetében a nyelv mélyen bele van ágyazódva a mű szövetébe. Ezért is maximálisan helyeslem, hogy Krasznahorkai László két fordítója – George Szirtes és Ottilie Mulzet – a magyar író Booker-díjával egyidejűleg tekintélyes fordítói díjat kapott. (Mellesleg: boldog lennék, ha olyan nagyszerű szövegeket fordíthatnék, mint Krasznahorkai regényei.)
– A mintegy hetven kötet orosz, és harminc angol nyelvű mű közül melyik jelentette az Ön számára a legnagyobb szakmai kihívást?
SA: – A Dosztojevszkij regénnyel küzdöttem kétségkívül a legtöbbet. Őszintén megvallom, egy-egy fordulata még most is foglalkoztat, hogy nem lett volna-e jobb mégis egy másik változat. Ami a szöveg „sűrűségét”, nyelvi értékét illeti, talán Nabokov elbeszéléseit emelném ki. Ami a „bravúrstükliket” – szójátékokat, stílusbravúrokat, leleményeket – illeti valószínűleg Vaszilij Akszjonov Volterjánosok és volterjankák című regénye vezet, amint ez a címből is bizonyára érződik. Terjedelem – és ami még fontosabb: erkölcsi-érzelmi súly – szempontjából Szolzsenyicin hatalmas műve, A GULAG szigetvilág (az Európa Kiadónál megjelent háromkötetes teljes változat) verhetetlen.
– Mi volt az 1997-es PhD-címét megalapozó kutatása, és miért ezt a témát választotta?
SA: – Dolgozatom címe: Hangsúlyhibák magyar anyanyelvűek orosz beszédében. Nem szakember számára ez nem sokat mond. Nyelvtanárként találkoztam a problémával, a mindennapi gyakorlatból kiindulva igyekeztem rámutatni a két nyelv egymásra hatásának sajátosságaira. A nyelvtanár és a fordító egyaránt két nyelv határmezsgyéjén haladva végzi munkáját, melyben a két nyelv lépten-nyomon ütközik egymással, és ez – mint a nukleáris részecskék ütközése (már ahogy azt én elképzelem) – segít belelátni mindkét nyelv szerkezetébe.
– Tíz évvel később – a 2007-ben megjelent „Orosz kulturális szótár” című könyvéért – megkapta „Az év russzistája címet”. Polihisztornak kell lenni egy ilyen vállalkozás teljesítéséhez?
Soproni András: – Nem hiszem. Az iménti kérdésre adott válaszom érvényes itt is: mindennapi nyelvtanári és fordítói gyakorlatomból indultam ki, amikor belefogtam a munkába. A könyv célja az volt, hogy megvilágítson a magyar anyanyelvűek és anyakultúrájúak számára mintegy kétezer olyan fogalmat, jelenséget, amelyek az oroszok számára kézenfekvőek (mint Bart István, az angol kulturális szótár szerzője szellemesen megfogalmazta: benne van a „banál-tudatukban”), a magyarok számára viszont érthetetlenek, meglepőek.