Van négy lány. Én is úgy emlegetem őket: a „Fészekalja”. Okosak, bátrak, vonzóak és tettre-készek. Négy égtáj felől jöttek, négy sors, négy habitus, négy történet. Közös bennük a frissen szerzett művelődésszervező diploma, s nekem az, hogy riadt kezdő hallgatókból szívélyes barátaim, tanácsadóim lettek, s e vonatkozásban nevezik magukat fészekaljának. A diplomát megharcolták, megkoplalták, a vizsgákat végigizgulták, izzadták, keveset aludtak, keveset ettek, nem jutott új ruhára. Soha nem hallott könyveket kellett megvenni, értelmetlennek tűnő szövegekkel ismerkedni, tanári rigolyákhoz alkalmazkodni: meg kellett tanulni értelmiségi módon létezni, információt gyűjteni, szelektálni, visszaadni, belsővé tenni. Mire mentek vele? Érettebbek, okosabbak, körültekintőbbek, mértéktartóbbak lettek az elmúlt évek megpróbáltatásai nyomán.

 

Tűnődöm, miért is kellett szociológiát tanulniuk, s az mire jó nekik. A művelődésszervező képzés stratégiája azon a meggyőződésen alapul, hogy a kulturális és emberi tőkéhez való viszony az ember társadalomban elfoglalt helyének egyik legfontosabb meghatározója. Hivatásos kultúraközvetítőnek jártasságot kell szerezni a társadalom egészéről való gondolkodásban, ismerni kell a szociológia alapvető fogalomkészletét, eszmeáramlatait, empirikus módszereit, szintetizáló törekvéseit. A kultúraközvetítéssel hivatásszerűen foglalkozó számára legfontosabb „anyagismeret”: kik azok az emberek, akik körülötte vannak, milyen tevékenységek, értékek határozzák meg életüket, s milyen szerepet vállalhat körükben a szakember. Ezért tartjuk fontosnak a szociológia oktatását. Jogos a kétely, hogy ez a tantárgy, három félévben előadva alkalmas-e a neki szánt szerepre. Ezért a kérdés, hogy mire ment, mehetett a fészekalja ezzel az ismerethalmazzal, hogyan ágyazódott be ez a többi tudásba, s hogyan a mindennapokba. Természetesen ezt sohasem fogjuk megtudni, s még ha faggatnám is őket erről, nehezen tudnák definiálni, pontosan megmondani. Elmondom viszont, hogy miként képzeltem el a tárgyat, mit válogattam belőle, s hogy nézett ki a „művelődésszociológia” tantárgy. Korszakzárásnak szánom, hiszen ezt így már nem fogják tanítani, a szociológia visszaszorul ebben a képzésben, más tárgyak, más ismeretek lettek fontosak. Ha tetszik: rekviem is az írás, legalábbis egy olyan szociológia tananyagért, amelyet ők négyen így kaptak, s amilyet már sem ők, sem más nem fognak hallgatni. Praktikusabb idők jönnek. Az első félévben szociológia módszertan volt. Az elnevezés váltakozott; volt, amikor kutatási módszertannak hívtuk. Törzsanyagnak a szociológus-képzésben használatos módszertani anyagot vettem, a mérés elvi és gyakorlati kérdéseit jártuk körül Earl Babbie könyve alapján.

Earl Babbie

A társadalmi viszonyok megismerhetőek, mérhetőek, ha nem is a természettudományok egzaktságával. Egy félév során a szociológiai vizsgálatok alapvető módszereivel ismerkedtünk oly módon, hogy végigjártunk egy kutatási folyamatot a probléma megfogalmazásától a hipotézis felállításán, az adatgyűjtés különböző módjainak megismerésén, az adatfeldolgozáson át az eredmények értelmezéséig. Emlékeztek még a kérdőív-szerkesztés buktatóira: a holdudvar jelenségre, az igen-effektusra, a duplacsövű kérdésre? És tudtok-e egy-egy fogalmat konceptualizálni, operacionalizálni? Káromkodásnak hallatszik a klaszter- vagy a faktorelemzés? Meg tudnátok még mondani, hogy mi a Lazarsfeld-paradigma? Talán azt sikerült megértetnem, hogy a kíváncsiság nélkülözhetetlen eleme a valóság megismerésének, s vannak módszerei a „rájövésnek”, intézményesített útjai a kitalálásnak.
Nem lehet megérteni kulturális magatartásra, fogyasztásra, értékrendszerre, befogadásra, intézményekre irányuló vizsgálatokat a szociológiai gondolkodás történetének, lényegének megértése nélkül, s nem lehet a szűkebben vett kulturális élet jelenségeivel mit kezdeni, ha nem helyezzük el azokat a tagolt társadalom rendszerében. Átfogóan és madártávlatból be kellett mutatni a második félévben a szociológiai gondolkodás kialakulását,  az ipari társadalom kialakulásának azt a pillanatát, amikor megkezdődik a különböző tudományok önállósodása, s függetlenként tételezi magát a társadalommal, mint olyannal foglalkozó diszciplína, a szociológia. Ráismernétek még erre az idézetre: „A szociológia (e fölöttébb sokjelentésű szó általunk használt értelmében) az a tudomány, amely a társadalmi cselekvés értelmező megértésére, és ezen keresztül, a cselekvés menetének és hatásainak oksági magyarázatára törekszik”.

Max Weber (1917)


Ez a Max Weber-szöveg szerepelt a „Szociológiai olvasókönyv”-ben, s segített megérteni a interakcionista paradigma lényegét. A fontos persze az, hogy felismertétek a tesztben Merton, Parsons, Bourdieu és mások szövegeivel együtt. Talán el tudtok még igazodni az alapító atyák gondolatait továbbfejlesztő és kiterjesztő mai szociológiai nézetek között, talán ráismertek egy-egy wéberiánus elemzésre. Tudjátok még, hogy melyek a modern szociológia fontosabb paradigmái?  S mire jó ez az egész, mi a gyakorlati haszna, mit kezdünk vele hétköznapi jelenségek értelmezésekor? Bemutatnátok még egy napotok interakciós tereit és történéseit? A professzió alapja egy használható kultúra fogalom, hiszen művelődésszervezésről lévén szó, mindenki előhozakodik a saját kultúra definíciójával. El kell gondolkodni a társadalmi szerveződés elméletén, ember és közösség, ember és objektiváció viszonyán, az érték természetén, az első és másodfokú közösségeken. Igyekeztem egy általános elmélet megismertetésére, amelynek segítségével csokorra tudják kötni a kultúrával kapcsolatos elméleteket, nézeteket, azt bizonygattam, hogy a társadalom és a kultúra struktúrája megfelelnek egymásnak. A társadalom logikáját, a társadalmi szerveződés tipológiáját, a társadalmi integrációt – mint egy használható kultúrafogalom kifejtését – természetesen Vitányi Ivántól tanultuk mindannyian. S ezt a gondolatot folytattuk az életmód szociológiai kérdéseinek tárgyalásánál: az időben végzett tevékenységeket vettük mértéknek, s ezzel rajzoltuk meg a különböző életforma modelleket, a társadalom szocio-kulturális struktúráját. Az életmód – ha még emlékeztek rá –, tevékenységek rendszere, amellyel az ember szükségleteit elégíti ki (s egyben újakat is termel), eközben mindig eszközt (objektivációt) használ, s társas viszonyokat létesít, s ahogy ez a komplexum van, az mindig értéket fejez ki. Így gondoltam érthetővé tenni a kultúra elsajátítás folyamatát, s arra irányítani a figyelmet, hogy az embert egészében kell vizsgálnunk, tevékenységeinek, viszonyainak totalitásában akkor is, ha művelődésről, vagy a szűkebb értelemben vett kultúra elsajátításáról beszélünk. De így értelmeztük azt a gondolati hálót, azt a paradigmát, ami Európát jelenti számunkra, s tagolt társadalmunkban való eligazodásért ezért különítettünk el a kulturális és emberi tőkéhez való viszony alapján életforma típusokat. Logikusnak tűnt, hogy a harmadik félévben a hatalom struktúráit, a tagolt társadalmat mutassam be, mint amely értelmezési keretül szolgál az ország kulturális állapotához. Lehetett volna azt az utat választani, hogy a szakmához szükséges szociológiai ismereteket emeljük ki: kulturális tőke-elméleteket az elmélet felől (teljesen logikusan), vagy befogadói, fogyasztói alakzatokat az empirikus kutatások felől (tantárgy-pedagógiai szempontból teljesen indokoltan). De az általam választott út is járhatónak  látszott: az ipari társadalom hierarchikus struktúráját vettük  szemügyre fentről lefelé haladva: a társadalom egészében, majd a szervezetekben, végül az ember mikrokörnyezetében, „kisvilágában”, s ezek után ismerkedjünk a kulturális állapotot bemutató kutatással. Maga a vizsgálat is ilyenfajta logikát követelt. A rétegződés és osztályszerkezet alapfogalmaival, a modern társadalmak rétegződésének elméleteivel, a társadalmi mobilitás tényezőivel tisztában kell lenni ahhoz, hogy bemutatható legyen a mai magyar társadalom szerkezete és rétegződése. El kell igazodni szervezeti folyamatokban, ezek különböző modelljeiben, hogy a kultúraközvetítő intézményrendszerről érdemben szólhassunk. S nem igazán érthetők a befogadói magatartások a társadalmi intézmények, az embert körülvevő mikrokörnyezet alapvető törvényszerűségeinek ismerete nélkül. Nehezen megemészthető ismerethalmaznak tűnt mindez, azonban úrrá lettetek rajta. Gondot okoznának most az olyan fogalmak, mint „társadalmi szerkezet”, „elit”, „szegénység”, „relatív depriváció”?
Kolosi státuszcsoport modelljét le tudnátok még írni? Emlékeztek még Fussel írására az osztályok anatómiájáról? Ezek voltak a kedvenceitek. Weber bürokrácia elmélete nélkülözhetetlen fogódzó a társadalom működésének láttatásához, az őt tovább gondoló szervezetelméletek fontosak a korlátozott racionalitás megértéséhez, s ahhoz, hogy a szervezetet mindig környezetével együtt elemezzük, szemléljük. Ez a művelődési házra, színházra, könyvtárra egyaránt igaz. A hatalomért folyó harc, a „pecsenyesütögetés”, a „habostorta” jelenség, a korlátozott racionalitás és a csoportérdekek kombinációja mint a „papírkosár” elmélet lényege: mind fontos fogódzók lehetnek bármilyenfajta intézmény működtetési gyakorlatában. Fontos annak a tudása is, hogy a ma intézményei a modern társadalom termékei, bonyolult világunk szervezetek kusza szövevényeként is felfogható. A „kisvilág” és a „nagyvilág” közötti átjárhatóságokat firtattuk (s erről is írtatok nagyon jó dolgozatokat), amikor a család, a házasság, a szexualitás szociológiáját tanultuk, s hozzá a társadalmi magatartás legfontosabb közvetítőit: az oktatást és a tömegkommunikációt.
Anthony Giddensnek azt is el kellett hinni, hogy az öröknek hitt emberi dolgaink, a szerelem, a monogám házasság, a gyerek szeretete és a többiek is a modernitás Európájának termékei. És azt is, hogy a média (a könyvnyomtatás feltalálásától kezdve) globalizáló hatású, semleges eszköz, az ember társas viszonyain keresztül hat, nem leszünk mind egyformák, a társadalom — s benne a mindenféle médium, a sokféle közvetítő eszköz — megőrzi-teremti a lokalitást, az egyszervolt, utánozhatatlan emberi létezést. Kutatóintézeti létemből következően persze felfogható az egész bevezetőnek, prelúdiumnak a Magyarország kulturális állapota vizsgálathoz. Sorra vettük az elmúlt tíz év művelődéspolitikájának történetét, a kulturális ellátottság térbeli megoszlását, a kultúraközvetítő intézményrendszer helyzetét, a finanszírozás fontosabb kérdéseit, és végül a kulturális fogyasztás főbb mutatóit, a befogadói vélekedés-alakzatokat.
A jövendő kultúraközvetítőinek művelődésszociológia fedőnéven azt akartam elmondani, hogy mire jutott az a műhely, ahol évtizedek óta dolgozom. A tanítás ősi modellje szerint az ifjak bejönnek az öregek műhelyébe, s ott lesik el a szakma fortélyait, együtt dolgozva, együtt gondolkodva, kölcsönhatásban egymással. Nem tudom, hogy ebben a nem túl jól felszerelt laboratóriumban mit láttatok, mi maradt a kezetekben-fejetekben, mint használható ismeret, jártasság, készség. Ezt adtam, mert nem tudtam mást, örömmel szegődtetek hozzám, s most tűnődve idézem távolba vesző alakotokat.
Tyúkanyóként ülök a vízparton, s nézem, hogy a kiköltött fészekalja hogy úszik egyre messzebb, s én nem tudok úszni, s ők már nem jönnek vissza, eltűnnek az idővel. Isten veletek barátaim, jó volt együtt, jó volt, hogy volt hely, ahol taníthattam, ahol tanulhattatok, ahol találkoztunk.
Nagyon sokat megtanultam veletek (s általatok) a szociológia nevű tantárgyból, s szép emberségetekből.