Az Új-Zélandon 2019. 03. 15-én történt mészárlás során egy 28 éves ausztrál állampolgár 50, békésen imádkozó muszlimot ölt meg és többeket megsebesített, az eddigieknél talán még élesebben rávilágított a különböző narratívák közti törésvonalakra. Alapvetően kétféle értelmezés mentén polarizálódnak az emberek. Az egyik attitűd igazolhatónak tartja a “kollektív bűnösség” (kvázi vérbosszú) elve alapján egy vélt vagy valós közös jellemzővel rendelkező csoport elleni megtorlást, míg a másik alapvetően az egyéni felelősség talaján áll. Az előbbi lényegében a klánmentalitás manifesztációja (nevezzük most így)[1], az utóbbi az individualizmusé. 

Mark Makela felvétele

Az ún. ábrahámi vallások tanítása szerint az emberek egyénileg felelnek Isten színe előtt, valójában mindazok, akik ezen vallásokra hivatkozva követnek el terrorcselekményt civilek ellen, e vallások szellemiségével szembe-menve cselekszenek. Mivel pedig a modern nemzetállamok jogrendszerei is a polgárok egyéni felelősségére épülnek, az új-zélandi merénylő gondolatmenete, miszerint az ’európai kultúra védelmében’ cselekedett, éppen az ellen az elv ellen vét, amely mentén létrejöttek a modern európai nemzetek, melyek az európai kultúra hordozói. (Értsünk bármit is kultúra alatt, az talán mindenki által elfogadható kiindulópont, hogy a kultúra hordozói végső soron az egyes társadalmak, közösségek.)
Számos módja van annak, hogy valaki a közösségét ért támadások ellen harcoljon: a civil szolgálatot keveslőknek nyitva áll az út a fegyveres szolgálatra akár a rendőrség vagy a hadsereg kötelékében, de ha nagyon akarta volna, B.T. (ne tegyük meg neki azt a szívességet, hogy teljes nevén nevezzük, hisz arról ábrándozott, hogy e cselekménye híressé teszi, még a Nobel-békedíj is megfordult a fejében) elutazhatott volna valamelyik konfliktuszónába, akár Afrikába, akár a Közel-Keletre, ahol pl. a Boko Haram vagy a Daesh (ISIS) ellen bizonyíthatta volna kvalitásait. Ehelyett úgy döntött, hogy az európai kultúrát olyan emberektől „védi meg”, akik között például szíriai menekültek (köztük gyerekek) is voltak, akik pontosan az olyanok elől menekültek, mint B.T., csak azok (akik elől menekültek) egy másik klán érdekeire hivatkozva gyilkoltak, gyilkolnak. Van az események narrációjának egy vallásos, legalábbis arra hivatkozó színezete is. Ebből a szempontból nagyjából 3 véleménytípus van: 1.) Minden vallás (vagy legalább a három ún. ábrahámi vallás) „egyformán rossz.” 2.) „Egyik vallás sem támogatja az erőszakot, egyformán a jót képviselik.” 3.) „Egyes vallások jobbak, békések, mások rosszabbak, erőszakosak.

A Föld népességének vallási megoszlása

Sokszor azonban ezek a vélemények is a fenti két mentalitás valamelyikébe illeszkednek. Gyakran nem világos, hogy az egyes véleményeket képviselők következtetéseiket az adott vallás követőinek (illetve magukat annak vallók) cselekedetei, vagy annak alapvető (illetve annak tekintett) szövegeiből kiolvasható tanításai alapján vonják-e le? Esetleg mindkettőt figyelembe veszik (viszont ekkor sem feltétlenül következetesen járnak el).
Érdemes azonban arra utalni, hogy az, hogy valami le van írva valahol, éppen az egyéni felelősségből következően, nem jelent önmagában semmit. Különösebb pszichológiai, pszicho-lingvisztikai, szociológiai, szociolingvisztikai, filozófiai, logikai, hermeneutikai fejtegetések nélkül is belátható, hogy egy szövegből önmagában nem következik cselekvés. Még akkor sem feltétlenül, ha az abban foglalt normához külső kényszerítő erő – pl. állami erőszak, túlvilági büntetéssel fenyegetés, a társadalom rosszallása – társul. Szükséges az egyén értelmezése és a textus bizonyos érzelmi-intellektuális feldolgozása, melynek eredményeként kialakul az akarat a cselekvésre (mely folyamatban természetesen a szövegen kívül egyéb külső tényezők is hatnak, hathatnak), mely aztán a megfelelő képességgel társulva cselekedetként, aktusként jelenik meg a külvilág számára, vagyis változást idéz elő a külvilág mások által is fölfogható, észlelhető valóságának szövetében. Hogy aztán ez a cselekmény valamilyen jogi (esetleg egyéb) norma alá szubszumálható-e, és milyen jogkövetkezménnyel, szankcióval jár, az más kérdés.

Alex Hofford felvétele

Általában is elmondható, hogy a valóságot képező események, tárgyak, emberek illetve ez utóbbiak tudattartalmának egy adott pillanatban fennálló konstellációjából nem következik a természettudományokban, a matematikában vagy épp a formális logikában alkalmazott képletekhez, formulákhoz hasonló számításokkal előre megjósolható jövőbeli eredmény, vagyis a káoszelmélet azon tételéről van szó, miszerint a társadalmi mozgások a kettes-szintű kaotikus rendszerekbe tartoznak, azaz nincs előre biztonsággal megjósolható kimenetelük.
A van/legyen (Is/Ought, Sein/Sollen) klasszikus kérdéskörét tekintve tehát megalapozottnak tűnik azt állítani, hogy a dolgok jelenlegi állásából nem következik szükségszerűen, hogy mi legyen, illetve minek kellen lennie – lehetne minden másképp is. Persze a dolgok folyamatosan változnak, az objektív valóság maga is alakul a szubjektív (egyéni) és interszubjektív (közösségi) értelmezés függvényében, ennyiben tehát a valóság egységes definiálása nem lehetséges, ami – legalábbis részben- magyarázza, miért érezzük sokszor, hogy párhuzamos valóságokban élünk. Mivel pedig a szövegek is a valóság részei, illetve tükröződései, de legalábbis annak elemeiből merítenek, talán egyetérthetünk Derrida nyomán azzal, hogy azok értelmezése és újra-értelmezése is folyamatos, noha persze bizonyos határokon belül zajlik. Így például egy bírósági ügyet lezáró ítélethez (mely az adott esetet és az arra vonatkozó jogszabályt értelmezi) a jogerő (ítélt dolog, res iudicata) társul, azaz az kikényszeríthető és főszabályként megváltoztathatatlan (persze ettől még nem lesz vitathatatlan, és nem szükségszerű, hogy végre is hajtják). Különösen problémás tud lenni, amikor akár több évszázados jogi normákat kell értelmezni és alkalmazni, például az amerikai alkotmány esetében , illetve a precedensrendszerű, tipikusan angolszász országokban. (Ismert például a szakirodalomban Gadamer és Betti vitája többek között arról, hogy van-e és milyen különbség a jogász és a történész között hermeneutikai szempontból.) Még inkább nyilvánvalók a nehézségek, amikor (több) évezredes vallásos szövegekről és az azokban foglalt parancsokról van szó. Ezek is értelmezhetők és értelmezendők, de önmagában a szövegekből, illetve azok értelmezéséből nem következik szükségszerűen cselekvés. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy semmilyen hatást nem válthatnak ki: egyrészt mindenki viszonyul valamilyen módon a szövegekhez (például egyetért a bennük foglalt nézetekkel, vagy elutasítja az általuk közvetített gondolatokat), másrészt eldönti, hogy a (vallási) parancsolatokat egyáltalán kötelezőnek tekinti-e magára nézve, vagy sem. Amennyiben kötelezőként ismer el valaki valamilyen normát, további döntés kérdése, hogy azt hogyan, mikor, milyen helyzetekben alkalmazza, ha egyáltalán alkalmazza. Ez pedig elvezet az egyéni felelősséghez, amennyiben az események kimenetelét az egyéni döntések befolyásolják, még akkor is, ha ezek eredője új minőséget képez, és nehéz, vagy épp lehetetlen visszabogozni a szálakat. Ez azt is jelenti, hogy nincs értelme múltbeli rossz cselekedetekkel igazolni jelenbéli rossz cselekedeteket (lásd a tipikus ’Ki kezdte?’ kérdést), ez a ’két rossz’ érvelési hibát valósítja meg. Így viszont az is kérdés, hogy a szankciót, mint jogkövetkezményt mi legitimálja, melyre különféle teóriákat dolgoztak ki, melyek tárgyalása itt szükségtelen. Az viszont további érdekes kérdés lehet, hogy ha a szövegből önmagában nem következik se jó, se rossz cselekedet, akkor hogyan értékeljük, ha valaki ezekre hivatkozva tesz jót vagy rosszat? Talán nem helytelen ezt ugyanúgy tekinteni, mint ha valaki bárki vagy bármi másra (akár konkrét személyre vagy elvont eszmére) hivatkozva cselekszik. A másra hivatkozás önmagában nem mentesít a felelősség alól, illetve jótett esetén nem von le az illető személyes érdemeiből. (Aztán az is igaz, amint az a korábban mondottakból is látszik, hogy az egyes cselekedetek megítélése általában változik koronként, társadalmanként, jogrendszerenként, illetve egyénenként is, noha azonosíthatók bizonyos állandónak tekinthető elemek.) Kérdéses lehet még az ún. gyűlöletbeszéd megítélése, hiszen ha a szövegből önmagában nem következik cselekvés, mi indokolhatja a gyűlöletbeszéd kriminalizációját? Nincs viszont elméleti akadálya annak, hogy a szöveget akár tartalma alapján is lehessen korlátozni –, ennek boncolgatása viszont messze vezetne.

Mark Goudkamp fotográfiája

Az, hogy mi a rossz (illetve a jó), ősi kérdés. A klánmentalitás jellemzője viszont az, hogy a saját klánt a Jó képviselőjének tartja, míg az ellenséges csoportosulást a Rossz megtestesítőjének tételezi, ebből fakadóan minden, amit Mi csinálunk, jó (ha éppen mégsem az, akkor minden bizonnyal az ellenség ármányát kell benne látni), és minden, amit Ők csinálnak, eleve csak rossz lehet, mert más (még akkor is, ha ugyanazt csinálják, mint Mi). Hogy aztán erre milyen igazolásokat dolgoznak ki, lényegében mindegy is (jellemzően az időbeli elsőbbséggel, illetve a természet rendjére hivatkozással operálnak). Végső soron az erőviszonyok szolgáltatnak legitimációt, amennyiben az erősorrend igazolja a feltételezett hierarchiát. Félreértés ne essék: a modern nemzetállamok sem nélkülözhetik az erőszakot, a társadalmak szervezése rendezett viszonyokat feltételez és követel meg, melyet végső soron erővel kell és lehet kikényszeríteni. A modern társadalmak az erőszak monopóliumát viszont az államnak és szerveinek tartják fenn. Elfogadhatatlan az önkényes megtorlás, önbíráskodás. Az individuális felelősség kizárja azt, hogy az individuumok egymás ellen erőszakkal lépjenek fel, kivéve például az állam által jogilag kivételezett helyzetekben, mint amilyen a jogos védelem. Végső soron ennek fennállásáról, jogszerűségéről is az állam szervei döntenek, vagyis érvényesítik az egyéni felelősséget. Aki ezt nem látja be, épp az államiság alapjait kérdőjelezi meg, persze az anarchizmus mellett is szólnak érvek, az ábrahámi vallásoknak is voltak/vannak anarchista irányzatai. Sőt, éppen az iszlám teológiájában és üdvtörténetében az államiságnak gyakorlatilag nincs szerepe. Ez első ránézésre azt tűnik alátámasztani, hogy az iszlám a közösségnek tartja fenn az erőszak alkalmazását, vagyis a klánmentalitást képviseli, de az, hogy az államiság nem teológiai követelmény, vagy adottság, nem jelenti azt – miért is kéne, hogy azt jelentse –, hogy ne szerveződhetne a muszlimok közössége (umma) egy hatékonyabb, magasabb szervezettségi fokon álló képződménybe: államba. Ennek megfelelően a muszlimok is különféle államalakulatokat hoztak létre, és ma is államokban élnek, mint mindenki.
A jelenlegi világrend egyik különlegessége éppen az, hogy globálisan sikerült megszervezni, és így vagy úgy, kisebb-nagyobb fenntartásokkal, de minden állam elfogadja az ENSZ alapelveit, így például azt, miszerint az államok fegyveres erőt csak végső esetben alkalmaznak (ultima ratio). Ennek biztosítására az ENSZ Biztonsági Tanácsa hivatott elsősorban, melynek 5 állandó tagja között viszont nincs muszlim többségű lakossággal rendelkező állam.

A demográfiai, gazdasági problémák, a mesterségesen gerjesztett vallási fanatizmus, a nemzeti radikalizmus és rasszizmus együtt robbanóelegyet alkotnak. Bármennyire is szomorú, de talán mégsem annyira meglepő, hogy egyesek az erőszak elfogadhatatlan formáihoz folyamodnak a fennálló rezsimek ellen, illetve a vélt vagy valós sérelmeikért okolt aktorokkal szemben. (A legnagyobb iszlamista terrorszervezetek, az Al-Qaida és a Daesh/ISIS többek között az amerikaiak – illetve „a Nyugat” – közel-keleti beavatkozásaira hivatkozva látták igazolhatónak a merényleteket, no meg szerintük mindenki, aki nem ért velük egyet, az az ellenséget támogatja).
Visszatérve a mi-ők megkülönböztetés és a vallások viszonyára, hangsúlyozandó, mint ahogy az korábban érintve volt, hogy az Isten előtti egyéni felelősséget tanító vallások en bloc nem vádolhatók a klánmentalitással (noha persze a magukat e vallások követőinek vallók gondolkodásmódjára is sokszor a klánmentalitás fent kifejtett értelemben vett jellemzői érvényesek, így ilyenkor különös óvatosságot igényel és egyben nehézséget jelent a vallás tanításait és a hívek vallásra hivatkozva elkövetett cselekedeteit kettéválasztani). A hívők – nem hívők koordinátarendszerének origójában Isten áll, és az egyén az origóhoz képest pillanatnyilag áll valahol valamelyik tengelyen: pontosabban folyamatos mozgásban van, esetleg stagnál. Végső soron viszont az egyén saját magát vallja hívőnek vagy nem hívőnek. (Aztán persze ezt Isten ítéli meg.) Ehhez képest a klánmentalitás lényege, hogy a saját csoport maga a koordinátarendszer, melyen más csoportok egyszerűen kívül esnek, talán nem is emberek. Barbárok, állatok, ördögök stb. ’Ezekkel’ szemben pedig bármi megengedett, az erőszak minden formája. A csoporton belül pedig az esetleges ellenvéleményt megfogalmazó, illetve lojalitását kellőképpen nem igazoló tagot az ellenséges klánt illető megvetéssel és bánásmóddal intézik el.

Az erőszakkal kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy általános emberi vonásról van szó, nem köthető egy kifejezett csoporthoz (legyen akár etnikai vagy vallási stb. csoportról szó, persze annak sincs akadálya, hogy egy vallásos csoport és egy etnikum egybeessen, az előbbit is jellemezhet klánmentalitás, illetve az utóbbi is hivatkozhat vallásra, mint fentebb az már szóba került). Vannak, akik az erőszak bárminemű formáját elítélik, de talán mégis az az általános, hogy legalább az önvédelmet elfogadhatónak tartják az emberek. Természetesen az már bonyolultabb kérdés, hogy miként definiáljuk az önvédelmet, és hogy az adott helyzetre hogyan alkalmazzuk a definíciót: ez a jogelméletnek is régi problémája, különösen, ha ragaszkodunk ahhoz a fent rögzített tételhez, hogy egy szöveg (legyen az akár jogi norma) létéből nem következik önmagában cselekvés: de a társadalmak jellemzően elfogadták azt a fikciót, hogy a jogot végső soron az állam kikényszerítheti. Persze ez sem volt szükségszerű fejlődés egyenes következménye, így változhat is a jövőben e fölfogás, de ennek lehetséges irányainak vizsgálata messze vezetne… 
Az emberiség különféle fikciókat, absztrakciókat dolgozott ki az együttműködés érdekében (pl. pénz, jog, állam…stb.). Materialista nézőpontból az egyes nemzetek és vallások is ilyen fikciók, bármennyire is transzcendens, időn kívüli létező(k)től eredeztetik magukat.
Az absztrakciók mint konvenciók az együttműködés irányába hatnak. Hasznosságuk szempontjából tehát eredetük illetve természetük másodlagos kérdés, még ha e szerepüket sokan máshogy is ítélik meg, illetve meghaladandónak vélik. (Olyan jelenségekről van szó, melyek igen mélyen gyökereznek az emberi természetben, így nem valószínű, hogy mesterségesen fölszámolhatók: az ábrahámi vallások és a modern nemzetállamok is a törzsi társadalmakat meghaladó közösségeket hoztak létre, de mégsem sikerült mindenhol teljesen fölszámolniuk azokat, ahogy az egyéni felelősség érvényesítése sem teljes a klánmentalitással szemben).
Az erőszakos halálesetek száma mindenesetre az elmúlt évtizedekben összességében csökkenő tendenciát mutat (kisebb megszakításokkal). Figyelemreméltó adat, hogy többen vetnek véget önkezűleg életüknek (és bizonyos statisztikákban ez is erőszakos halálesetnek számít), mint halnak erőszakos halált gyilkosság révén (a legtöbb gyilkosság egyébként a rendelkezésre álló statisztikák szerint Latin-Amerikában és a szubszaharai Afrikában történik). Ez természetesen nem vigasz az áldozatoknak és hozzátartozóknak, de talán van remény arra, hogy a jövőben is folytatódik a csökkenő tendencia. Ehhez fontos lenne a klánmentalitással szemben az egyéni felelősség hangsúlyozása, melyben a politikusoknak és a médiában dolgozóknak kulcsszerepe van, de a vallási vezetők felelőssége is fokozódik.
Ez a gondolatmenet hozzájárulhat a felelősség tisztázásához: mindenkinek van választása, hogy hogyan kívánja látni és láttatni az egyes eseményeket, és egyénileg felelős az e tekintetben kifejtett véleményéért, még akkor is, ha ő maga másokat kollektíve ítél meg. A fentiek fényében egy szöveg erre önmagában nem elég: kell az akarat és a képesség is a változásra, változtatásra (legtöbbször inkább az akarat hiánya az akadály). Jelen munkának nem célja a ’másként gondolkodók’ megbélyegzése, vagyis pont nem az a cél, hogy őket valamiféle ellenséges klánnak minősítsük.
Az itt klánmentalitásnak nevezett hozzáállás ilyenként való leírása a narratíva elemzésére vonatkozik, nem pedig egy klán tagjaként konstituálja azt, akinek a véleménye a „kollektív bűnösség” érvényessége, érvényesíthetősége mellett foglal állást. Persze a klánmentalitás szempontjából már az egyéni felelősség hangsúlyozása is önmagában ellenségként határozza meg azokat, akik nem klánokban gondolkodnak, illetve nem kívánnak részt venni a klánok közti ellenségeskedésben, de az ő szempontjaikat is érdemes meghallgatni. Jellemzően a klánmentalitást képviselők létezésük biztosítékát látják a saját politikai klánjukban, melyet szerintük valóban fenyeget egy valódi ellenség, ez a mentalitás tehát az egzisztenciális félelemből táplálkozik, mely félelem nem mindig utasítható el teljesen megalapozatlanként. A félelmek viszont kölcsönös bizalmatlanságot szülnek, mely aláássa a társadalmi intézményekbe vetett bizalmat is, végső soron tehát a társadalom dezintegrációjához vezet. A nemzetek fennmaradásához és stabilitásához tehát szükséges a bizalom helyreállítása, mely folyamatban lényeges a félelmek kezelése társadalmi párbeszéd formájában, és így van ez az egyes vallásos csoportok között is. Bármennyire is nehéz tehát, nyitni kell egymás felé, félretéve előítéleteket és vélt vagy valós sérelmeket, melyhez ismét csak akarat kell. Ezen akarat kialakításában segíthet, ha felismerjük közös érdekünket arra, hogy közös ügyeinket közösen intézzük, mert a globális problémák globális kooperációt igényelnek. Még akkor is, ha nehezen vagy egyáltalán nem tudunk egyetérteni a megoldásokban, de a párbeszéd, a folyamatos egyeztetés intézményesítése önmagában is előrelépést jelenthet hosszútávon, még ha ez a jelenben nem is látszik.
Az új-zélandi merénylőnek számított áldozatai vallása, bőrszíne, származása: a Korán szerint viszont egyetlen ártatlan ember megölése is olyan, mint ha valaki az egész emberiséget pusztította volna el (5:32) – mindegy, hogy milyen vallású, bőrszínű, vagy származású.
A gyűlölködés ördögi köre megtörésének érdekében tehát jó lenne, ha mindenki tudatosítaná, hogy nem a vallás, a bőrszín, vagy a származás tesz valakit terroristává illetve gyilkossá, bűnözővé, és nem is a szentírások.
A Korán szavaival zárva: „Ó emberek, bizony férfiból és nőből teremtettünk titeket és tettünk titeket népekké és népcsoportokká, hogy megismerjétek egymást…” (49:13)

[1] Itt és a továbbiakban nem etnikai értelemben vett klánokról van szó természetesen, hanem inkább egyfajta politikai klánról, a kifejtett és kifejezett vélemények és attitűdök alapján. A politikai értelemben vett klánmentalitás legnyilvánvalóbb a rasszista és xenofób megnyilvánulásokban, ez persze azt is jelenti, hogy bármilyen vallású, etnikumú, származású, stb. embert jellemezhetnek az elemzés tárgyává tett elemek. A klán szót tehát jobb híján használom bizonyos minták leírására.