„Egyik legélőbb emlékképem a közös gyermekkorunkból: kora tavasszal állunk egymás mellett, a testvéremmel, Vicával: ő a nagy pomponos, én meg a kerek pilótasapkámban. A fényeket megtörik a régi kert gyümölcsfáinak épp rügyező ágai, ott kavarognak kerek árnyékokkal vegyülva a veranda csempéin. Még hideg van, de mi állunk elszántan, kezünkben egy-egy ecset, körülöttünk szétdobált festékes tálak. Ugyanazt akarjuk, pedig én még beszélni sem tudok. Vica ordít: „– KEJJ VÍÍÍÍZ!”
A szülők hárítanak. Azt mondják, már kaptunk, és bosszúsan mutogatnak az „alkotásainkra”…
„– De még kejj!” – toporzékol Vica, és már látszik, hogy nagy erők munkálnak benne, már késő nemet mondani. Meg is kapjuk a szükséges „de ez az utolsó-dózis!”-t. Vica gondosan porciózik: ideális arányban kell földet és vizet vegyíteni. Csalhatatlan érzéke van hozzá. Egy bottal addig keveri, amíg egészen csomómentes nem lesz, és rám szól, ha valamit el akarok linkelni.
Ezután átszellemülten fogunk munkához: módszeresen, réteget rétegre rakva festjük be sárral egymás után az összes fehér csempét…
„Mi lesz ebből?” – gondolom magamban.
Ugyanígy emlékszem az első napra, amikor Lelkes András Gergely osztályába kerülünk a Budai Rajziskolában. Vica 15 éves. 3 órán át próbálkozunk, de a csendéletet egymaga alkotó magányos váza valahogy nem fér rá az 50 x 70-es rajzlapra.
Tovább kell a műteremben maradnunk, mert Vica még folytatja a vonalak keresését, az általam jól ismert elszántsági jelekkel az arcán.
Már mindenki hazament.
A kiürült épület csendjében félszegen pillant újdonsült tanárunkra, aki csak hallgat és figyel…
A jelenet olyan akár egy némafilm. Én sem tudok megszólalni, csak befelé sóhajtozom: „mi lesz ebből?”
Ezúttal azonban örömmel hívok mindenkit Morvay Vica első önálló kiállítására, ahol együtt nézhetjük meg, hogy végül „mi is lett belőle?” – írja Morvay Zsófia, testvérének első, önálló kiállításáról.

– Önnek ez az első, önálló kiállítása. Miben különbözik ez a csoportos tárlatoktól?
Morvay Vica: – Leginkább abban, hogy most csak magamra számíthatok. A saját tudásomat, munkáimat mutatom meg, ezeket rendezem egységgé, míg egy csoportos kiállítás során képeimmel csak részt vállalok egy nagyobb, közös egészben. Egy csoportos tárlat a kapcsolatokról szól: egyfelől emberi kötődésekre gondolok, hiszen kiállító társaimmal hasonló célok, elképzelések, témaválasztás, közös munka, azonos szemlélet, barátság, vagy pusztán a lehetőség összekapcsol minket egy kiállítás erejéig. Másfelől a közös térbe kerülő alkotások is kommunikálnak egymással: a színek, az eltérő felületkezelés, méretbeli különbség, technikai, stílusbeli sokszínűség egymás hatáskörzetébe kerülve gazdagítja a képek együttesét újabb, csak kölcsönhatásban jelentkező sajátosságokkal.
– Korábban milyen kiállításokon vett részt?
MV: – 2004-ben Meander Galéria (Budapest), Óbudai Alkalmazott Grafikai Triennálé. 2005: Erkel Ferenc Művelődési Központ (Budakeszi); „Budakeszi Álmodik – Budakeszi alkotóművészeinek kiállítása”. 2007: EKF-Központ (Pécs); „Csak mostanság” – PTE-MK festő hallgatóinak kiállítása. 2008: Reök-palota (Szeged; „XII. Táblaképfestészeti Biennálé”.) 2008: Cifrapalota (Kecskemét; „Tóth Menyhért emlékére rendezett kiállítás”). 2011: Képcsarnok Galéria (Miskolc); A „2 Morvay” – kiállítás Morvay Zsuzsa keramikusművésszel, aki másik testvérem. 2012: a Bencés Apátság kiállítóterme (Tihany); Tihany Gyöngye Alkotóház csoportos tárlata.
A legutóbbi kiállításom 2014-ben volt, az Öregiskola rendezésében, Nagykovácsiban. A kiállítás címe: „Átfestések”. Itt Tompai Ildikóval szerepeltünk közösen.

– Mostani bemutatkozó tárlatának a címe: „Időrétegek”. Az előkészítés során mi volt a képek kiválasztásának koncepciója?
MV: – Az elmúlt években képeim egyik fő témája a természetben való jelenlét volt. Nem feltétlenül teret és időt értek ez alatt, hanem elsősorban egy különleges, meghitt „együttlétet” ember és környezete között. Nem magam választottam megjelenítendő tárgyakat, csak hagytam, hogy megszólítson közegem egy-egy szegmense. Festés közben pedig a megfigyelés, befogadás által a belső és külső világom előbb egymásra éhező, majd lassan egymást kiegészítő, harmonikus egységgé olvadtak össze. Ezt az egységet igyekeztem megörökíteni képeimen.
Kiállításomnak azért is választottam az „Időrétegek” címet, mert a már említett folyamat nem jöhet létre egyik pillanatról a másikra: türelmes szemlélődésre van hozzá szükség. Képeimen napokig, hónapokig, néha évekig dolgoztam. Ez persze nem folyamatos munkát jelent, hanem azt, hogy egyes témákat újra és újra elővettem. Ha életemben újabb impulzus ért, vagy a megfigyelésem tárgyában mutatkozott változás, gyakran engedtem ezeknek hatásait is beépülni. Ha nem is didaktikusan, de egy virág hervadása, egy derűs baráti találkozás, vagy új belső felismerés, (vagyis az idő múlásának jelei) egy-egy árnyalattal átszínezték az eddigi képet.

– A PR Herald szerkesztőségi kiállításán 11 „időréteg” szerepel, hiszen 11 képe látható egyidejűleg a minigaléria falain. De vélhetően az egyes képeken belül is tovább bonthatóak a rétegek…
MV: – Igen. Először így, egyes képeken belüli idősíkokként értelmeztem az időrétegeket. Végleges formájukat nagyon lassan, keresgélve nyerik el ezek a munkák. A vonások, amik már a felületre kerültek, igényelni kezdik a következő lépést. Ha ráérzek egy stációra, az már lassan, de mind egyértelműbben megfogalmazza a továbbiakat.
– Válasszon ki a munkái közül egy olyan képet, amelyben erőteljesen jelen van az időbeliség!
MV: – A „Diana nélkül” cím egy időközben megváltozott helyzetre utal. Érzékelteti az állapotot, amikor Diana még velem volt, és a boldog, közösen eltöltött idő kontrasztjaként állítja a modell későbbi hiányát. A barátnőmmel nyaraltunk a Horvát tengerparton. Így munkám kezdetén egy modell ült velem szemben, a földre terített pokrócon. Később azonban neki el kellett mennie, én pedig még nem készültem el a festménnyel. Tudni kell rólam, hogy nagyon kritikus vagyok a munkáimmal szemben, ezért is érzek mindig késztetést a továbbfejlesztésre… akkor sem voltam elégedett: a kép újabb rétegeket követelt, kénytelen voltam átfesteni az egészet: az alakból végül csak egy homlok körvonalai sejlenek fel a tenger kéklő foltjában, és a test lenyomata ott maradt az üres takarón.

– Melyik festményeit tartja legerőteljesebbnek?
MV: – Négy darab áll most nagyon közel hozzám. Ezek közül legkorábbi a bejárat mellett függő kisméretű kép háztetővel, a „Kilátás Knyiháréktól”. Ezen tavasz elejétől a nyár beköszöntéig minden nap dolgoztam visszafogott színeket használva, vegyes technikával. Jól látható rajta a természet változása, hiszen egyes fákon még a közvetlenül tél utáni állapot tükröződik: ezek az ágak teljesen csupaszak, mások pedig már virágba borultak. Munka közben teljesen beszippantott a hely szelleme, és az ottani életemnek ez a szép, tavaszi változása.
– Mit kell értenünk „vegyes technika” alatt?
MV: – Ezt a képet enyves temperával kezdtem. Csontenyvet melegítettem hozzá, és magam kevertem megfelelő arányba a pigmentekkel. Az enyves rétegek után tojástempera következett, végül pedig olajos technikát alkalmaztam. Kizárólag földszíneket használtam, ettől a színvilág minimalistának mondható. Mégis a sok ráfordított idő, az aprólékosan kidolgozott részletek kellőképpen gazdaggá tették a végeredményt.

– Melyik az a festménye, amelyhez leginkább ragaszkodik?
MV: – Nagyon közel áll hozzám az Olomoucben festett „Önarckép növénnyel.” Ennek is megvan a maga sztorija: egy Csehországi szerelem történetét meséli el. Akkoriban Olomoucben tanultam ösztöndíjjal, amit meghosszabbítottam fél évvel egy cseh fiú kedvéért, akivel akkor éltem együtt.
Filipnek hívták. Közben az ő életében megjelent egy másik nő, így kettőnk között drámaian vége lett a szerelemnek. Ragaszkodtunk ugyan egymáshoz egy ideig: én nem tudtam elköltözni tőle, és igazából ő is úgy akarta, hogy maradjak. A nyelvet nem ismertem, ezért nem volt kivel megosztanom ezt a kiélezett helyzetet, ami végül ebbe a képbe sűrűsödött. A középtájt látható növény szinte érzelmi szimbólummá vált, hiszen ezt Filiptől kaptam. Együttlétünk alatt soha nem virágzott. Azt hiszem, ez a kép elég nyomasztó lett…

– Ön szerint megérezheti egy ismeretlen néző ezen a képen azt az iszonyúan súlyos pillanatot, anélkül, hogy bármi konkrét részletet tudna az eredeti körülményekről?
MV: – Nem valószínű. Egy barátnőm anyukája ezt a képet találta a legjobbnak. Ilyenkor két eset lehetséges: vagy nem érezte a benne rejlő drámaiságot, vagy még valószínűbb, hogy éppen ez az a stigma, amiben közösséget talált a képpel.
– Én például kifejezetten nyomasztónak találom…
MV: – Igen, egyrészt a kompozíció miatt: az arckép legalul látható, olyan, mintha kiszorítaná, lenyomná a fölé halmozott csendélet. Festés közben a véletlennek is teret hagytam: a pigmentek, a munkakörülmények, egyszóval maga az anyag önálló életre kelve vetett fel újabb kérdéseket: Az arcélnél elcsordult festékcsepp útja először meglepett: éppen a megfelelő formákat követte, akár egy könnycsepp az arc domborzatán: végül engedtem, hogy ott maradjon. Piros színével a vérre, a szenvedésre emlékeztet anélkül, hogy ezt előre eldöntöttem volna. Vannak azért ezen a képen is pozitívnak tetsző jelek: a háttérben már feltűnnek meleg színek, pici fénypontok, a „kiút jelzőfényei”. Érdekes, hogy később a képen szereplő növényt megkaptam ajándékba, és haza hoztam Magyarországra. A család a cseh fiú után Filipnek keresztelte el. Néhány hónap alatt Filip látványos fejlődésnek indult: virágba borult, buja hajtásokat hozott, amiket nagymamám új cserépbe ültetett: lassan virágba borult az egész ház. Mindenből lehet tanulni, mindenben lehet szépet is találni.

A harmadik kép, ami különösen fontos számomra, a legújabbak közül való. A címe: „Bar sur Seine felé”. Ezen a munkámon szerintem jó arányban vannak egymással a figuratív és nonfiguratív elemek. Az egész képnek keleties hatása van. Amikor a víz felszíni felületén dolgoztam, egy kínai sárkány alakját fedeztem fel a vonásokban. Nem domborítottam ki a formát, (más talán észre sem venné,) de hagytam, hogy áthassa a képet. Így kívánkoztak a háttérbe az éles, pici formák, amik engem egy tűzre emlékeztetnek. Nem mondom, hogy ez tényleg tűz: én ezt látom benne, de hadd döntse el mindenki maga. Nem akarok használati útmutatót adni a képeimhez, nekem az a fontos, hogy mindenki megtalálhassa bennük a saját, egyéni asszociációit.

– Érthetően, nagyon sok művész nem szereti, ha a képeit „lefordítják”, megmondják, mi látható rajta és miért… Az azonban nagyon érdekes lehet egy művész számára, ha az emberek őszintén arról beszélnek, hogy milyen érzéseket ébresztenek bennük az egyes művek.
MV: – Ez így van! Ezekből sok hasznos tanulság levonható. Egy kép jó esetben nem öncélú, így nekem a jövőre nézve is fontos, hogy a képszerető közönséget jobban megértsem. Jó tudni, milyen elemekhez tudnak kapcsolódni az emberek, mert így szólhat hozzájuk egy alkotás, ezáltal mondhat valamit egy kép magáról, vagy a nézőjéről. Egy igazán jó kép olyan forrás, amiből bárki meríthet.
– Melyik az az alkotás a most kiállított festmények közül, ami az Ön számára kiemelt fontosságú?
MV: – Az „Ablakból/3”, szintén a legutóbbiak közül. Ezt kicsit tudatosabban építettem föl az eddigieknél. Radikálisabb elképzeléseim voltak, ez mind a kompozícióban, mind az arány- és színhasználatban kitűnik. Már az alaptéma megválasztásánál dominánsan jelen voltak az időrétegek: a megjelenített látványt immár felnőttként figyeltem meg régi gyermekszobám ablakából. A kicsiként felragasztott matricák kopottas maradéka a régi időket idézi. Térbeli rétegként értelmezve az üvegtábla az első, legközelebbi látvány határa. Utána következik a belső kertrész a kerítésig: ez már „kint” van, de az utolsó réteghez képest, mely az utca túloldalát láttatja, mégis középtér. Eddig ért, eddig ér most is a családi birtok határa. A csillag alakú matrica a valóságban nem ilyen: az üstökös farok, amit hozzá tartozónak érzékelhetünk, valójában a háttérhez tartozó alakzat.Így együtt viszont a különböző rétegeket összekötő fontos kapocs. Éppen az ilyen jellegű társítási lehetőségek miatt számít sokat az idő: a határmezsgyék felengedéséhez kell a türelem. Van, akinek a tehetsége éppen abban áll, hogy egy adott pillanatot ragad meg mesterien. Ehhez gyors munka kell, és villámsebes kéz. A tágabb időintervallumok összeolvasztásának csodáját csak türelemmel lehet láthatóvá tenni. Én most ezzel próbálkozom.

– Mennyire alkot a most kiállított 11 kép stílusegységet? Úgy értem: sikerült-e már eljutnia odáig, hogy bátran ki meri mondani: „van saját, egyéni stílusom”?
MV: – A legutóbbi kiállításomon egyik mesteremtől építő kritikát kaptam, miszerint a képeim végső kidolgozottságukban egymáshoz nagyon közeli, magas színvonalat képviselnek. Azt mondta, több teret engedhetnék a kísérletezésnek, hogy ezáltal gazdagabbá tegyem a módszereim, méretezésem, kompozíciós készségem tárházát.
– Meg tudta győzni Önt? Igazat adott neki?
MV: – Bizonyos szempontból igazat adtam. Hiszen én a pályafutásom elején járok még, és ilyenkor nem árt, ha az ember nyitott a kísérletezésre, és sok mindent kipróbál. Én úgy érzem, hogy már rég óta van egy olyan stílusom, ami majdnem minden képemen markánsan felismerhető. A jövőre nézve szeretnék más utakon is elindulni: eddig a lakhelyeimből adódó körülmények miatt kis- és közepes méretű képekkel foglalkoztam, de most kíváncsi vagyok, milyen lenne nagyobb méretben festeni. A jövőben talán kilátásom nyílik egy nagyobb műteremre, ahol ezt kipróbálhatnám. Az anyaghasználatban is tervezek újítást: eddig többnyire tojástemperát használtam, ami nagyon jól megfelelt a festék réteges felhordásához. Ez egy középkori technika, ami nagyon közel áll hozzám: ameddig a pontos arányokat a megfelelő módon, szinte rituálisan kikeverem, rá tudok hangolódni a festésre. Olajjal beláthatatlanul sokat kellene várnom a száradásra, de talán ebben a technikában újabb, más lehetőségekre találnék. Sokszor a technika változtatása a stílus átalakulását is okozza, de ettől én nem tartok. Azt hiszem, a stílus lényegi alapjait az ember magán, vagy magában viseli, mint egy örök bélyeget. A határokat pedig nem árt tágítani.

– Regényírók gyakran mesélik, hogy amikor a legutoljára befejezett könyvük kijön a nyomdából, úgy érzik, hogy valamit nem írtak bele, valamit máshogyan kellett volna megfogalmazni. Szokott hasonlóan érezni az elkészült festményeivel kapcsolatban? Mennyire tekinti végleges formájúnak őket?
MV: – Véglegesnek tekintem őket. Ennek az az oka, hogy kerülöm a „túlértelmezést”, és olyan sokat dolgozom a képeken, hogy amíg a kezem alatt érlelődnek, gyakorlatilag a legtöbb irányt, benne rejlő lehetőséget már közben kitapogatom és tudatosan beépítem, vagy elvetem. A munkafolyamat számomra tele van kereséssel, így nincs értelme a lassú, puhatolódzva megtett úton visszakanyarodni. Ha egy képet a végső stádiumáig eljuttattam, inkább már egy új kép kezdésének lehetősége foglalkoztat. Persze, azzal a tapasztalatanyaggal gazdagodva, amit az előző befejezésével nyerek, ha elégedetlen is vagyok a végeredménnyel.
– Van-e olyan festménye, amit soha, semmilyen körülmények között nem adna el, bármennyi pénzt is ígérnének érte?
MV: – Próbálok odafigyelni, hogy ne ragaszkodjak túlzott mértékben a képeimhez. Hiszen az alkotás közbeni tapasztalatokon én már túl vagyok: a kész képek most részei az életemnek, mint ahogy az életem is része nekik, hiszen ebből születtek. A megszerzett tanulságok velem maradnak, bárhova is kerüljenek később. Ezért inkább az foglalkoztat, hogy ha egyet eladok közülük, az a lehető legjobb tulajdonos kezébe kerüljön. Olyanéba, aki felkiált: igen, ez az én képem!

– Miként lehet legyőzni a késztetést, hogy az ember szerteszét akarja ajándékozni (ingyen) a képeit a szerettei között?
MV: – Hát kérdés, hogy kell-e ezen változtatni? Az ember nem hazudtolhatja meg önmagát, így ha akad valaki a legközelebbi barátaim közül, aki szeretne egyet a képeim közül, de nem engedheti meg magának, hogy fizessen érte, akkor én nem fogok nemet mondani. Volt egy képem, amit egy almafáról festettem, és nagyon közel állt hozzám. Csehországban megismertem egy lányt, aki filozófia szakon tanult. Talán nem is mérte fel, mit jelentenek számomra ezek a képek, mert egyszerűen elkérte ezt a festményt. Vonakodtam, hiszen nekem nem csupán a tanulmányaim melléktermékei voltak a képek. Nem értettem, hogy gondolta az egészet… Utolsó nap, amikor indulni készültem, mégis megszólalt bennem egy belső hang, ami arra sarkallt, hogy mégis neki ajándékozzam az „Almafát”. Gyors és spontán cselekvés volt. Az átadás pillanatában ez a lány elsírta magát, és én megértettem, hogy ez a kép most megtalálta a gazdáját, és a hozzá méltó, legjobb helyet.

– Milyen nehézségekkel küzd egy pályája elején álló, fiatal festőművész?
MV: – Ameddig diák voltam, nem kellett foglalkoznom a megélhetéssel. Most viszont munkát vállaltam, hogy tudjak albérletet fizetni. Emellett a munka mellett nehezen tudok időt szakítani a festésre.
Mindig kapkodásban, rohanásban vagyok, még átszellemülni sem érek rá. Lehetne másként, ha sikerülne elérnem, hogy a képeimet megvásárolják, ez azonban nagyon visszásnak tűnik a szememben, hiszen ha az ember a közönség kegyeit keresi a képekkel, akkor szükségszerűen le kell mondania arról a fajta magas színvonalú alkotásról, ami a maga érdek nélküli útja felé törekszik, ami – nálam legalábbis – nagyon sok időbe, fáradozásba kerül. Ezért is nem volt eddig önálló kiállításom. Nem akartam a reklámot. Félek, hogy ha a pénzért festenék, az negatívan befolyásolná a képek alakulását. Ezen nem tudok változtatni, de kitűzhetem magam elé azt a célt, hogy a képeimet minél több emberrel megosszam.
Ha egy kis rétegnek tetszenek, és ezek közül kevesen még a vásárlást is megengedhetnék maguknak, nekem az már megfelelő volna.
Számomra ez a legnehezebb: nyitottan és bizakodón az emberek elé tárni a munkáimat, és nem megalkudni közben.
– Hol lehet még a kiállításon kívül találkozni az Ön elkészült munkáival?
MV: – A Gallerytoday.com elnevezésű internetes galéria kollekciói között.
– Ki nyitja meg az elő, önálló kiállítását, és miért rá esett a választása?
Morvay Vica: – Lelkes András Gergely, az a tanárom, aki előbányászta belőlem a tehetséget. Más nem is jöhetett volna szóba! Azért mondom ezt, mert esetemben szó szerint szunnyadtak csak a lehetőségek, méghozzá elég mélyen. Zárkózott voltam, nehezen tudtam magam megmutatni, és nem gondoltam, hogy egyszer akár én is festő lehessek. Voltak talán előjelek: a képekre olyan fogékony voltam, hogy sokszor egy-egy múzeumlátogatás után napokig a művek hatása alá kerültem. Zeneiskolába is jártam, talán már ez is egy belső ösztönzés volt a művészetek irányába, de mégsem láttam, mi lesz a cél. 15 éves lehettem, amikor először kerültem Gergő osztályába, a Budai Rajziskola délutáni foglalkozásain. Ő egy végtelenül érzékeny, türelmes ember, megkockáztatom azt is, hogy bölcsnek nevezzem. Sosem igyekezett engem a saját elképzelései szerint formálni: nem sürgetett és nem tuszkolt általa jóváhagyott utakra. A maga csöndes nyitottságával figyelte meg az embereket, és kiben-kiben az egyedi értékeket megtalálva, igyekezett lassan csiszolgatni azokat.
Emlékszem, gyakran nem mondott semmit, csak hagyta, hogy magunk tapossuk ki szenvedések árán a saját kis ösvényeinket…
A társaságból sokan lemorzsolódtak, de én már akkor megtanultam, hogy az alkotás nem feltétlenül a hirtelen jött ihlet boldog kiömlesztése a papírra, hanem alázatos, keresgélő munka. Ezek az elvek azóta is fontosak számomra. Gergő ráadásul nagyon művelt, mindig tud nekem olyan párhuzamokat, példákat sorakoztatni a képzőművészetből, ami hasznomra válik és feltüzeli az érdeklődésemet.
Mint tanár, és mint ember, a pályám elejétől a mai napig számon tartotta, figyelemmel követte a munkáimat.