Sadako Sasaki két éves kislány volt, aki a Misasa híd mellett élt Hirosimában, amikor az atombombát ledobták 1945. augusztus 6-án. Az alábbiakban részletesen olvashatunk a bombázás történelmi hátteréről, illetve a 12 éves korában elhunyt Sadakoról, aki történelmet teremtett legendás japán papírdarvaival.

A második világháború utolsó időszakában 1945-ben az Amerikai Egyesült Államok két atombomba ledobását szervezte meg Japán ellen Hirosima és Nagaszaki városokban. Az USA hatvanhét japán város hat hónapi intenzív hadászati bombázása után a japán kormány figyelmen kívül hagyta a Potsdami Nyilatkozat által adott ultimátumot. Harry S. Truman elnök végrehajtási rendeletének értelmében az Egyesült Államok ledobta nukleáris fegyverét, a „Little Boy”-t Hirosima városában 1945. augusztus 6-án, hétfőn, amelyet a „Fat Man” robbanása követett Nagaszakiban augusztus 9-én. A háborús történelemben ezek az egyetlen nukleáris fegyverrel végrehajtott támadások.
A nukleáris támadás utáni első 4 hónapban a kínzó hatások 166 ezer embert öltek meg Hirosimában és 80 ezret Nagaszakiban. Nagyjából a halálesetek fele az első napon következett be. Becslések szerint, azoknak, akik a robbanás első napján haltak meg, 60%-a égési, 30%-a omladozó romok okozta sérüléstől, 10%-a más okok ból vesztette életét.
Statisztikai adatok szerint a bombázást követő hónapokban az emberek 20%-a halt meg radioaktív fertőzések miatt, 30%-a égési, és 60%-a más egyéb sérülések okozta betegségek következtében. Azóta többen hunytak el leukémiában (231 nyilván tartott) és más rákos megbetegedésekben (334 nyilván tartott), amelyeket a bombázás következményeinek tulajdonítottak. Mindkét városban a halottak legtöbbje civil volt.
A MANHATTAN PROJEKT 
Az Amerikai Egyesült Államok, együttműködésben az Egyesült Királysággal és Kanadával, az első atombombát Manhattan Projekt néven tervezte, és építette. A tudományos kutatásokat egy amerikai fizikus, J. Robert Oppenheimer vezette. A munkában amerikai, olasz és angol tudósok mellett Teller Ede és Neumann János is részt vett. A hirosimai bomba, a „Little Boy” 60 kg uránium-235-tel, az uránium egy ritka izotópjával készült.
Az atombombát először a Trinity Site-on tesztelték 1945. július 16-án az új-mexikói Alamogordo közelében.
A tesztfegyver a „gadget” és a Nagaszakiban ledobott egységek egy szintetikus alkotóelemmel, a plutónium-239-cel készültek. 
A CÉLPONTOK KIVÁLASZTÁSA 
1945. május 10-11-én az Oppenheimer által vezetett Célpont Bizottság Kyoto-t, Hirosimát, Yokohamát és a Kukrában lévő fegyverraktárt javasolta, mint lehetséges célpontokat. A célpont kiválasztása a következő kritériumok alapján történt: három mérföldnél nagyobb városi terület legyen, illetve a robbanás nagy károkat okozzon. Emellett a cél megtámadása valószínűtlennek tűnjön 1945 augusztusában. „Minden kicsi, és kimondottan katonai célpontot, amelyet robbantás veszélye fenyeget, sokkal nagyobb területen kell elhelyezni, hogy elkerüljük az elveszett fegyverekből adódó nem várt kockázatokat, amit a rosszul elhelyezett bombák okoznak.” Ezek a városok nagymértékben érintetlenek voltak az éjszakai bombarazziák alatt, és a Katonai Légierő beleegyezett, hogy nem tekinti őket lehetséges célpontoknak, tehát pontos értékelés készülhet a bomba hatásáról. Hirosimát a következőképpen írták le: „Fontos katonai raktár, hajózási kikötő, városi, kereskedelmi terület. Nagyon jó radar célpont, és akkora a mérete, hogy a város nagy része teljesen lerombolható. A hegyekkel körülvett terület valószínűleg a hatást összpontosítaná, amely meglehetősen növelné a robbanási károkat. A folyók miatt nem jó a gyújtóbomba hatása.”
A fegyver célja az volt, hogy Japán a Potsdami Nyilatkozat értelmében teljes mértékben megadja magát.
A Célpont Bizottság elismerte, hogy pszichológiai tényezők is nagy fontossággal bírtak a célpont választásánál. Két szempontjuk a következő volt: elérni a pszichológiai hatást Japánban, valamint, hogy nyilvánosságra kerülésekor e kezdeti stádiumban lévő fegyver használata nemzetközi elismerésben részesüljön. Kyoto előnyére vált, hogy az emberek általános intelligencia hányadosa magasabb volt, így a fegyver jelentőségét sokkal jobban tudták értékelni. A császár palotájának volt a legnagyobb hírneve bármely célpontok közül, de a legutolsóként vették számításba, mint hadászati érték.

J. Robert Oppenheimer

J. Robert Oppenheimer

HIROSIMA A 2. VILÁGHÁBORÚ ALATT 
Bombázásának időszaka alatt Hirosima városa katonai és kereskedelmi jelentőséggel bírt. Nagyszámú katonai tábor helyezkedett el a közelében, beleértve az 5. hadosztály főhadiszállását és a Field Marshal Shunroku Hata 2. Általános Katonai Központot, amely a védelmet irányította Japán déli részén. Hirosima kisebb utánpótlási bázis volt a japán katonaság számára. A város kommunikációs központ volt, raktárhely, és csapatok gyülekezeti helye. Ez egy volt azon japán városok közül, amelyet akarattal hagytak érintetlenül az amerikai bombázások alatt, meghagyva az eredeti környezetét, hogy később felmérhessék az atombomba által okozott károkat. A város központja magában foglalt számos megerősített beton és könnyebb szerkezetű épületet. A túlnépesedett területeken rengeteg fa műhely húzódott meg a japán házak között. A külvárosban számos gyártelep feküdt. A cseréptetejű házak fából készültek, és sok kereskedelmi épület szintén fa szerkezetre épült. A város egésze alkalmas volt arra, hogy hatalmas égési károkat szenvedjen el. Hirosima volt az elsődleges célpontja az első nukleáris bombázási küldetésnek. Augusztus 6-át választották, mert a felhők előzetesen elhomályosították a célpontot.
A 393d Bombardment Squadron (bombázási repülőszázad) B29-es Enola Gay repülője – amelyet az 509th Composite Group parancsnoka Colonel Paul Tibbets irányított, és vezetett – a nyugat-csendes-óceáni Tinian szigeten elhelyezkedő North Field légi bázisról indult, körülbelül 6 órányi repülési időre Japántól.

Paul W. Tibbets & Theodore J. Van Kirk, & Thomas W. Ferebee

Paul W. Tibbets & Theodore J. Van Kirk, & Thomas W. Ferebee

Az Enola Gay-t (amely Colonel Paul Tibbets édesanyja után kapta a nevét) két másik B29-es kísérte. A Great Artiste (nagy artista), amelyet Charles W. Sweeney őrnagy irányított, valamint az utólag elnevezett Necessary Evil, amely George Marquardt kapitány irányítása alá került. Miután elhagyták Tinian szigetét, külön-külön folytatták útjukat Iwo Jomába, ahol ismét találkoztak2440 métermagasságban, és Japán felé indultak. A repülőgép tiszta láthatósági viszonyok között érkezett a célpont fölé 9855 méterre. Az utazás alatt Navy William Parsons kapitány biztosította ki a bombát, amely élesítetlenül lett hagyva, hogy minimalizálják a kockázatokat felszállás alatt.
Másodasszisztense – Lt. Morris Jeppson –, távolította el a biztonsági berendezést 30 perccel a célponthoz érés előtt. Egy órával a bombázás előtt a japán figyelmeztető radar felfedezte, hogy néhány amerikai repülőgép Japán déli partjait közelíti meg. Riasztottak, és a rádióadást megállították több városban, többek között Hirosimában is. 08:00-kor a radar operátor Hirosimában megállapította, hogy néhány repülőgép közeledik – valószínűleg nem több mint három –, és a radarriasztást megszüntették. Azért, hogy megtartsák az üzemanyagot és a repülőgépeket a japánok úgy döntöttek, hogy nem tartóztatják fel ezt a kis alakulatot. Egy általános rádióközvetítésen figyelmeztették az embereket, hogy tanácsos búvóhelyekre menni, ugyanis B29-esek láthatóak, de nem várható légitámadás a felderítésen kívül. Hirosimai idő szerint 08:15-kor oldották ki a szerkezetet, ahogy tervezték, s a gravitációs bombának, a „Little Boy” (8 elkerülhetetlen gonosz)-nak 57 másodpercig tartott, míg a repülőgéptől elérte az előre meghatározott robbanási helyet 600 méterre a város fölött. A keresztszél miatt elhagyta a célpontot, az Aioi hidat körülbelül 240 méterrel, és a robbanás közvetlenül a Shima Sebészeti Klinika felett következett be. Akkora robbanást okozott, mint 13 kilo tonna TNT (54 TJ). (Az U-235 fegyvert eredménytelennek tekintették a mindössze 1,38%-os anyaghasadásával.)
A sugár teljes pusztítása körülbelül 1 mérföld(1,6 km) volt, amely 4,4 négyzet mérföld (11 km2) tüzet okozott. Az amerikaiak  becslése szerint 4,7 négyzet mérföldnyi (12 km2) terület a városból teljesen megsemmisült. Japán hatóságok szerint 69%-a a hirosimai épületeknek romba dőlt, 6-7%-a roncsolódott. A hirosimai lakosság 30%-a azonnal szörnyet halt, és még 70 ezer ember megsebesült. Az orvosok több mint 90%-a és a nővérek 93%-a meghalt, vagy megsebesült, mivel a legtöbben a belvárosban tartózkodtak, ahol a legnagyobb volt a pusztítás. A túlélők egy ismeretlen létszáma Nagaszakiba menekült, ahol 3 nappal később, augusztus 9-én ismét bombatámadás érte őket.
Bár az Amerikai Egyesült Államok kormánya figyelmeztette szórólapokon a civileket a bombatámadásokról 12 másik japán városban, de a hirosimai lakosok semmiféle értesítést nem kaptak az atombombázásról.
JAPÁN RÁESZMÉLÉS A BOMBÁZÁSRA 
A Japán Rádió és Televízió Vállalat tokiói irányító operátora észrevette, hogy a hirosimai állomás felrobbant a levegőben. Próbálta újra létrehozni a kapcsolatot azzal, hogy egy másik telefonvonalat használ, de ezzel is megbukott. Körülbelül 20 perccel később a tokiói vasúti távíróközpont észrevette, hogy a távíró fővonala – amely Észak-Hirosimában van – működése leállt. Néhány a város 16 kilométeres körzetében lévő vasúti megállóból, nem hivatalos, zavaros jelentések érkeztek egy borzalmas robbanásról Hirosimában. Ezeket a jelentéseket továbbküldték a Japán Katonai Nagyvezérkar főhadiszállására. A katonai bázisok ismételten hívni próbálták a Katonai Irányító Állomást Hirosimában. A városból érkező teljes csend nyugtalanította a központban lévő embereket. Tudták, hogy nem jött nagyszámú ellenség, és robbanóanyagok tárolására sem volt megfelelő méretű tároló Hirosimában.
Egy fiatal tiszt a Japán Vezérkarból utasítást adott arra, hogy repüljenek azonnal Hirosimába, szálljanak le, mérjék fel a károkat, és a vezérkar számára megbízható információval térjenek vissza. A legtöbben úgy vélték a központban, hogy semmi komoly nem történt, és a robbanás csak rémhír. A törzstiszt elment a reptérre, felszállt, és délnyugat felé indult. Miután már vagy három órája repültek, és még körülbelül 100 mérföldre (160 km) voltak Hirosimától, a pilóta egy hatalmas füstfelhőt látott. Fényes nappal Hirosima maradványai égtek. A repülő hamarosan elérte a várost, ahol hitetlenkedve köröztek. Egy hatalmas forradás az égő földön és egy óriási szürke felhő maradt. A várostól délre szálltak földre, és a törzstiszt, miután jelentett Tokiónak, azonnal elkezdte megszervezni a segélyezési intézkedéseket. 1945. augusztus 8-án az Amerikai Egyesült Államokban az újságok arról számoltak be, hogy a tokiói rádió teljes megsemmisítést vélt felfedezni Hirosimában. „– Gyakorlatilag az összes élő dolog, emberek és állatok szó szerint halálra égtek.”
A BOMBÁZÁS ELŐTT ÉS UTÁN 
Becslések szerint a robbanás azonnali következményeként megközelítőleg 80 ezer ember halt meg. A halálesetek száma 1945 végéig – égésektől, radioaktív és ehhez kapcsolódó betegségektől – 140 ezerre tehető. Ezt a létszámot a gyógyászati segédeszközök hiánya meglehetősen növelte. Néhány becslés szerint 1950-re már mintegy 200 ezer halott volt rák és más hosszú távú betegségek következményeként. Más tanulmányok szerint 1950 és 1990 között a túlélők 9%-a rákban (89 ember), illetve leukémiában (339 ember) halt meg a radioaktív sugárzás miatt.

Sadako Sasaki

SADAKO SASAKI 
Sadako Sasaki (佐々木 禎子, 1943. január 7 – 1955. október 25.) két éves kislány volt, aki a Misasa híd mellet élt Hirosimában, amikor az atombombát ledobták 1945. augusztus 6-án. Hamarosan ő is a bombázás következményének áldozatává vált. A robbanás időszakában otthon tartózkodott, körülbelül egy mérföldnyire (1,6 km) a becsapódási ponttól. Tizenkét éves koráig jó erőnek örvendett, erős, sportos kislány volt. Abban az évben egy futóversenyre gyakorolva egyszerre rosszul lett, megszédült és a földre esett. 1954 novemberére bárányhimlő jelent meg a nyakán és a fülei mögött, majd 1955 januárjában lila foltok kezdtek elterjedni a lábán. Az orvosok leukémiát állapítottak meg nála, amely az atombomba utóhatásaként jelentkezett. 1955. február 21-én került kórházba azzal a tudattal, hogy legjobb esetben is 1 éve van hátra. 1955. augusztus 3-án Chizuko Hamamoto – Sadako legjobb barátnője – meglátogatta a kórházban, és egy négyzet alakú aranyszínű papírból darut hajtogatott neki. Sadako először nem értette, hogy Chizuko miért csinálja ezt, de később barátnője elmondott egy történetet a papírmadarakról. 
A JAPÁN LEGENDA 
Az origami (折り紙) egy hagyományos, japán papírhajtogatási népművészet, amely az 1900-as évektől kezdve mára már egy modern művészeti ággá fejlődött. A célja ennek a művészetnek, hogy egy sima papírlapot szoborrá formáljon mindössze hajtogatva azt. Bármiféle technika, amelynek során papírvágás, illetve ragasztás történik, nem tekinthető origaminak. Egy ősi japán legenda ígéri, hogy akárki, aki ezer origami darvat készít, annak egy kívánsága teljesül, úgymint a hosszú élet, vagy egy betegségből, sérülésből való felépülés. A darvak Japánban misztikus, szent lények, és azt mondják, ezer évig élnek. Ázsiában rendszerint azt tartják, hogy ezer origami daru teljesíti egy személy kívánságát. Ez teszi őket népszerű ajándékokká a különleges barátok és családtagok körében. A papírdaru által inspirálva Sadako maga kezdett hajtogatni, a vágytól hajtva, hogy kívánsága teljesülhet, és felépülhet betegségéből. A kórházban töltött ideje alatt tudatára ébredt annak, hogy körülötte, még hányan szenvednek. Szívének vágya ekkor megváltozott. Új kívánsága, az egészségért, a háború és a szenvedés végéért már mindenkit érintett, nemcsak őt magát.  A történet egy népszerű változata szerint Sadako 664 papírdarut hajtogatott haláláig, a munkát pedig barátai fejezték be, és az elkészült hajtogatott madarakat már csak a sírjában helyezhették el. Ez a „Sadako and the Thousand Paper Cranes” című könyvből származik. Egy kiállításon azonban, amelyet a hirosimai békeemlék múzeumban tartottak, azt állították, hogy 1955. augusztus végére a kislány elérte célját, és folytatatta munkáját még több papírdarvat hajtogatva. Bár sok ideje volt a kórházban papírhajtogatásra, papírhiányban szenvedett. Minden gyógyszer csomagolását felhasználta, és akármit, amit meg tudott szerezni. Ez azt is jelentette, hogy más betegek szobájába mászkált, hogy elkérje a szépen becsomagolt ajándékaik csomagoló papírját. Chizuko az iskolából vitt neki rendszeresen papírt, amit használhatott. A kórházban eltöltött idő alatt állapota fokozatosan rosszabbodott. Október közepén a bal lába bedagadt, és teljesen belilult. Miután a családja arra unszolta, hogy egyen valamit, Sadako teát és rizst kért, és megjegyezte, hogy „– Ez finom”. Ezek voltak az utolsó szavai. A családjával körülvéve Sadako 1955. október 25-én reggel hunyt el.
EMLÉKE 
Halála után Sadako barátai először leveleit gyűjtötték egybe, és adták ki könyv formájában, majd országos gyűjtést indítottak egy olyan szoborpark felállítására, amely a kislány és minden, az atombomba pusztításának áldozatul esett gyermek emlékét őrizné. Több mint háromezer japán iskolából érkeztek felajánlások és levelek az emlékhely megvalósítására, és végül 1958-ban avatták fel a szobrot a Hirosimai Békeparkban, amely Sadakot ábrázolja kezében egy arany daruval. A szobor lábánál egy emléktáblán a következő felirat olvasható: „This is our cry. This is our prayer. Peace in the world” („Ez a mi kiáltásunk. Ez a mi imánk. Legyen béke a Földön.”) A washingtoni Seattle Békeparkban is található egy Sadako-emlékmű. Ezt 1990. augusztus 6-án avatták fel, a hiroshimai atomtámadás 45. évfordulóján. Sadako a nukleáris háború hatásának vezető szimbólumává vált, kire hősnőként tekintenek, sőt tiszteletére augusztus 6-át a béke napjaként ünneplik Japánban. 
HATÁSA 
Sadako története nagyon sok iskolás számára ismerőssé vált az egész világon a különböző novelláknak köszönhetően. Egy osztrák író Karl Bruckner könyve 1961-ben (Sadako will leben) ((Sadako élni akar)), valamint az kanadai Eleanor Coerr publikációja 1977-ben (Sadako and the Thousand Paper Cranes) jelent meg. Sadakot röviden említi Robert Jungk (Children of the Ashes) történelmi beszámolójában a hirosimai lakosok áldozatainak-, és túlélőinek listáján. Története folytatódik milliókat inspirálva, fenntartva a reményt egy tartós békében a földön. Számos dalt is megihletett ez a történet. A Hiroshima nevű jazz banda „Thousand Cranes” című dalával tiszteletét rótta le a névrokon városnak. Hasonló töltésű továbbá Fred Small Cranes Over Hiroshima” vagy Quelle „Cranes” című dala. Egy japán hangszeres banda a Mono „A Thousand Paper Cranes” címmel jelentette meg művét.
1969-ben egy dagesztáni nemzeti költőt Rasul Gamzatovot is Sadako története ösztönzött híres versének a „Zhuravli” megírásakor. (Gamzatov ihletét többek között a sztálingrádi ütközet alatt elesett katonák halálából is merítette. Darvakkal társulva megjelennek a második világháború áldozatai például az 1957-es Letyat Zhuravli című szovjet filmben is.) Thomas Harris – a „Bárányok hallgatnak” és a „Hannibál” írója –, beleolvasztotta Sadako történetét a Hannibal Lecter és Lady Murasaki közötti beszélgetésbe a Hannibál ébredése című filmben, amikor Lady Murasaki megkéri Hannibált, hogy segítsen neki papírdarvakat hajtogatni Sadako számára. Ma már számos országban kicsik ezrei hajtogatnak madarakat és küldik el az emlékműhöz békeüzeneteiket. Becslések szerint több mint 9 tonna papírdaru érkezik Hirosimába évente. Mindig kiállítják őket a hirosimai Carp baseball stadionban emlékeztetőül a világ számára. Számos templomnak, beleértve Tokiót és Hirosimát, van emléklángja, amely a világbékéért ég. Ezeknek a templomoknak iskolai csoportok vagy magánszemélyek gyakran adományoznak Senbazuru-t (ezer papírmadár egy húron összefűzve) így adva egy imát a világbékéért. A nyugati országokban is elkezdett terjedni a Senbazuru adományozásának szokása rákos betegeknek, illetve egyre több helyen fektetik sírokra temetések alkalmával. Országunkban még 2007. október közepén hirdetett e japán legendára építő békeakciót a szegedi Móra Ferenc Múzeum. Magyar Anna a Csongrád Megyei Közgyűlés akkori elnök asszonya volt a kezdeményezés fővédnöke. A megyei közgyűjtemény munkatársai a japán kultúra hatását bemutató tárlathoz kapcsolódóan origami darumadarakat vártak a Kultúrpalotába. Papírmadarak százait küldték be az ügy támogatói. Az akció részeként december 8-án, szombaton origami-napot rendeztek a Móra Ferenc Múzeumban. Az eseményen lehetőség volt további origamik hajtogatására, az elkészült darumadarak felfűzésére. Sokan vittek magukkal papírdarvakat az origami-napra, s a szombaton felfűzöttekkel több, mint ezer darabos lett már a gyűjtemény, melyből a legszebb példányokat elküldték Sadako Sasaki szobrához.
SZEMÉLYES TAPASZTALATAIM 
Az Egyesült Királyságban dolgoztam önkéntesként, 2009. augusztus 27. és 2010. július 16. között. London Colney-ban, egy katolikus lelkigyakorlatos központban szolgáltam, amelyet a helyiek SPEC-ként ismernek. 7-25 éves fiatalokkal foglalkoztam, akik a közeli parókiákról, iskolákból érkeztek. Ez a centrum igyekszik olyan lehetőségeket biztosítani a fiataloknak, amelynek során életük egy kis fordulatot vehet (hitben, reményben, szeretetben). Tettük mindezt egy- illetve többnapos lelkigyakorlatokon, iskolai missziókon, valamint különböző ifjúsági eseményeken. Sadako Sasaki papírdarvairól először egy foglalkozáson hallottam, amikor egy csoporttal dolgoztam. Elmondtuk a fiataloknak röviden a történetet, majd adtunk nekik 1-1 négyzet-alakú papírlapot. Arra kértük őket, hogy próbálják meg leírni, mi az az apró cselekedet, amellyel ők inspirálhatják társaikat, illetve min változtatnának életükben, hogy e Földet jobb hellyé tegyék. Miután befejezték, papírdarvakat hajtogattunk, és a kápolnában felakasztgattuk őket egy húrra, miközben Delirious: „History Maker” című számát hallgattuk. Most már láthatjuk, hogy apró dolgok mekkora hatással vannak életünkre, és milyen nagy befolyásunk van másokra. Ki tudja? Talán mindnyájunkban ott a lehetőség, hogy “sorsfordítókká” váljunk, de valóban élünk vele? Sokan bizonyosan úgy vélik, ehhez csodákra van szükség. Tudják-e vajon az emberek valójában mit akarnak? Az egyedül álló anya, aki 2 helyen melózik, mégis szakít rá időt, hogy elvigye a fiát edzésre… az a csoda! A tinédzser, aki a drog helyett inkább a tanulást választja… az a csoda! Mindenki mindent természetfeletti erőktől, Istentől, istenektől vár, de nem vesszük észre, hogy volna hatalmunk.
Csodát akarunk látni? Tegyünk csodát!

FELHASZNÁLT IRODALOM
Eleanor Coerr: Sadako and the Thousand Paper Cranes

Csoknyai Hírmondó (II. évfolyam, 8. szám 2009. 09. 04.) Tisch Ferenc cikke
Magyar Nemzet Online (2007. 12. 05.) Urbán Péter cikkehttp://www.mfm.u-szeged.hu/

A Bolyai Önképző Műhely Európában egyedülálló tehetségfejlesztő program. A diákok három éven keresztül minden hónapban egy alkalommal találkoznak és megnéznek egy filmet az Uránia Nemzeti Filmszínházban majd ezt követően a programbizottság által kiválasztott könyvekről is beszélgetnek, különféle szempontok szerint. A harmadik év végén tanulmánykötettel búcsúznak a végzős diákok. A végzett hallgatók kötetének a címe: „A legjobb szándékok”. (A Szerk.)


[1] bombázási repülőszázad
[2] nagy artista
[3] Sadako élni akar
[4] ezer papírmadár egy húron összefűzve