„Élünk és meghalunk…” – írja természetes egyszerűséggel Bródy János az egyik dalszövegében. Bizonyos fokig természetesnek vesszük a minden élő számára előre meghatározott utat, kivéve: ha például arról értesülünk, hogy a szomszédban lakó Zoli bácsi 85 éves korában meghalt, a házmester felsóhajt: „Szép kort megért.” Ha valaki a szeretteink közül távozik, soha nem leszünk képesek racionálisan gondolkodni. A halál tényéhez úgy viszonyulunk, hogy személyesen mennyire vagyunk érintve. Kivéve persze, ha az elhunyt életének gyilkosság vetett véget. Ilyen esetben akkor is „megmozdul bennünk valami”, ha az áldozatot nem ismertük, mert az emberölés normális embernek józanésszel elfogadhatatlan. De miként viszonyulnak az emberöléshez maguk az elkövetők? Milyen a gyilkosság „utóélete” a rácsok mögött? Már az eltérő súlyú bírói ítéletek is sejtetik: az esetek között óriási különbségek vannak.

Sokat beszélgettem Irénnel a kilencvenes évek elején a kecskeméti börtönben. Olyannyira a bizalmába fogadott, hogy a gyermekeinek szánt naplóját is elolvashattam. Később leveleket kaptam tőle a börtönből, majd szabadulása után is. Zaklatott monológjai, naplója, levelei alapján idézem fel röviden történetét. A kétgyermekes, rokkant férjét gondozó asszony egy parányi határ-menti faluban élte egyhangú, robotos életét. Az otthoni kis föld, a gyermekek ellátása, magatehetetlen ura ápolása mellett gyakran plusz munkákat is kénytelen volt vállalni.
János – a szomszédos módos tanyagazda –, eleinte csak napszámba hívta a szemrevaló fiatal nőt, majd udvarolni kezdett. Az ostromnak Irén sokáig ellenállt, ám egy alkalommal a férfi sarokba szorította, s erőszakkal csókot rabolt tőle. Az asszony magán csodálkozott legjobban: nemhogy felháborította az erőszak, de még tetszett is neki, tűzbe hozta!
Fájdalmas, viharos szerelmi kapcsolatba keveredtek. A boldogság nem tartott sokáig. Jánosról hamarosan kiderül, erőszakos, részeges ember, akin mind’ jobban elhatalmasodott a féltékenység. Eleinte csak szavakkal, később tettleg is bántalmazta. Elég volt, ha Irén rámosolygott valakire, vagy kedvesen fogadott egy köszönést az utcán, a brutális megtorlás nem váratott sokáig magára. A részeges ember állandóan a sarkában járt, szüntelenül gyötörte, gyanúsítgatta.
Irén – bár korábban nem szokta – egyre gyakrabban púderezte arcát, napszemüveget viselt, hogy elrejtse az arcán, szeme alatt éktelenkedő kék foltokat. Már szabadult volna a zsarnokság alól, de félt, rettegett, halogatta a döntést.
Ekkor történt, hogy János tanyáján disznóvágáshoz gyűltek a rokonok. A gazda Irént is odaparancsolta hagymát szeletelni, mosogatni. Amint megérkezett az asszony, azonnal érzékelte a bajt: beléptekor a vendégek elhallgattak, az asztalon pedig üres üvegek sorakoztak…
János gyűlölettől izzó pillantása rögtön megperzselte.
– Na, megérkeztél végre te kapca-kurva? Hol kujtorogtál idáig?! Most megfojtalak! – üvöltötte, azzal nekiugrott és megragadta a torkát.
Irén levegőért kapkodott, ösztönösen hátranyúlt a mosogató csurgatójához és felkapott egy szalonnázó-kést…
A férfi megtántorodott, mellére szorította a tenyerét. Csodálkozva nézte az ujjai között előbuggyanó vért. Motyogott valamit, de szavai érthetetlen hörgésbe fulladtak. A kiérkező orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani.
Irén semmit sem értett. Csak állt megkövülten perceken át, kezében a véres késsel, majd elhajította és könyörgőre fogta:
– Doktor úr! Csináljon valamit, mentse meg a Jancsit!
A döbbent csend után most hirtelen a ház körül nagy nyüzsgés támadt. Autók jöttek, ajtók csapódtak. Béla bácsi, a helyi KMB-sek főnöke megfogta az asszony vállát:
– Most már nyugodj meg Irén! – mondta halkan és besegítette a rendőrkocsiba.
Hosszú kanyargós folyosókon vezették, kérdezgették. Gépiesen válaszolgatott. Később elvették az óráját, gyűrűjét, fülbevalóját és papírtasakba rakták. Bevezették egy apró, levegőtlen, rácsos ablakú szobába. Kérték, most már feküdjön le, de ő csak ült és bámulta a falat, patakokban folytak a könnyei. Orvos érkezett hozzá, injekciós tűt szúrt a karjába, majd magára hagyta. Az iszonyatos csend és a sötétség fojtogatóan vette körül. Csak nagy-sokára kegyelmezett meg neki a homályos, lidérces álom.
A fogda után a börtönben hetek, hónapok teltek úgy el, hogy alig érzékelte, mi történik körülötte. A tompa álomszerű létből csupán egy-egy névsorolvasás, zárkaellenőrzés, vagy nevelői beszélgetés zökkentette ki néhány röpke pillanatra. Bár háromszemélyes zárkában lakott, rabtársairól sem nagyon vett tudomást. Beszéltek hozzá, de nem válaszolt. Állandóan sírt. Tekintete szüntelenül a súlyos, kopott zárkaajtóra tévedt. A százéves sötétbarna ajtó – amelyen nem volt belül kilincs és zár – a nap huszonhárom órájában elzárta előle a folyosót. Nem bánta ezt sem. Néha remegő lábakkal lement sétálni az udvarra egy órácskát, de a séta is kínszenvedésnek tetszett.

A négyéves büntetés alatt az idő csiga-lassúsággal araszolt. Azt gondolta, jobb lesz talán, ha eljönnek hozzá beszélőre a gyerekek, de tévedett: szomorú beszélgetések voltak ezek. Hamar kifogytak a szóból. Mindig sírás lett a vége.
És végre hazamehetett öt nap szabadságra! Alig hitte, hogy kiléphet a börtönkapun. A szomszédok meglepően kedvesen fogadták.
– Irénke! Gyere haza minél hamarább. Hazavárunk! – mondogatták.
A háza szinte búcsújáró hellyé változott. Még a hetedik utcából is benéztek hozzá. Mindenki látni akarta a gyilkos asszonyt. (Hisz’ az efféle nőkről csak olvashattak ezidáig, most meg itt volt elevenen!) Ő azonban csak egyet akart: együtt lenni a gyerekeivel. Aztán virágot szedett a kertben és kiment a temetőbe. Letette a csokrot a faragott kőre, olvasta a vésett írást és filmszerűen előjött János arca. Nem azé a férfié, aki ütötte-verte, megalázta, hanem, aki eleinte hevesen udvarolt, Csibémnek szólította, szépeket mondott neki, akit szertett, kívánt, akivel forró éjszakákat élt át.
Irén arca kipirult. Elszégyellte magát, mikor megjelent előtte az első rabolt csók, az intim találkozások.
Eszébe jutott, hogy az sem érdekelte, miként számolt el az éjszakáról az otthon fekvő nyomorék férjének. Nem érdekelték később a hűtlensége miatti szemrehányások. Végre először érezte igazán nőnek magát.
A beteg férj veszekedései egyre erőtlenebbekké váltak. Belenyugodott sorsába. Csendesen halt meg. Irén rövid ideig gyászolta, az sem bántotta, ha megszólja a falu népe ezért, hisz’ úgyis tudtak már évekig tartó bűnös szerelmi viszonyáról.
És most a temetőben könnyel telt szemekkel a faragott követ bámulta. „Tóth János, élt 36 évet”. Újra és újra elolvasta, mígcsak össze nem folyt előtte az írás.
Mintha suttogás jött volna a síremlék alól: ”Megmondtam neked Csibém, nem tudsz te nélkülem élni!”
Feldúltan, az előírtnál három órával korábban tért vissza a börtönbe, tovább morzsolgatta büntetése napjait.
Utolsó levelében, immár szabad emberként ezt írta: „…Zárkózott ember lettem. Dolgozom, nevelem a gyermekeimet. Gyakorta gyötörnek lidérces álmok. Ilyenkor sírva ébredek. Szabadultam, de a lelkem már soha nem lesz szabad, mert itt legbelül szüntelenül kong a lélekharang…”
MIHÁLY BELSŐ FALAI
Vékony dongájú, beesett arcú férfi volt Mihály. Szótlanul meghúzódott zárkája sarkában. Nem kellett pszichológusnak lenni ahhoz, hogy a külső szemlélő észrevegye: kegyetlenül bántotta, amit tett. Mielőtt börtönbe zárták – 42 évesen – soha nem került összetűzésbe a törvénnyel. Csak most először. A felesége volt az áldozat.
Hogyan történt? A kérdésre ma sem tudja a választ. Az viszont bizonyos, hogy az alkoholnak ebben a szomorú történetben is kulcsszerep jutott. Mert mitagadás: Mihály és neje is rendszeresen, keményen ivott. A férfi munkahelyén ebből semmit sem érzékeltek. Sőt, kiváló szakemberként tisztelték. Hiba nélkül dolgozott. Nem is sejtették, hogy amint letelt a műszakja, az első útja a közeli kocsmába vezetett, hogy otthon aztán tovább folytassa az ivászatot az asszonnyal.
De miként alakulhatott úgy, hogy két értelmes embernek az ital vált jószerével az egyetlen szórakozásává? Idővel csupán ez fűzte össze őket. Hisz’ szép lakásuk volt, jól kerestek. Mindössze egyetlen dolog hiányzott az életükből: a gyerek. Eleinte még beszéltek róla, később azonban tabu-témává vált közöttük a hiányzó utód. A feszültség meg egyre ott vibrált közöttük. Feszültség-oldásnak pedig jött az alkohol. Az egyik kábult éjszakán összevesztek és Mihály a rácsok mögött találta magát.
– Mit keresek én itt, ezek között a rosszarcú gyilkosok között? – kérdezte döbbenten magától, de kisvártatva belehasított a felismerés: – Végtére is, én is gyilkos vagyok!
A börtön falain belül újabb falakat emelt maga köré: az elkülönülés, a bizalmatlanság falát. Ez pedig nagyon veszélyes, mert kilenc év alatt (ennyi büntetést kapott), belső száműzetésben, elkülönülve a többiektől nagyon rövid idő alatt le lehet épülni.
A börtön kiváló pszichológusa úgy fogalmazott: az ember nem gép, nem olyan organizmus, amit szüneteltetni lehetne. Mindenkinek ki kell dolgoznia tehát a maga túlélési stratégiáját. Az agyat, a fizikumot folyamatosan működtetni kell. Csak így maradhat esélye rá, hogy egészségben megőrizze magát a szabadulásáig.
A belső falakat Mihálynak végül a nevelőtisztje segítségével sikerült lebontania. A főhadnagy régóta próbálta bevonni értelmes programokba a jó intellektusú rabot, de ő mindannyiszor elzárkózott. Egy zárkaellenőrzéskor aztán érdekes, vaskos várfalakat, megbilincselt szenvedő arcú embereket, gyökereit szaggató fatörzset ábrázoló rajzokra lelt Mihály szekrényében.
– Megrázó, tehetséges rajzok – állapította meg a nevelő – nem lenne kedve beszállni a most induló kerámia-tanfolyamba?
Először esett meg, hogy Mihályt felvillanyozta valami. A többhónapos tanfolyamot kitűnően elvégezte, és kiderült, hogy kiváló adottsága van a térbeli alakzatok megformálásában.
Keramikus-szobrász lett: legtöbbször furcsa, görcsös, ökölbe szoruló emberi kezeket, tekergő kígyókat, sárkányokat, szörnyeket teremtett agyagból. Látszott, megjeleníti háborgó lelki tusáit, s ezzel egy időben meg is nyugodott. Megformálta, egyszersmind le is küzdötte belső démonait.
Eleinte csak a tanfolyam vezetője és a nevelője felé nyílt meg, később rabtársaival is megtalálta a szót.
Kiegyensúlyozottabbá vált, és ettől kezdve a homokórában is szaporábban pergett a homok…

LÁSZLÓ CÁPA-FIGURÁJA
László kitűnt a rabok közül tisztaságával, ápoltságával. Ruhái mindig frissen mosottak, vasaltak, arca simára borotvált, haja rendezett volt. Precízen adott a külsejére, miként ügyelt a precizitásra gyilkosságai kitervelése és végrehajtása során is. Több ember élete száradt a lelkén. Egyikük egy tizenéves lány, aki miatt hamar bajba kerülhetett volna a rácsok mögött. (A gyerekgyilkosokat a börtönlakók is elítélik.) Ám László megtalálta módját, miként tarthatja távol magától a többieket. Hullámos szőke haját kopaszra nyírta, összevont szemöldökkel, zord pillantásokat lövellt társai felé. Mielőtt kilépett a börtönfolyosóra, teleszívta a tüdejét, mellét kidüllesztette, így az egyébként is sportos külsejű fiatalember még kigyúrtabbnak tűnt. Csak néha állt szóba elitéltekkel. Akkor is tömör, homályos filozofikus fejtegetésekbe bocsátkozott.
(A börtönkönyvtárban az idézetekhez bőséggel talált muníciót.)
A rabok tiszteletteljes elborzadással kerülték a brutális csodabogarat.
László egyértelműen szerepjátékos volt. Ő a túlélésnek ezt a formáját választotta. Szorgalmasan látogatta az elítélt-könyvtárat, és az olvasóteremben szívesen, hosszasan lapozgatta a világatlaszt. Egyszer nem álltam meg szó nélkül:
– Utazgat László?
Dühösen felkapta a fejét, mint akit lopáson fogtak, majd kényszeredetten rám mosolygott:
– Igen. Ilyenkor megszűnnek a rácsok. Útra kelek, bejárom a világ legszebb tájait.
Rövid beszélgetésünk után néha szóba elegyedett velem. Nagy eredménynek számított ez, hiszen már csak akkor beszélt a személyzet tagjaival, ha semmiképpen nem tudta elkerülni.
– Tudja uram, a természetben szükség van cápákra, farkasokra, akik felfalják a gyengéket. Én cápa vagyok! – fejtegette hátborzongató teóriáját.
Nem hinném, hogy gyilkosságai előkészítésekor munkált volna benne akár csak hasonló gondolat is. Ezt bizonyára csak utólag ötlötte ki, mintegy önigazolásként.
Lakóhelyén óriási vihart kavart gyilkosságsorozata. Már az első kislány eltűnésekor központi témává vált a szörnyűség. Vajon ki lehet a tettes? Nyilván idegen, hisz’ a környéken nem ismertek senkit, aki túszszedésre, vagy netán gyermekgyilkosságra képes lenne vetemedni! Ám a faluban szinte mindenki ismert mindenkit, idegent pedig nem láttak ődöngeni akkortájt a környéken. Kosztics Jóskáról mindenki tudta, hogy gyakran elviszik a rendőrök, de csupán jelentéktelen lopásokat lehetett a számlájára írni. Ő – úgymond – „becsületes tolvaj”, biztosan nem ölne embert.
Aztán eltűnt a második, majd a harmadik lány is. Pár nappal később a közeli kiserdőben megtaláltak két megcsonkított tetemet. Bár az első áldozat maradványai még nem kerültek elő, már mindenki tudta: őt is elveszítették. Szörnyűség! Lehetetlen, hogy idegen legyen az elkövető, azt már észrevették volna! De akkor ki lehet ez a kegyetlen állat?! Az idegek pattanásig feszültek, az emberek bizalmatlanul kezdték méregetni egymást. László nagyon élvezte, hogy ott sétálgat közöttük, és senkinek még csak halvány sejtelme sincs róla, hogy ő dönt, melyik fiatal maradhat életben és melyik nem. Újdonsült hatalma mámorossá tette.
Ki gondolta volna erről a konszolidált, jó megjelenésű családos emberről, hogy időnként fiatal lányokat csal el az erdőbe, és kíméletlenül végez velük?
Amúgy igazi közösségi ember volt. Az üzletben beszédbe elegyedett a szomszédokkal, az ismerősökkel. Az idős néniknek segített cipekedni a boltból, feleségével, kislányával gyakorta láthatták a játszótéren. Nem volt iszákos, de azért a haverokkal estefelé hetente megivott egy-két sört.
Szóval élte az átlagpolgár mindennapi eseménytelen életét.
Lakott a faluban egy öregúr, akihez hetente legalább egyszer benézett. Az öreg Kardos keveset beszélt, inkább csak a keze járt szüntelen. Azzal festett. Pontosabban az ujjaival. Vizenyős, tört-fényű szemeit rátapasztotta a konyhai kredencre, festékes ujjival babrált rajta, s lám: percek alatt kifejlődött a bútor oldalán egy pálmákkal övezett kanyargós mediterrán táj.
László csak ült az öreg mellett szótlanul és csodálta. Kardos bácsi így utazott. Egy helyben ülve mind’ több helyre eljutott. Évekkel korábban a tányérokat kezdte babrálni először. Hegymászók kapaszkodtak ujjai alól a Magas-Tátra szédítő csúcsára, fehéren virító birkanyáj legelészett az Erdélyi Havasokon. Az ovális nagy tálon hajósok küzdöttek az óceán vad hullámaival.
Az öreg hang nélkül tett-vett, László sem szólt, csak figyelt. Bámulta a nagy utazót.
Egyszer Kardos bácsi leeresztette a kezében lévő félig megfestett porcelántálat és ráemelte tekintetét Lászlóra. Ám ez most nem a szokásos, öreges, tört-fényű pillantás volt! Átható, kemény, szúrós tekintet. László megdöbbent. Egy darabig farkasszemet nézett az öreggel, de nem sokáig bírta.
„Ez tudja mit tettem!… De honnan jött rá?”
Soha nem tudta meg a választ.
Hang és köszönés nélkül felpattant és elviharzott.
– Tehát én cápa vagyok – szögezte le ismét fixa ideáját a börtönkönyvtárban.
Öt év alatt, amíg szinte naponta találkoztam vele, egyszer sem tapasztaltam, hogy gyötörték volna azok a szörnyűségek, amiket elkövetett. Szüntelenül „alakított”, soha nem zökkent ki a szerepéből. Nem volt egyetlen őszinte pillanata sem.
Bizonyára így éli le a rá kirótt huszonöt, vagy ki tudja hány esztendős maratoni büntetését.

ANDRÁS METAMORFÓZISA
„A börtönben nem tanácsos kitűnni a tömegből. Legjobb átlagos, szürke egérkének maradni.” Ez, a raboktól évekkel korábban hallott bölcsesség jutott eszembe, amikor megismertem Andrást. Neki valóban alapos oka volt a szerénységre, a visszahúzódásra. Kiskorú lánnyal erőszakoskodott, majd végzett is vele, emiatt sanyarú sors jutott neki a börtönben.
– Talán furcsának találja, de a fegyőröknek sokat köszönhetek: ha tehetik, nem engednek bántalmazni – mesélte egy alkalommal – Már tizenöt éve ülök ebben a „házban” (börtönben), de a mai napig csak a kis, kétszemélyes zárka véd meg a veréstől. Az elitéltek a kezdetektől utaznak rám. Sűrűn a képembe vágják: „Szemét gyerekgyilkos, az ilyet fel kellett volna akasztatni!” A közös fürdőben óvatosnak kell lennem, mert nem tudhatom, hogy a nagy gőzben merről jön a pofon.
Később a gyilkosságról részletesen beszámolt, szinte meggyónt nekem. Egyértelmű volt, megkönnyebbült, hogy valakinek végre őszintén kibeszélhette szörnytettét.
– Máig képtelen vagyok feldolgozni, amit tettem – mondta lehajtott fejjel – A kislány álmomban hetente többször meglátogat. Ilyenkor felriadok. Csavarni lehet a pizsamámból az izzadságot…
Megdöbbentettek az Andrástól hallottak, ám négy évvel később még jobban sikerült meglepnie. Ártatlan arccal a képembe mondta:
– Nem én öltem meg a kislányt Gaál úr, csak ott voltam a gyilkosság helyszínén. Velem vitették el a balhét! – közben bánatosan a szemembe nézett. Egyértelmű volt, hogy sajnálja magát, és mély meggyőződéssel el is hiszi, amit mond!
Mivel úgy látta, nem szenteltem neki kellő figyelmet, talán nem is hiszek neki, hirtelen feldühödött, szemei villámokat szórtak. Magában dacosan bizonyára ilyesmit gondolt:  „Figyelj rám te barom! – Nem hiszel nekem, pedig tényleg nem én vagyok a gyilkos! 
Maga volt a megtestesült ártatlanság.

Én hozzá vagyok szokva, hogy a börtönök tele vannak „ártatlanokkal”, de ez még nekem is sok volt.
Valóban szörnyű gyilkosságot követett el. Kétségtelen, nehéz lehetett ezzel az ólom-súllyal együtt élni. András tehát kreált magának egy új, szimpatikusabb figurát, egy új történetet, és addig szajkózta, amíg maga is elhitte. Így lett az elkövetőből áldozat…

FERENC SAKKJÁTSZMÁI
Alkotmányellenesnek minősítette az Alkotmánybíróság a halálbüntetést 1990 őszén. A nagy visszhangot kiváltó döntés után az akasztófák elfoglalták helyüket a börtönök padlásain, s bizonyára most is ott korhadoznak, porosodnak, jobb esetben egyikük-másikuk múzeumi tárggyá avanzsált. (A valaha volt két kecskeméti bitófa közül az egyiket bárki megnézheti például a Kiskunfélegyházi Börtönmúzeumban.) Másfél évtized telt el, ám néhány idősebb – többnyire nyugállományú – börtönőr még emlékszik a kivégzésekre, a kivégzettekre.
M. László öt éve vonult nyugdíjba harminc esztendős kecskeméti börtönőri szolgálat után. Nyilván izmos testalkata is közrejátszott abban, hogy annak idején több esetben rábízták, kísérje el a halára ítéltet egészen a végzetes gerendáig. Minthogy leginkább gerendának, vagy faoszlopnak lehet titulálni a bitófát, amelyen két kisebb lyuk tátongott. Az egyikbe a kampót, a másikba a csigát illesztették, miután felállították a börtön hátsó udvarában az erre a célra kialakított 20x20x40 centis nyílásba. Ebben persze lötyögött volna, ezért ékeket ütöttek mellé. Nyomasztóan hatott a visszhangzó kopácsolás a hajnali csendben, hiszen a kivégzéseket mindig a korai órákban hajtották végre. Az akasztások rendkívüli eseménynek számítottak a börtön életében, emiatt megerősítették a szolgálatot. A hajnali derengésben tucatnyi egyenruhás várakozott a szűk hátsó udvaron, a bíróval, a két orvossal, az ügyészségről, a rendőrségről érkezett hivatalosságokkal együtt. És ott állt vészjóslóan a fővárosból érkezett ítéletvégrehajtó a segédeivel! Kivezették az elítéltet, a bíró még egyszer felolvasta a verdiktet, majd kiadta az utasítást: „Hajtsák végre az ítéletet!” A segédek hangtalanul felvezették a dobogóra az elítéltet, ahol belelépett a hurokba. Ekkor a hóhér a nyakába akasztotta a kötelet, kirántották alóla a fellépőt és megfeszítették a kötélzetet a csiga segítségével. Ezt követően a két orvos egymás után odalépett hozzá, meghallgatta a szívét.
M. László legalább féltucat kivégzést látott, de máig rossz érzés fogja el, ha rá gondol, mert mint mondja: „Tudtam, megérdemelték a büntetést, mert valamennyien gyilkoltak, de mégiscsak emberélet hunyt ki a szemem előtt…Ugyanakkor kétségtelen, érdekes volt látni, hogy az elvetemült gyilkosok miként viselkedtek utolsó napjaikban, óráikban.”
– A ’80-as évek elején Soltvadkert határában, a tóparton történt egy szörnyű gyilkosság. – idézi fel a történteket M. László. – A huszonéves Morvai Ferenc nadrágszíjával megfojtott egy német turistát. A feleségét megerőszakolta, bizonyára meg is ölte volna, ha nem jön éppen arra egy autó. A gyilkost első fokon kötél általi halálra ítélte a bíróság, ám ő hitt a felmentésben. Ezt úgy akarta elérni, hogy bolondnak tetette magát. Minden létező szabályt felrúgott, eszelősen viselkedett, elképesztő dolgokat művelt, időnként nyávogott. Az utolsó éjszakán aztán kiderült, nagyon is helyén van az esze. Kérte, hogy sakkozzunk vele mi fegyőrök a siralomházban. Hajnalig játszott többünkkel. Szép sorban megvert mindenkit. A börtön házi bajnoka, egy jó eszű fiatal tiszt egyetlen partit sem tudott elvenni tőle! Hajnalban azért már rászóltam: „Van még egy-két órácskája, próbáljon meg szundítani!” „Dehogy fekszem le főtörzs úr! Ahova én megyek, alhatok ott épp eleget!”– válaszolta és újra állította a sakkfigurákat.
Aludt viszont Bleszity az utolsó éjjelén, mint a bunda. Mondták is a fegyőrök: „Kiváló idegei vannak!”
A mezőőr Bleszity szintén brutális gyilkosság miatt került siralomházba: Több késszúrással megölt egy hároméves kislányt, megszurkált egy terhes asszonyt, egy másik nőn meg áthajtott a terepjárójával, és hogy biztos legyen a dolgában, még vissza is tolatott újból átgázolt áldozatán! A két nő csodával határos módon életben maradt. Az elvetemült gyilkos egyáltalán nem mutatott megbánást. Egészen az utolsó percig „bátran” viselkedett. Bár úgy mondták, bivalyerős ember volt, ám a bitófához menet az izmai mégis felmondták a szolgálatot. Ha M. Lászlóék nem fogják két oldalról, összerogyott volna.

LESS ÉS PÓSA RESZELŐJE
Most pedig forgassuk vissza még korábbra az idő kerekét!
1964. október 3-át írtak. Szegeden, az Alföldi Bútorgyárban, ahol a híres Szegedi Csillagbörtön rabjai dolgoztak, nyugalmasnak ígérkezett a délutános műszak a lakköntő üzemben. Úgy hat óra tájban Less István elítélt azzal az ürüggyel hívta Horváth István művezetőt a szárító helyiségbe, hogy megmutassa: betört az egyik szekrény oldala. Előtte ő maga rongálta meg a bútort Pósa Istvánnal együtt, aki most a jelzett szekrénynél várakozott. A gyanútlan művezető odament és lehajolt, hogy közelebbről megvizsgálja a sérülést. Ekkor az egyik elítélt (máig nem derült ki melyikük) hatalmasat ütött Horváth István fejére egy nehéz reszelővel, majd a súlyosan sérült embert az anyagszállító kocsi mögé vonszolták. Ezután Pósa értesítette a másik munkairányítót: „Művezető úr, jöjjön azonnal, leütötték a szárítóban a másik művezetőt!”
Az ördögi tervnek ez is része volt: A fiatalabb munkairányítót is a már bevált félreeső helyre kellett csalni, ahol zavartalanul végezhetnek vele. De a fiatalabb Horváth, Horváth László nem hagyta csőbe húzni magát. Riasztotta az őrséget és a készültséggel együtt ment be a szárítóba.
A két elítélt azt fundálta ki, hogy tőrbe csalja a két művezetőt, majd miután mindkettőjükkel végeztek, felveszik a ruhájukat. Úgy okoskodtak, polgári öltözékbe bújva könnyedén megközelíthetik a kapuőrt. Két gyilkosság után ugyan mit számított volna nekik a harmadik, a kapuőr élete? És utána jöhet a hőn áhított szabadság!
Nem jutottak ki. Halálra ítélték őket. A Szegedi Csillag pompás parancsnoki épületegyüttese körbeölel egy parányi, magas falakkal övezett udvart. Szegeden itt hajtották végre a halálos ítéleteket, ahol egyszerre két bitónak jutott hely egymás mellett. Az akasztófákat ezúttal egy kifeszített pokróc választotta el egymástól. A szájhagyomány szerint Pósa a bitó alatt is próbálta keményen tartani magát, ám végül ő sem volt képes átlépni saját árnyékán. A pokrócon keresztül egymásra kiabálták az utolsó pillanatban: „Te ütöttél!” „Te ütöttél!”
A sokat látott falakon üresen kongott kiáltozásuk.
RICHTER ÁMOKFUTÁSA
Húsz évvel később ugyancsak az Alföldi Bútorgyárban újabb áldozatokat követelt egy elítélt, Richter Richárd ámokfutása. A 28 esztendős Richter emberölés kísérlete miatt töltötte büntetését a Csillagban. Furcsa, öntörvényű embernek mondták elítélt társai is. Úgy hírlett, régi cirkuszi családból származott. Tény, hogy ügyes mozgású, izmos fiatalember volt. Állandóan gyúrt, folyamatosan erősítette magát. Azt még elnézték neki a fegyőrök, hogy a zárkájában sóval töltött vizeskannával súlyzózik, de lent, a gyárban, munkaidőben már megfenyítették ugyanezért. De nem csak ezért. Ő tulajdonképpen semmiféle szabályt nem volt képes elviselni és betartani. A büntetések sem maradtak el. Egy idő után már úgy járt-kelt a börtönben, mint egy ketrecbe zárt tigris. Úgy érezte, utaznak rá a fegyőrök és ezt nem tudta elviselni. Mindenáron meg akart szökni, ám a kiszemelt társak az utolsó pillanatban visszatáncoltak. Richter tombolt dühében, majd hirtelen lehiggadt. Szokatlan, gyilkos nyugodtság lett rajta úrrá. „Ha nem megy másként, ölni fogok, így szabadulok meg a börtöntől!” – született meg az ördögi elhatározás. Átosont a gyár epeda-üzemébe és barkácsolt magának két nagyméretű kést. Afféle artista kések volta ezek. Az alapanyagot, az ágyvasat borotvaélesre köszörülte, vasgolyót hegesztett rájuk. A mérnökien pontos kivitelezés annyira kiegyensúlyozta a késeket, hogy ha eldobta, mindig heggyel előre repültek a levegőben. A kész fegyvereket elrejtette a WC-tartályban és várta az alkalmat.
Egy nappal később újabb fegyelemsértés miatt rendelték fel a művezetői irodába. Eljött az alkalom! Magához vette a késeket és megindult halált hozó útjára. Le-föl rohangált az üzemben, és ha egyenruhás került eléje, leszúrta.
Néhány elitélt megkísérelte útját állni, de magából kifordulva, artikulálatlan hangon rájuk ordított: „Félre, vagy belétek mártom a kést!” Végül teljesen elkészült erejével és betámolygott a WC-be vizet inni.
Egy idősebb törzszászlós ment utána és ezt mondta: „Nincs erre semmi szükség fiam. Add ide a kést!”
És csoda történt: Richter szó nélkül odaadta!
Így esett-e meg pontosan a mellékhelyiségben a párbeszéd, nem lehet tudni (hisz’ tanúja nem volt), de az tény, hogy a tiszthelyettesnél voltak a kések, amikor kijöttek az ajtón. Aztán Richtert földre teperték, megbilincselték.
A bűnöző indulatai lecsillapodtak, de soha, egyetlen pillanatra sem bánt meg semmit. Az áldozatok és hozzátartozóik iránt részvétet nem érzett. Közömbösen, szinte bágyadtan várta ítéletét. Teljesen tisztában volt vele, hogy felakasztják. A pesti tárgyalásról hazafelé jövet a rabszállítóban kissé megelevenedett. Röhécselt, szokatlanul beszédes lett, morbid vicceket mesélt. A poénokat az akasztásra, a kötél hosszára hegyezte ki.
Azon a februári hajnalon, amikor a bíró átadta a hóhérnak, Richter köpött még egyet a törvény képviselője felé, de a korábbi fanatikus fény már nem villogott a szemében.
Frank Tibor alhadnagy, Tóth András alhadnagy és Nagy Ferenc alhadnagy esett áldozatul Richter ámokfutásának.
A három hősi halott sírján mindig van friss virág a Szegedi Belvárosi Temetőben.