Az RMS Titanic katasztrófája ékes példája annak, mi történik, ha a természet megbosszulja az emberek kapzsiságát és megalomániáját. 1912. április 14-ről 15-re virradó éjjel ez az óceánjáró – szó szerint – a vesztébe rohant. A kapkodás, a kevés mentőcsónak és a véletlenek szerencsétlen összjátéka hozzávetőleg 1500 ember életét követelte. (A pontos szám még ma is vitatott. A Szerk.)
Bár a baleset pontos rekonstrukciója – különösen ekkora időtávlatból – lehetetlen, időről-időre egyre többet tudunk meg annak lezajlásáról. Való igaz, az emberek emlékezetében James Cameron 1997-ben készült Oscar-díjas filmfeldolgozásának képei élnek, az igazságot talán még azok sem tudták, akik ott voltak. Sajnos ma már a túlélők új írásos vagy szóbeli beszámolóira nem hagyatkozhatunk: a legfiatalabb és egyben legtovább élő szemtanú, az akkor mindössze két hónapos Millvina Dean is távozott közülünk 2009 májusában.
Többek között a Titanic c. film rendezője is sokat tett azért, hogy az ott bemutatott események lezajlását minél pontosabban megismerhessük. A baleset okai igen sok tényezőre vezethetőek vissza: egy részük emberi mulasztás, másik részük természeti okokra vezethetők vissza. Utóbbiak közül a legjelentősebb értelemszerűen maga a jéghegy. A felelősség kérdését ehelyütt nem tesszük fel, annyi azonban bizonyos, hogy a hajó nagyobb sebességgel haladt a megengedettnél – annak ellenére, hogy tudták, veszélyzónában vannak. Sietniük „kellett”, elvégre a White Star hajója első útjának tökéletesnek kellett lennie. Az egyik legnagyobb problémát pont ez okozta: „tökéletessége” okán egyúttal elsüllyeszthetetlennek gondolták. A történelem ismert és máig legnagyobb hajókatasztrófájának kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy az emberiség belássa: ilyen hajó nem létezhet.
Április 14-én 23 óra 40 perckor észlelte és jelentette a jéghegyet Frederick Fleet őrszem. Mindössze 37 másodperccel később a hajó jobb oldalát végigsúrolta az egyébként azon az éjszakán nehezen észrevehető (a Hold nem látszott, a tenger nem hullámzott), hirtelen előbukkanó akadály. Ennek végzetes következményei lettek, hiszen a jéghegy csúcsa valóban csak „a jéghegy csúcsa”: veszélyessége éppen abban áll, hogy a természeti képződmény legnagyobb része a tengerszint alatt található, azaz láthatatlan.
Bár kezdetben úgy tűnt a hajó személyzete számára, hogy a probléma nem ad okot különösebb pánikra, hamar bebizonyosodott, hogy a hajó menthetetlen. Az első vészjelzést csak mintegy fél órával később, 0 óra 15 perckor adták le – azonban a legközelebb tartózkodó hajó, a Carpathia is túl messze volt ahhoz, hogy belátható időn belül odaérkezzen. 10 perccel később Edward John Smith kapitány felszólított mindenkit, hogy hagyja el a hajót – a mentés azonban szervezetlen volt és a legtöbb mentőcsónakban jóval kevesebb ember hagyhatta el a hajót, mint amennyire lehetőség lett volna.
A Titanic neve szinonimájává vált a katasztrófának, az emberi gyarlóságnak és a természet hatalmas erejének, amelyet mind a mai napig alulbecsülünk. 1912 áprilisa ma is int minket arra, hogy nem lehetünk képesek mindenre – vagy ha mégis megpróbálkozunk vele, készüljük fel a legrosszabb eshetőségekre is.
