A gazdasági szaklapok korábban rendszeres cikkeztek az „ír csodáról”, „Európa gazdasági tigriséről”, és ki tudja összeszámolni, még milyen pozitív jelzőket aggattak (akkoriban) az országra. Az Economist kutatása szerint az életminőséget tekintve (quality of life) Írország minden más államot megelőzött. De minek volt köszönhető mindez és milyen szerepe volt ebben a pr-nek és a marketingnek?

Írország egykori „csodája” nem mindennapi sikertörténet. 1973-ban (az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozásának évében) a GDP-je a bent lévők átlagának felét sem érte el – később pedig a huszonötök közül mindössze Luxemburg előzte meg. Nem is olyan rég még elmaradott agrárország volt – néhány évvel később pedig igazi játékos az ipari termékek és a szolgáltatások világpiacán. A 70-es, 80-as években Írország volt az az ország, ahonnan arányában a legtöbben vándoroltak ki, hogy a világ más pontjain próbáljanak szerencsét. A kilencvenes évek közepétől mindez megfordult. A kivándorlók, illetve leszármazottaik visszatértek: az Írországba bevándorlók fele közülük került ki.

A tények ereje
Az ország sikertörténeti időszakának makroadatai lenyűgözők:
Néhány év alatt a gazdaság átlagosan 7-8 százalékkal nőtt.
A fizetési mérleg pozitív és a költségvetés szufficites (azaz többlete lett, nem hiánya).
A bruttó államadósságot az 1989-es 100%-ról tíz éven belül 60% alá csökkentették, így első körben csatlakozhattak az eurozónához.
A munkanélküliség 4% körüli, ami messze az EU-átlag alatt volt.
Az Európába érkezett amerikai befektetések mintegy negyede jutott Írországba, bár csak a lakosság 1%-a élt ott.
Ráadásul az ún. return on investment (ROI) szerint itt gyarapodnak leginkább az USA-ból érkező befektetések: a 20% feletti mutatóval megelőzik Hollandiát, Ausztriát, Svájcot, Olaszországot és Dániát.
A munkaerő teljesítménye egy főre vetítve évi 65 ezer dollár volt, aminél magasabb csak az USA-ban a mutató. (Összehasonlításképpen Magyarországon ez 17 ezer dollár körül mozgott akkoriban).
A dolgozók mintegy fele nemzetközi cégek alkalmazásában állt.
A nemzeti kibocsátás háromnegyede exportra ment, ami akkor egyedülálló volt Európában.
És amit kevesen tudnak: Írország lett a második legnagyobb szoftver exportőr a világon, a tíz legnagyobb szoftvercég közül ötnek ez az ország lett az egyik fő bázisa.
De mivel érték el mindezt? Pusztán azzal, hogy csatlakoztak az Európai Gazdasági Közösséghez? Tény, hogy pénzügyi értelemben a Közösség egyik legnagyobb haszonélvezője Írország volt, aki jól részesedett a különböző alapokból és csak 2006-tól lett nettó befizető. Ugyanakkor ez néhány másik országra is igaz, ott még sem beszélhetünk hasonló nagymérvű sikerekről.
Módszertan
Azt mondják, az egykori ír csoda az „építsd fel és jönni fognak” stratégiának köszönhető:
A vállalati (társasági) adókat az 1988-as 50%-os szintről 1996-ra 36%-ra csökkentették. Ezzel a lépéssel a legtöbb európai országénál alacsonyabb lett a befizetendő adó, ami önmagában is ösztönző volt. 2006-re ez a kulcs már csak 12,5%, aminél kisebb csak egy országban volt: Cipruson.
Létrehozták a „Millenniumi Forrást”, amelynek célja, hogy a kivándorlókat meggyőzzék, jöjjenek vissza, és alapítsanak vállalatot otthon.
Megerősödött az Ír Kereskedelmi Tanács, melynek missziója, hogy segítsen az ír cégeknek fenntartható piacokat szerezni, mind bel- mind pedig külföldön. 23 kirendeltséggel rendelkeznek világszerte.
Az Ipari Fejlesztési Társaság egyik fő feladata az lett, hogy Írországot agresszíven reklámozza mindenütt a világon.
Komoly pénzt fektettek az oktatásba. Már a hetvenes évek elején megjelentek az amerikai szisztémát használó egyetemek az országban. Az első ilyen a Limerick volt. Ezek adták az alapot ahhoz, hogy az amerikai cégek potenciális befektetési célpontként tekintsenek az országra.
Európában pár éve itt képzik a legtöbb mérnököt. Olyannyira, hogy egy időben jelentős túlképzés volt. Sokak szerint azonban ez is jót tett az országnak, mert a végzett hallgatók külföldre, főként Amerikába mentek dolgozni, majd tudással (és sokszor tőkével) felvértezve tértek haza.
A lehető legszélesebb területen alkalmazták a PPP (public private partnership) gyakorlatát, a kezdettől fogva igyekeztek bevonni a piaci szereplőket, növelték beleszólásukat az ország menedzselésébe.
Ugyanakkor a politikai erők is békét kötöttek. Érdekes, hogy Írországot pont egy válsághelyzet indította el a siker útján. Komoly pénzügyi megszorításokat kellett ugyanis a hetvenes években tenniük. Az ellenzék látván a helyzet súlyosságát, az ország érdekében mindvégig támogatta a kormány reformjait.
Ahogy a vezetők állítják, az országépítés önmagában kevés lett volna: az ország előnyeit, illetve az elért eredményeket hatékonyan kellett kommunikálni mind belföldön, mind pedig külföldön. Ez olyannyira sikerült, hogy még a turisták is „megszállták” a zöld szigetet. Az írek ugyanis időben észrevették, hogy a turizmussal kapcsolatban megváltoztak az emberek szokásai. Így koncentrált, internetet és hagyományos reklámeszközöket egyaránt használó marketingjüknek köszönhetően vonzóvá tették országukat.
De vajon megismétlődhet-e a sikertörténet? Sikerülhet-e az ország versenyképességét fenntartani?
Az írek úgy látják, hogy jelenleg van még mit fejleszteni.
A jövő teendői
Például itt van az általános infrastruktúra. A World Economic Forum éves versenyképességi jelentése szerint ezen a téren Írország igencsak hátul kullog, messze a vezető államoktól, mint Finnország, Németország, az USA vagy Dánia. Sőt, az infrastruktúrát tekintve még Magyarország is megelőzi.
Egy másik mutatóban, a Nobel-díjasok számát tekintve is jobbak vagyunk. 1950 óta tíz Nobel-díjast természettudóst és közgazdászt adtunk a világnak, míg Írország csak egyet. Más kérdés, hogy ez a különbség mekkora hatással volt (illetve nem volt) a két állam fejlődésére.
Írország sikerének középpontjában az odaérkező befektetések álltak. A versenyképességet azonban csak úgy lehetett növelni, ha az ír cégek is elindultak külföldre. Erre is volt példa: míg az USA befektetéseinek értéke 4 milliárd dollárra tehető, addig az írek már 2,5 milliárd dollárt visznek Amerikába. (Ha a két ország területét, ill. lakosságát nézzük, láthatóan már túl is szárnyalták Amerikát.)
Végül pedig a bevándorlás is változik. Az elmúlt tíz évben rengeteg ír tért haza, így már egyre kevesebb várható. Ugyanakkor a munkaerőre szükség van. Írország ezért szabaddá tette piacát a 2004. május 1-én csatlakozott az EU-tagok közé. A következő évben 50 ezer lengyel, illetve 20 ezer litván érkezett. Nagy számban jöttek még lettek, szlovákok és csehek. Magyarok (akkoriban) viszont alig.
Akárhogy is, az írek (a sikertörténetük idején) új korszakba léptek. Van mit tanulnunk az egykori „csodaországtól”, hogy ezt mi is megtehessük.