A DZSIHÁD VALÓDI JELENTÉSE A VALLÁSTUDOMÁNYBAN

Az önmagát „Iszlám Államnak” (arabul: الدولة الإسلامية ad-Dawlah al-ʾIslāmiyyah), nevező terrorszervezet, és az Al-Kaida terrorhálózat előszeretettel hivatkozik merényleteinek indoklásául a „dzsihádra”. A terrorizmus – amely a média jóvoltából összefonódott a dzsiháddal –, valójában szöges ellentétben áll vele, mint azt az alábbiakban látni fogjuk.

A közhiedelemmel ellentétben a „dzsihád” nem jelent sem ártatlan civilek elleni erőszakot, sem „szent háborút”. A dzsihádot nyugaton fordítják szent háborúként, ami egyrészt nyelvészeti tévedés, hiszen a háborút az arab nyelvben a harb; a harcot, fegyveres küzdelmet a kitál, a gyors rajtaütést pedig ghazva szavakkal jelölik, másrészt a szent háború a középkori keresztes hadjáratok kapcsán került Európában a köztudatba, miután a Keresztény Egyház szent feladatának tekintette a muszlimok által meghódított Szentföld visszahódítását, és az Isten ellenségeinek vélt muszlimok elpusztítását. A mérvadó muszlim vallásjogtudósok ezzel szemben a háborút sosem nevezik „szentnek”. Igazságos vagy jogos harcnak tekintik a honvédelmet, a szabadságharcot, tehát a támadóval szembeni fegyveres ellenállást, valamint ha elnyomás és kizsákmányolás alatt élő emberek felszabadításáról, és igazságos állapotok biztosításáról van szó.

Elif Art
(2017)

A dzsihád szó az arab dzs-h-d igegyökből ered. A dzsehede alapige azt jelenti fáradozott, erőt fejtett ki, ezért a dzsuhd névszó a modern arab nyelvben a kifejtett fizikai, szellemi, és mechanikai erőt, energiát jelöli. A kifejezés szerepel a Korán 9: 79-ben: „Akik azokat rágalmazzák a hívők közül, akik önként adnak adományt, és akik nem találnak mást, csak az igyekezetüket (dzsuhd), és gúnyolódnak rajtuk, azokon Allah fog gúnyolódni”
A kifejezés hasonló kiejtéssel és jelentésben jelenik meg többek között a Korán 16: 38-ban: „Allahra esküdtek meg a legerőteljesebb (dzsehd) esküikkel, hogy Allah nem támasztja fel azt, aki meghalt. Dehogy nem! (Ez) Tőle való igaz ígéret! Ám a legtöbb ember [ezt] nem tudja”.
A dzsáhede ige ugyancsak a dzs-h-d igegyökből származik. Jelentése: erőfeszítést tett, küzdött. Ebből az igéből származik a dzsihád vagy mudzsáhedeh főnév, amely erőfeszítést, küzdelmet jelent, a mudzsáhid szó pedig a küzdelmet folytató személyre utal.

Egyetlen lap a Koránból – Werner Forman felvétele

A dzsihád különböző formái
Az iszlám vallás alaptanításaiban hiába keresnénk a dzsihád kifejezést. A fogalom az iszlám történetében ugyanis Mohamed Próféta küldetésének mekkai időszaka végén jelenik meg. A Korán mindösszesen hat Mekkában kinyilatkoztatott idézete tartalmazza valamilyen formában a dzsihád szót, amely kifejezés a szülők negatív erőfeszítésére, lelki nyomására utal, amellyel gyermekeiket a bálványimádásra akarják rávenni (Korán 29:8; 31:15), illetve arra a verbális, szellemi küzdelemre, amelyet Mohamed prófétának és követőinek kell vívnia mekkai bálványimádó ellenségeivel szemben. A Koránban ez áll: „És ne engedelmeskedj a hitetleneknek, és küzdj ellenük (dzsáhid-hum) általa (a Korán által) nagy erőfeszítéssel” (Korán 25:52).
A másik figyelemre méltó Korán-idézet, amely ebben az időszakban került kinyilatkoztatásra, arra az erőfeszítésre és fizikai helytállásra utal, amelyet az egyistenhívő muszlimok Mekkában tanúsítottak elszigeteltségük idején. A Korán a következőképpen utal erre az erőfeszítésre: „És akik küzdöttek (dzsáhedú) Miértünk, azokat bizonyosan a Mi útjainkra fogjuk vezetni. Bizony, Allah azokkal van, akik jót cselekszenek” (Korán 29: 69). Akik erőfeszítést és állhatatosságot tanúsítva – passzív ellenállással – kitartanak az Egyetlen Istenben vetett hitük és az iszlám vallás gyakorlása mellett, Allah tetszéséért és az Ő jutalmazását áhítozván, azokat Allah az igaz útra és a Paradicsom kertjéhez vezeti.

Belső, spirituális és szellemi dzsihád

A muszlim vallástudósok nem csupán a fent felvázolt szellemi küzdelem és passzív ellenállás vonatkozásban tesznek különbséget a dzsihád formái között. A dzsihádnak ugyanis létezik belső és külső formája is. A vallástudomány megkülönböztet nagyobb dzsihádot és kisebb dzsihádot.
„Visszajöttünk a kisebb dzsihádból a nagyobb dzsihádba.”
Megkérdezték: „Mi a nagyobb dzsihád?”
Azt válaszolta: „A szív dzsihádja!” (al-Bajhakí jegyezte fel)
E közlés befejezésének egy másik változatában ez áll: „A szolga saját kénye elleni erőfeszítése (mudzsáhede)”. (al-Khatíb jegyezte fel). Nem teljesen tisztázott, hogy kitől származik ez a kijelentés, valószínűleg nem magától Mohamed Prófétától, hanem egy későbbi, nyolcadik században élt muszlim elöljárótól. Ez a kijelentés nagy jelentőséggel bír az iszlám vallástudományban, hiszen gyakran idézik a vallástudósok, rámutatva arra, hogy az ember saját gonosz hajlandóságai elleni küzdelme nagyobb jelentőséggel bír, mint a csatatéren vívott küzdelem.

A hívő lelkében zajló dzsihád, arabul mudzsáhedet al-nafsz, az a lélekben folytatott erőfeszítés és küzdelem, amely a saját gonoszságának legyőzésére irányul, és mint ilyen, magasabb rangú erőfeszítés, mint a külső ellenséggel szemben folytatott fizikai dzsihád.
Mindezek az erőfeszítések tehát nem látványosak, hanem a hívő lelkében és tudatában zajlanak, olyan gyakorlatok keretén belül, mint az imádkozás (szalát), a böjt (szijám), az Isten-emlegetés (zikr) és a szemlélődés (tefekkur), melyek lelki élményekkel gazdagítják a muszlimot, amennyiben áhítattal és átéléssel teljesíti azokat. Az istenemlegetés, amely alapvetően egy spirituális cselekmény, magasabb szintű a fegyveres dzsihádnál, hiszen Mohamed Próféta azt mondta: „Elmondjam-e nektek, melyek lehetnek számotokra a legjobb cselekedetek, és a legtisztábbak a ti Uratoknál, és mi az, ami a legmagasabb fokozatokat biztosítja számotokra, és ami jobb, mintha aranyat adományoznátok, és ami jobb, mintha az ellenségetekkel találkoznátok és harcolnátok velük?” Azt mondták [a társai]: „Igen!” Ő pedig így szólt: „Az Allahról való megemlékezés” (Málik és al-Tirmidhi jegyezték fel).
Ugyanakkor a muszlim ember spirituális dzsihádot folytat akkor is, amikor lelki erőfeszítéseket tesz az Istennek tetsző, tisztességes és erkölcsös életmód megvalósításáért, idejét és erejét áldozva erre. Amellett, hogy küzd a gyarlóságaival, a muszlim ember egész földi létében az iszlám tanulmányozása, mindennapjainak az iszlám szellemiségében való megélése által törekszik az erkölcsi jóra.
Létezik az elme dzsihádja is, arabul idzstihád, amely a vallásjogtudósok azon intellektuális, szellemi erőfeszítése, amelyet egy olyan vallási kérdés megoldására fordítanak, amelyről sem a Koránban, sem a prófétai hadíszokban nem találnak egyértelmű iránymutatást. A mudzstahid az a tudós, aki alkalmas az efféle önálló véleményalkotásra.

Külső, fizikai dzsihád
A vallástudósok szerint a belső dzsihádon kívül létezik a kifelé irányuló, megnyilvánuló erőfeszítés. Először is vegyük szemügyre Mohamed Próféta következő, sokszor idézett mondását: „Aki egy elvetendő dolgot lát közületek, az változtasson rajta a kezével, ha nem képes erre, akkor változtasson rajta a nyelvével (beszéddel), ha nem képes erre, akkor változtasson rajta a szívében, és ez a leggyengébb hit [megnyilvánulása]!” (Muszlim jegyezte fel). A hadísz jelentése a következő: a környezetünkben előforduló erőszakot vagy jogtalan cselekedetet fizikai erővel meg kell gátolni – amennyiben van erre mód és lehetőség. Ha nincs elegendő erő ennek kivitelezésére, akkor fel kell emelni a hangot az igazságtalan, erkölcstelen cselekmények ellen. Erre utal Mohamed Próféta következő mondása: „A dzsihád leghatalmasabb [formái] közül való, egy igaz szó [kijelentése] egy igazságtalan kormányzó jelenlétében”. (al-Naszái jegyezte fel)
Amennyiben pedig valaki félve a megtorlástól, nem meri nyilvánosan elítélni a zsarnok kormányzót igazságtalanságáért, és nincs bátorsága szembesíteni őt zsarnokságával, vagy képtelen szavával meggátolni a jogtalanságot, akkor türelmet kell tanúsítania, és szívében reménykednie kell a helyzet javulásában, fohászkodva az igazságtalanság megszűnéséért. Az előző hadísz alapján a külső, fizikai dzsihádnak három formáját különböztethetjük meg:

Erőfeszítés a környezet felé türelemmel, megértő és jámbor viselkedéssel, mint például a házastárs iránti türelem, a gyerekek szeretetteljes megnevelése, sőt a szomszédokkal és a nem muszlimokkal való toleráns bánásmód, még akkor is, ha bántó megjegyzéseket tesznek a vallással kapcsolatban. Allah azt mondta: „Bizony, próbára lesztek téve vagyonotokat és személyeteket illetően, és sok bántó beszédet fogtok hallani azoktól, akiknek előttetek adatott az Írás, és azoktól, akik [Allah mellé] társat állítottak. És ha türelmet és istenfélelmet tanúsítotok, bizony ezek az elszántságot igénylő dolgok közé tartoznak.” (Korán 3: 186)

Erőfeszítés a társadalmi betegségek ellen verbálisan, történjen akár szóval, akár tollal (klaviatúrával), amely a közjó érdekében folytatott dzsihád a negatív, társadalom-romboló jelenségekkel szemben.
A dzsihád a Koránban eleinte bálványimádók az egyénre és a társadalomra egyaránt veszélyes hiedelemvilágával és babonáikkal szembeni érvelésként, verbális erőfeszítésként jelent meg: „És ne engedelmeskedj a hitetleneknek és küzdj ellenük általa (a Korán által) nagy erőfeszítéssel” (Korán 25:52)

Küzdelem vagyonnal vagy fegyverrel. A külső dzsihád leginkább félremagyarázott és félreértett megnyilvánulása a fegyveres dzsihád, akár vagyonával támogatja azt valaki, akár személyes részvételével. Erre utal a „dzsáhede fí szebíl-illáh” kifejezés, vagyis az Allah útján végzett erőfeszítés és küzdelem. A Koránban a következő áll: „Bizony, azok a hívők, akik hisznek Allahban és a küldöttében, majd nem kételkednek, és küzdenek Allah útján vagyonukkal és magukkal (életükkel), ők azok, akik igazak” (Korán 49: 15). Annak kifejtésére, hogy mit jelent Isten útján folytatni erőfeszítést, az iszlám vallástudomány okfejtései mentén teszek kísérletet a továbbiakban.

A fegyveres dzsihád megjelenése és elrendelésének indokai
Miután a dzsihád fegyveres formájával kapcsolatban számos félreértés és téveszme terjedt el muszlimok és nem muszlimok között egyaránt, a következőkben részletesen tárgyaljuk a fegyveres dzsihád történetét, valós jelentését és az iszlám vallástudomány jeles tudósainak véleményét és állásfoglalásait e témát illetően.

Az iszlám megjelenését követően, az egyistenhitet követő, kis létszámú muszlim közösség Mekkában sok szóbeli és fizikai bántalmazásnak, üldöztetésnek volt kitéve a bálványkultuszt követő sokistenhitű többség részéről. Ennek hatására sokan titokban tartották hitüket vagy átmenetileg kimenekültek, kivándoroltak Abesszíniába (a mai Etiópiába).

Ebben az időszakban a muszlimok még nem alkalmazhattak fizikai erőt és fegyveres ellenállást a bálványimádó ellenségeikkel szemben, hanem kizárólag az intellektuális dzsihád érvényesült, amely a pogány hiedelemvilág verbális tagadásában testesült meg: „És ne engedelmeskedj a hitetleneknek és küzdj ellenük (dzsáhid-hum) általa (a Korán által) nagy erőfeszítéssel” (Korán 25:52). Ez az idézet arra utal, hogy a muszlimoknak vallási meggyőződésük védelmezése céljából szellemi erőfeszítéssel és verbális küzdelemmel kell válaszolniuk a Korán ésszerű érveinek felvonultatásával azon kérdésekre és vádakra, amelyeket a bálványimádók intéztek hozzájuk.

Amikor tehát elkezdték üldözni a muszlimokat Mekkában, a muszlimok választhattak hitük eltitkolása, vagy a kivándorlás (hidzsra) között. Miután azonban három évig (619-622) bojkottálták őket, elviselhetetlenné vált a muszlimok próbatétele Mekkában, mert elszigeteltségük miatt sok nélkülözést, éhséget, fájdalmat és betegséget kellett elszenvedniük a bálványimádók részéről. A Korán ekkor kilátásba helyezte a Medinába való végleges kivándorlást, és dicsérettel illette a muszlimokat passzív ellenállásukban megmutatkozó erőfeszítésükért és türelmükért: „Majd, bizony Urad azokkal szemben, akik kivándoroltak azt követően, hogy próbára lettek téve, majd küzdöttek (dzsáhedú) és türelmesek voltak – bizony, azután [a próbatételt követően] Urad Megbocsátó, Irgalmas!” (Korán 16: 110)

A külső, fizikai erőfeszítés tehát Mekkában még nem öltött testet harc és fegyveres ellenállás formájában. Az iszlám történetének második, medinai szakaszában, Mohamed Próféta a 622-ben történt kivándorlása után, azonban a hit védelméért folytatott szellemi harc kiegészült a fizikai küzdelemmel, a fegyveres dzsiháddal, amikor is a pogány arab törzsek a mekkai bálványimádó arisztokrácia irányításával és támogatásával több hullámban a muszlimokra támadtak, hogy elpusztítsák a kialakulóban lévő közösséget.

Az uhudi csata korabeli ábrázolása

Ezek a körülmények már elkerülhetetlenné tették a fegyveres ellenállást, amelynek hiányában, a Medinában menedékre talált muszlim közösség megszűnt volna létezni. Ekkor a muszlimok engedélyt kaptak Allahtól a fegyveres harcra (kitál): „Engedélyt kaptak [a harcra] azok, akik ellen harcolnak, mivel ők jogtalanságot szenvedtek el, és Allah bizony képes az ő megsegítésükre. Akiket igaztalanul űztek el a lakhelyeikről csupán azért mivel azt mondták: ’Allah a mi Urunk!’ S ha Allah nem tartotta volna vissza az embereket – egyiket a másik által – bizony leromboltattak volna szerzetescellák, templomok, zsinagógák, mecsetek, ahol gyakran említtetik Allah neve. Allah bizony megsegíti azokat, akik őt segítik. Allah felettébb erős és hatalmas.” (Korán 22: 39-40)

Allah engedélyt adott a muszlimoknak a harcra, miképpen a Tórában és az Evangéliumban is megengedte korábban, azonban kizárólag a hívő közösséget fenyegető agresszió és az üldöztetés megszüntetése céljából. A Korán így szól: „És harcoljatok hát ellenük, hogy ne legyen kísértés (üldöztetés), és hogy a vallás (az istenszolgálat) teljességében Allahé legyen. Ha abbahagyják, hát Allah bizony látja mindazt, amit cselekszenek” (Korán 8: 39).

A Koránból egyértelműen kiderül, hogy az iszlám elismeri a háború szükségességét és jogosságát bizonyos esetekben, például ellenséges katonai agresszió, és megszállás esetén, vagy egy zsarnoki hatalom uralkodásának veszélye esetén, azonban a harc nem lehet öncélú vagy igazságtalan.
Épp ellenkezőleg: a Koránban világosan az áll, hogy a harc, a fegyveres erőfeszítés egy szükséges rossz, amely nem vonzó a muszlimok számára, hiszen erőszakkal jár: „Előíratott számotokra a harc, holott az utálatos nektek. Lehet, hogy utáltok valamit, noha az jó nektek; és lehet, hogy szerettek valamit, noha az rossz nektek. S Allah tudja [mi jó számotokra], de ti nem tudjátok” (Korán 2:216)

A fegyveres dzsihád engedélyezése tehát válasz volt arra a katonai támadásra, amelyet a mekkaiak kezdeményeztek a muszlimok ellen: „Vajon nem harcoltok egy olyan nép ellen, akik megszegték esküiket, és arra törekedtek, hogy kiűzzék a Küldöttet, és ők voltak azok, akik az első alkalommal kezdték [a bántalmazást] ellenetek? Vajon tőlük féltek, holott Allahot illeti meg leginkább az, hogy féljétek tőle, ha valóban hívők vagytok?” (Korán 9: 13). Hozzá kell tenni, hogy a mekkai bálványimádók támadásai nem lettek volna eredményesek a muszlimok soraiban elbújó, áruló képmutatók nélkül, akik ellen szintén fegyvert kellett ragadni: „Ó Próféta! Küzdj a hitetlenek és a képmutatók ellen és legyél kemény velük!” (9:73, 66:9).

Korán szóhasználatában ekkor jelenik meg a fentebb már említett „dzsáhede fí szebíl-illáh” kifejezés, amely azt jelenti: valaki erőfeszítést tett, küzdelmet folytatott Isten útján. A Koránban a következő áll: „Azok, akik hisznek, és kivándoroltak, és küzdöttek Allah Útján, és azok, akik befogadtak és segítettek, ők a hívők valóban. Nekik megbocsátás és bőséges ellátás jár.” (Korán 8: 74).

A muszlim ember ugyanakkor nem csupán hitének védelméért és vallásának fennmaradásáért harcol, hanem családja és közössége védelméért is: „Mi lelt hát titeket, hogy nem harcoltok Allah Útján, és az elnyomottakért a férfiak, a nők és a gyermekek közül, akik azt mondják: Urunk! Vigyél ki minket ebből a településből, melynek lakói igazságtalanok! Adj nekünk Tőled való támogatót, s adj nekünk Tőled való segítőt!” (Korán 4:75).

Az iszlám tanításai azzal is ösztönzik a muszlimokat áldozatkész erőfeszítésükre vallásuk és közösségük védelméért, hogy kiemelkedő túlvilági jutalmazást helyez számukra kilátásba: „Az Uruk pedig meghallgatta őket: „Én nem hagyom kárba veszni egyetlen cselekvő cselekedetét sem közületek, legyen akár férfi, akár nő, hiszen egyikőtök a másiktól [származik]. És azok, akik kivándoroltak, kiűzettek a lakhelyeikről, és bántalmazást szenvedtek el az én Utamon, harcoltak és megölettek, elengedem nektek a rossz tetteiket és olyan Kertekbe bocsátom be őket, amelyek alatt folyók folynak. Ezt Allahtól származó jutalomként (kapják)! És Allahnál van a legszebb jutalom” (3: 195)

Allah útján pedig lehet vagyonnal (a muszlim hadsereg anyagi támogatásával), vagy a harci eseményekben való személyes részvétellel is harcolni, számolva az élet elveszítésének lehetőségével: „Bizony azok, akik hisznek, kivándoroltak [Mekkából Medinába], és küzdöttek vagyonukkal és magukkal (életükkel) Allah Útján, és azok, akik befogadtak és segítettek, ők egymás pártfogói” (Korán 8: 72)

A muszlimok több ütközetben védték meg Medinában közösségüket és vallásukat, a mekkai bálványimádók pedig 627-ben végül békét kötöttek velük Hudajbijában. Azonban utóbbiak megszegték a békeszerződést azzal, hogy segítettek egy velük szövetséges törzset (Banú Bakr) egy muszlimokkal szövetséges törzsön (Banú Khuzá’ah) való rajtaütésben, és ekkor büntetésül az egyezmény megszegéséért a Korán előre vetítette Mekka ostromát és bevételét (fath) a muszlimok által, valamint az iszlám vallás győzelmét a bálványimádat felett:

„Ő [Allah] az, aki elküldte a Küldöttét az [igaz útra] vezetéssel és az igaz vallással, hogy győzedelmessé tegye azt minden vallás felett. És Allah elegendő Tanú.” (Korán, 48:28); „Ő az, aki elküldte a Küldöttét az [igaz útra] vezetéssel és az igaz vallással, hogy győzedelmessé tegye azt minden vallás felett, még ha nem is tetszik a társítóknak” (Korán, 61: 9).

A Korán ugyanakkor kifejti, hogy a fegyveres dzsihád nem alkalmazható azok ellen, akik nem szegik meg a szerződéseket: „Kivéve azokat [az Allah mellé] társat állítók közül, akikkel egyezséget kötöttetek, s ők azt követően nem rövidítettek meg benneteket semmiben, és nem segítettek ellenetek senkit. Velük szemben tartsátok be az egyezséget annak lejártáig. Allah szereti az istenfélőket” (Korán 9: 4).

A Koránban szereplő „hódítás” Mekkára, és az Arab-félsziget azon területeire vonatkozik, amelyek Mekka és Medina között vannak. Mohamed Próféta feladata elsősorban az arábiai bálványimádók megszólítása volt: És ez [a Korán] egy áldott Írás, amelyet lebocsátottunk, igazolva annak az igazságát, ami előtte volt, és hogy figyelmeztesd a települések anyját (Mekkát), és azokat, akik körülötte vannak.” (Korán, 6: 92); Ó, ti, akik hisztek! Harcoljatok azon hitetlenek ellen, akik hozzátok a legközelebb vannak, és találjanak keménynek titeket! És tudjátok meg, hogy Allah az istenfélőkkel van!” (Korán, 9: 123).

Az Arab-félsziget meghódításának alátámasztására a vallástudósok a Próféta következő mondását idézik: ’Lakoltassátok ki a bálványimádókat az Arab-félszigetről’ (al-Bukhári jegyezte fel), amellyel a legvalószínűbb értelmezés szerint Mekka és Medina területeire utalt. Mohamed próféta életében egyéb területek meghódítása még nem merült fel, mivel a muszlimok még nem voltak felkészülve az őket fenyegető környező birodalmak elleni harcra, illetve az ott uralkodó igazságtalan állapotok megváltoztatására.

A muszlimok fegyveres dzsihádról alkotott felfogását a következő századok során a fenti tanítások alapozták meg. A Koránban szerepelnek egyéb tanítások is, amelyek a háborús események történeti alakulásával, a hívők győzelmének hitbeli és anyagi tényezőivel, valamint a hadifoglyokkal való kegyes bánásmóddal, és a békekötéssel kapcsolatban lettek kinyilatkoztatva, és amelyekből néhány témánkba vágót még tárgyalni fogunk.

Vallástudósok véleménye a fegyverrel végzendő dzsihád feltételeiről
A
z iszlám jogértelmezés négy fő vallástudósa, akik a 8-9. században fektették le a vallásjog fő irányzatait, azon az állásponton vannak, hogy a dzsihád kollektív kötelezettség (fard kifájah), és nem egyéni kötelezettség (fard ajn), vagyis nem kell az összes muszlimnak részt vennie a harcban, amennyiben elegendő számú harcra kész férfi áll rendelkezésre. A Koránban ez áll: „Nem kellene a hívőknek mindannyiuknak harcba vonulniuk. Hát miért ne vonulna minden csapatukból egy csoport, hogy tudást szerezzenek a vallásban és intsék népüket, miután visszatértek hozzájuk, hátha óvakodnak.” (Korán, 9: 122)

Ibn al-Kajjim (megh. 1350), középkori vallástudós a ‘Zád al-ma’ád’ (Útravaló a Feltámadás napjára) című művében a dzsihád kapcsán négy célirányról beszél: a lélekkel, a sátánnal, a hitetlenekkel és a képmutatókkal szembeni dzsihádot. Ibn al-Kajjim ezen felül, a „hitetlenekkel”, vagyis a nem muszlimokkal szembeni dzsihád kapcsán a következő sorrendet állítja fel: létezik a szívvel, a nyelvvel, valamint a vagyonnal és lélekkel való erőfeszítés (dzsihád bil-nefsz) amely a lélek által való küzdelmet jelenti, vagyis azt, amikor a muszlim ember személyével, életének feláldozásának kockáztatásával folytat fegyveres küzdelmet.

Annak tisztázása érdekében, hogy melyek a nem muszlimokkal szembeni fegyveres dzsihád feltételei, tekintsük meg az időben elsőként kialakult vallásjogi iskola, a hanafita irányzat vallástudósainak konszenzusa alapján megfogalmazott véleményét. Megállapításuk szerint a muszlim államnak négy fő funkciója, vagy másképpen fogalmazva, négy fő kötelessége van: a szuverenitás megőrzése; az adó begyűjtése és annak felhasználása közösségi célokra; a belbiztonság védelmezése és az igazságszolgáltatás hatalmának gyakorlása; az ország védelmének biztosítása (a dzsihádra való felszólítás).

A hanafita jogtudósok úgy ítélik meg, hogy az ország védelme „dzsihád” címszó alatt az állam fennhatósága alá tartozik. Véleményük szerint ez nem jelent állandósult és folyamatos harcot, éppen ellenkezőleg: az a tény, hogy ez a feladat az állam fennhatósága alá tartozik, kihangsúlyozza annak jelentőségét, hogy egy másik országnak hadat üzenni és ezáltal dzsihádot alkalmazni csak törvényes hatóság joga lehet; egyének, polgári csoportok, közösségek vagy politikai csoportok saját maguk nem üzenhetnek hadat dzsihád néven.

A vallástudósok régen és korunkban is megjegyzik, hogy további feltétele a dzsihádnak a szülői hozzájárulás. Egy férfi azt kérdezte a Prófétától (Allah dicsérje és üdvözítse): „Részt vegyek-e a dzsihádban?” A Próféta azt kérdezte tőle: „Élnek a szüleid?” A férfi azt mondta: „Igen!” A Próféta (Allah dicsérje és üdvözítse) azt mondta: „Menj vissza a szüleidhez, és legyél számukra jóságos társ” (Muszlim jegyezte fel).

Egy másik változat szerint egy férfi jött a Prófétához (Allah dicsérje és üdvözítse) engedélyt kérni tőle a dzsihádban való részvételre, mire a Próféta (Allah dicsérje és üdvözítse) azt kérdezte tőle: „Élnek a szüleid?”, mire a férfi azt válaszolta: „Igen!” A Próféta (Allah dicsérje és üdvözítse) azt mondta neki: „Akkor végezz dzsihádot őáltaluk (szolgálatuk által)” (al-Bukhárí jegyezte fel).

További feltétel, hogy a muszlimok nem kezdeményezhetik a háborút. Abdul-Azíz ibn Báz, Szaúd-Arábia közelmúltban elhunyt főmuftijának feltették a következő kérdést: „Mi a leghelyesebb módszer az iszlám elleni támadásokkal szemben?”

A vallástudós így válaszolt: „Az iszlám ummah (világközösség) kötelessége, hogy szembeszálljon minden rá szegezett fegyverrel – hasonló eszközöket bevetve. Ha eszmékkel küzdenek ellen, vallási érvekkel és ésszerű elméleti bizonyítékokkal kell rávilágítania a másik fél meggyőződésének alaptalanságára, helytelenségére. Ha gazdasági szankciókat alkalmaznak vele szemben, tényekkel kell igazolnia, hogy az iszlám módszere a legigazságosabb a gazdaság rendbetételére. Ha pedig valódi fegyverekkel harcolnak ellene, akkor fegyverrel kell védekeznie”. A muszlimok ennek a fatvának értelmében nem támadhatnak nem muszlimokra, amíg azok nem támadnak rájuk.

Mohammed Abu-Leila,
az egyiptomi Al-Azhar Egyetem neves professzora pár éve egy budapesti konferencián rámutatott arra, hogy a muszlim tradíció képviselői soha nem gondolták, hogy egyedül kellene élniük a világban. Véleménye szerint az iszlám békés természetű, mert a Korán nevében nem lehet kényszeríteni senkit sem arra, hogy vallásos legyen, és ebből adódóan a hit hirdetésében a lehető legkegyesebb módot kell követni. A dzsihád, a rossz elleni erőfeszítésként értelmezendő, amelynek csupán egyik aspektusa a szigorú erkölcsi feltételekhez kötött fegyveres harc, amely az önvédelem jogos eszköze. A dzsihád félreértéséből adódnak azok a problémák, amelyek miatt sokan erőszakosságot látnak az iszlámban, ám a történelem során az iszlám toleranciával fordult a „Könyv népei” felé, és a békés együttélés jellemzi a muszlim többség és a más vallású kisebbségek kapcsolatát az iszlám államokban.

Harci morál az iszlámban
A fegyveres dzsihád egyik kiemelkedő feltétele, hogy csak és kizárólag az imám, vagy a kalifa, tehát az államfő, vagy a legfelsőbb katonai vezető parancsára indítható, indokolt esetekben.
Emellett a fegyveres dzsihád önvédelmi célt szolgál, és éppen ezért semmilyen esetben sem alkalmazható a vallási hegemónia megvalósítása, az anyagi haszonszerzés vagy a területszerzés céljából. Ebből az is következik, hogy az iszlámban a fegyveres harc kizárólag abban az esetben megengedett, ha a muszlimok igaz ügyének szempontjából pozitív változásokat eredményezhet, mert a külső fizikai dzsihád ezen formájának nem célja a vérontás, vagy más népek, vallási közösségek elpusztítása, vagy a muszlimok saját közösségének elpusztítása.

Az iszlám szerint a katona az életét kockáztatja, amikor háborúba vonul, de nem szabad, hogy mások vagy saját életének a kioltása legyen a célja. Mohamed Próféta azt mondta Alinak, amikor harcba indult: „Ne kívánjátok a halált, és kérjétek Allahtól az életben maradást!”

A muszlimnak sokkal inkább arra kell törekednie, hogy elkerülje az összecsapást, és ha van rá mód, inkább a békés megoldást kell választania: „Ó ti, akik hívők vagytok! Lépjetek be a békességbe mindannyian, s ne kövessétek a sátán nyomdokait! Bizony ő nektek nyilvánvaló ellenségetek.” (Korán 2: 208).

Egy másik szúrában ezt olvashatjuk: „Ha (ellenségeitek) távol tartják magukat tőletek és nem harcolnak veletek, s a békét ajánlják fel nektek, úgy Allah nem ad nektek lehetőséget ellenük (a harcra).” (Korán 4: 90).
A következő Korán idézet is ezt támasztja alá: „Ha békére hajlanak, úgy légy te is arra hajló, és hagyatkozz Allahra, Ő a mindent halló és a mindent tudó”. (Korán 8:61)

Az iszlám vallás háborús helyzetre vonatkozó szabályai szerint még a harctéren való küzdelem esetén is igazságos bánásmódot kell alkalmazni, és kizárólag a fegyverrel támadó ellenséggel szemben lehet harcolni. Az iszlám mindemellett megtiltja, hogy a muszlimok kollektív büntetést alkalmazzanak. Csak és kizárólag a bűnelkövetőket szabad felelősségre vonni, és megbüntetni, még akkor is, ha a bűnelkövető védtelen muszlimokat, ártatlan nőket és gyermekeket vett célba. A muszlimok ugyanis nem kezdeményezhetnek háborúkat, hogy megsértsék mások jogait. Az iszlám nem tolerálja az agressziót sem a saját, sem pedig más oldal részéről: „És harcoljatok hát Allah útján azok ellen, akik harcolnak ellenetek! Ám ne kövessetek el túlkapást [harc a fegyvertelenekkel szemben], bizony Allah nem szereti a túlkapásra vetemedőket!” (Korán 2: 190)

Az iszlám korai történetírói magas harci morálról adnak tanúbizonyságot, így elmondható, hogy ez jellemezte az iszlám történetének legkorábbi időszakát. Mohamed Próféta életét elemezve megbizonyosodhatunk arról, hogy ő sosem adott engedélyt a fegyvertelen civilek, nők, gyermekek, vagyis az ártatlanok életének kioltására.

Háborúban ugyanis a muszlimoknak tartaniuk kell magukat az iszlám harci etikához. Mohamed próféta a következőképpen rendelkezett: „Ne öljétek meg az aggastyánokat, sem a kisgyermekeket, sem a nőket, és ne essetek túlzásokba!” (Abú Dáúd jegyezte fel)

Abú Bakr, az első kalifa (Mohamed Próféta utóda a kormányzásban), a Bizánci Birodalom seregei ellen induló első muszlim hadsereg parancsnokához intézett beszédében így foglalta össze a muszlim harci etika szabályait: „Találni fogsz olyan embereket, akik Istennek szentelték magukat (kolostorokban), hagyjátok őket, hadd szenteljék magukat annak, amit állítanak! Találni fogsz olyanokat, akiknek a hajuk középen le van lapítva, szétválasztva (fegyveres szerzetesek), sújtsatok le azokra a karddal! Tíz dolgot hagyok meg neked: „Ne ölj meg nőt, sem gyermeket, sem időset! Ne vágd ki a termő fákat, ne rombolj le építményt, és ne öld a birkákat, se a tevéket – csak annyit, amennyi étekként szolgál! Ne égesd fel a pálmafákat!”

A Földön való pusztítás, mint például a gyengébb népek leigázása természeti kincseik, és vagyonuk megszerzése céljából, illetve a környezet pusztítása, mind-mind elítélendő az iszlám szemszögéből: „És ha hátat fordít, arra törekszik a Földön, hogy romlást okozzon [pusztítást végezzen] rajta, és megsemmisítse a növényzetet és az utódokat [jószágokat]. Allah bizony nem szereti a pusztítókat!” (Korán 2: 205).

Továbbá az iszlám hadi joghoz tartozik a menedékjog. A muszlimok ellen harcoló hitetlen menedéket lelhet bármelyik muszlim államban vagy személynél, ha megfelelő indokai vannak. Ez a jog akkor is megilleti az adott hadviselőt, ha nem jogszerűen lép a muszlim ország, vagy közösség területére, mint például, ha az ellenség oldalán harcoló katona dezertál, vagy ha áttér az iszlám vallásra. Elegendő annyit mondania: ‘Békesség reátok!”, vagy azt mondania, hogy azért jött, hogy hallgassa Allah szavát, vagy azt, hogy egy muszlim személy védelmét élvezi. Az ilyen jellegű nyilatkozatokat még abban az esetben is el kell fogadni, ha nincs bizonyítéka, mert saját vallomása alapján jogosult a védelemre. Menedéket kell nyújtani neki és biztonságos helyre vezetni:

Ó ti, akik hisztek! Ha felkerekedtek Allah útján harcolni, bizonyosodjatok hát meg [arról, hogy kivel álltok szemben], és ne mondjátok annak, aki békességet vet felétek [az iszlámhoz való tartozását jelezve]: Te nem vagy hívő! – az evilági élet mulandó javait keresve! Allahnál vannak a hatalmas zsákmányok. Ilyenek voltatok ti is korábban, aztán Allah kegyében részesített titeket. Bizonyosodjatok hát meg! És Allah jól ismeri mindazt, amit cselekszetek” (Korán 4: 94)

„S ha egy a társítók (bálványimádók) közül a védelmedet kéri, adj neki védelmet, hogy meghallgathassa Allah szavát. Majd juttasd el őt biztonságos helyre”
(Korán 9:6)

A foglyok és hadifoglyok jogaival kapcsolatban tudni kell, hogy Mohamed próféta csatái során egy foglyot sem végeztetett ki. A Korán a következő rendelkezéseket tartalmazza: „És étellel táplálnak, annak ellenére, hogy ők is szeretik azt szegénynek, árvának és fogolynak“ (Korán, 76:8), „Bőkezűségből, vagy váltságdíj fejében [engedjétek el őket]” (Korán, 47: 4)

A fegyveres dzsihád a megszállók elleni jogos önvédelem, vagyis a szabadságharc vagy olyan felszabadító hadviselés, amely az igazságtalanság megszüntetését célozza meg, azonban nem irányulhat ártatlan, fegyvertelen emberek, idősek, nők és gyermekek életének kioltására vagy vagyonának a megszerzésére.

A fegyveres dzsihád nem hitterjesztés
A fegyveres dzsihád Nyugaton összeforrt az erőszakos hitterjesztéssel, azonban nincs egyetlen olyan tanítás az iszlámban, mely arra ösztönözné a követőit, hogy az egész világot térítsék át az iszlámra. Ellenkezőleg, a Korán azt mondja: „Ám a legtöbb ember, bármennyire igyekeznél, nem lesz hívő” (Korán 12: 103)

Az iszlám szerint Allah szabad akaratot adott az embereknek, tehát mindenki eldöntheti, hogy mely vallást követi. A Korán egy sor olyan kijelentést tartalmaz, amely alátámasztja ezt a tanítást: „Nincs kényszer a vallásban! Bizony, a helyes út már megkülönböztethetővé vált a tévelygéstől.” (Korán 2:256)

„És ha Urad úgy akarta volna, akkor hinne mindenki, aki a földön van, mindnyájan, hát vajon arra kényszerítenéd az embereket, hogy hívők legyenek? Egyetlen ember sem lehet hívő, csak Allah engedelmével” (Korán 10: 99-100)

„Bizony, te nem vezeted az igaz útra azt, akit szeretnél, hanem Allah vezeti igaz útra azt, kit akar” (Korán 28:56); „Emlékeztess hát! Te csupán emlékeztető vagy. Nincs neked hatalmad fölöttük” (Korán 88:21-22); „És ha elfordulnak – nos, mi nem azért küldtünk téged, hogy őrzőjük légy – a te feladatod csupán az üzenet-átadás.” (Korán 42:48).

Emellett az iszlám biztosítja a vallásszabadságot a nem muszlimoknak. A muszlimok és a nem-muszlimok közötti kapcsolat az iszlámban az igazságosságra, a kegyességre és a jó bánásmódra épül: „Nem tiltja meg Allah nektek, hogy kedvesek és igazságosak legyetek azokkal szemben, akik nem harcolnak ellenetek a vallás miatt, és nem üldöznek ki titeket házaitokból, Allah bizony szereti az igazságosokat! Csupán azt tiltja meg Allah nektek, hogy olyanokhoz forduljatok [barátsággal], akik harcolnak ellenetek a vallás miatt, és kiüldöznek titeket házaitokból, és segítenek másokat kiüldözésetekben, akik pedig hozzájuk fordulnak [barátsággal], azok a vétkesek!” (Korán 60:8-9)

Kétségkívül vannak és lesznek teológiai különbségek és ismeretelméleti viták a különböző vallások között: „Ha Urad úgy akarta volna, az összes embert egy közösséggé tette volna. Ám nem szűnnek meg különbözőek lenni (a vallást illetően), kivéve azokat, akiket elért Urad kegyelme.” (Korán 11:118-119)

A vallási különbségek azonban nem szolgáltathatnak okot a háborúkra: „Bizony, akik hívők (muszlimok), és akik zsidók, és a szábeusok, és a keresztények, a zoroasztriánusok és azok, akik társat állítanak [Allah mellé]. Bizony, Allah ítélkezik közöttük a Feltámadás napján. Bizony, Allah mindenek felett tanú” (Korán, 22: 17). A muszlimok csak abban az esetben folytathatnak harcot nem muszlimokkal szemben, amennyiben megtámadják őket a vallási meggyőződésükért vagy földjeik megszerzése végett, ellenkező esetben tilos ellenük a fegyveres dzsihád. A muszlimok ugyan Allah nevét tűzték zászlaikra a hódítások alatt, de ezek a hódítások nem tekinthetők igazságtalan megszállásnak, erőszakos térítésnek, vagy a vallások eltörlése érdekében indított hadjáratoknak, hiszen történelmi tény, hogy a meghódított területeken az őslakos zsidók, keresztények és más égi vallások követői továbbra is gyakorolhatták, és a mai napig gyakorolják vallásukat. A hódítások az elnyomott népek felszabadítását célzó hadjáratok voltak, és az iszlám birodalom politikai hatalmának a kiterjesztését hozták, de egyáltalán nem voltak hittérítő háborúk.

Vannak olyan Korán-idézetek, amelyeket sokan félreértenek, és nem ismerik a valódi jelentésüket. Nem volt hittérítő célja például a következő Korán idézetnek sem: „Harcoljatok azok ellen, akik nem hisznek Allahban, sem az Utolsó Napban, és nem tartják tilalmasnak azt, amit Allah és a küldötte tilalmassá tett, és nem vallják az Igazság vallását (az iszlámot) – azok közül, akiknek az Írás adatott – addig, amíg meg nem adják meg a fejadót a saját kezükkel (tehetőségük szerint), miközben alávetettek [az iszlám törvényeinek].” (Korán, 9: 30)

A szélsőségesek ezt úgy magyarázzák, hogy minden zsidót vagy keresztényt el kell pusztítani a földön, aki nem muszlim, amennyiben nem tér át az iszlám vallásra, vagy nem fizeti meg a fejadót. Az idézet valójában arról szól, hogy ha az Írás népe (a zsidók vagy a keresztények) megtámadják a muszlimokat, akkor harcolniuk kell ellenük. Az idézet a Bizánci Birodalomra vonatkozott, amely a muszlim állam ellen zsoldos hadsereget küldött, és fenyegetően felvonult a határain.

A dzsihád nem „szent háború”, amelyet az európai hatalmak a vallás terjesztéséért és a térhódításért folytattak Jézus nevében, a középkorban. Az iszlám szent szövegei, és a muszlim vallástudományi irodalom egyáltalán nem használja a „szent” jelzőt a háborúval összefüggésben. Az iszlámban csak igazságos háborúban lehet részt venni, amelynek célja az önvédelem, vagy az emberi méltóság védelme. Például, a tatárok ellen folytatott harcok befejezése után a muszlimok úgy rendelkeztek, hogy a nem muszlim rabszolgákat is fel kell szabadítani. Ez annyira szokatlan volt, hogy a tatár vezér, Kutlu Sah megkérdezte Ibn Tajmijját, a muszlim követet, akivel tárgyalt: „Úgy érted, hogy folytatjátok a harcot, ha nem szabadítjuk fel a keresztény és a zsidó rabszolgákat?” Ibn Tajmijja pedig így felelt: „Igen, így van!” Ibn Tajmijja szerint azon nem muszlimok szabadságáért harcolni, akikkel szövetségben állnak a muszlimok dzsihádnak számít.

A terrorizmus megítélése és szankciói az iszlámban
A terrorista cselekmények, vagyis a civileket nem kímélő merényletek, melyek elkövetői ártatlan embereket, és azok vagyonát pusztítják el jogtalanul, ellent mondanak az iszlám vallás számos tanításának, törvényének. A muszlim vallástudósok elítélik az ilyen merényletek elkövetőit, és sem reformereknek, sem pedig szabadságharcosoknak nem nevezik őket, hanem bűnözőknek és tévelygőknek.
A muszlim vallástudósok kifejtik, hogy az ilyen személyek és fegyveres bandák, csoportok szégyent hoztak az iszlámra, ami a béke, és a tolerancia vallása, és csak azt érték el, hogy a világ nagy részén az iszlámot tartják felelősnek az ártatlan emberek haláláért, miközben az iszlám tiltja az ártatlanok bántalmazását, megölését.

Szaúd-Arábia főmuftija 2003-ban kiadott egy fatvát (vallásjogi rendeletet) amelyben elítéli a terrorizmust, és bűncselekménynek tekinti. A főmufti kifejtette: „Mindenki, aki a terrorizmust fegyveres dzsihádnak állítja be, maga is egy tévelygő, tudatlan ember. Az is bűnös aki, aki a terroristáknak segítséget nyújt, és egyben rejtekhelyet is biztosít számukra. Sajnos egyesek az iszlám világban saját önjelölt vallástudósaikat követik, akik nem rendelkeznek megfelelő tudással, és nem tekinthetők fakíhoknak (vallásjogi tudósoknak)”.

A terrorcselekményben résztvevők büntetése az iszlám vallásban, cselekményük súlyosságától függően súlyos büntetésre számíthatnak. A Koránban van egy büntetőpasszus, amelyet az útonállás büntetésének szoktak nevezni, azonban a hatálya valójában kiterjed a terrorizmusra is. Az elnevezése – hadd al-hirábah (az háborúzás szankciója) – jól mutatja, hogy a közösség pusztításának büntetéséről van szó, amely magába foglalja a társadalmon belüli csoportos erőszakot, félelemgerjesztést és a közbiztonság veszélyeztetését. A Korán a következő elrettentő erejű büntetést szabja ki: „Bizony azok, akik háborút viselnek Allah és a Küldötte ellen, és arra törekednek, hogy romlást [pusztítást] okozzanak a földön, azok fizetsége az, hogy megöletnek vagy felfeszíttetnek, vagy kezeik és lábaik – egymással ellentétesen – levágatnak, vagy száműzik őket a földről. Ez megaláztatás számukra az evilágon, és a túlvilágon nekik hatalmas büntetés jár.” (Korán 5: 33).

A terroristák a társadalomban helyüket nem találó, a Korán és Mohamed próféta (Allah dicsérje és üdvözítse) kijelentéseit elferdítő emberek, akik olyan önjelölt vallási vezetőket követnek, akik saját, deviáns gondolkodásukat erőltetik rá a Korán és a Szunna szövegeire.

A terroristák magukat abszolút helyes úton járó muszlimoknak tartják, azonban cselekedeteik azt igazolják, hogy egyáltalán nem értették meg az iszlám vallás valódi üzenetét, mert ha megértették volna, akkor nem tekintették volna ezeket a merényleteket dzsihádnak. Vannak persze olyan terroristák is, akik szándékosan használják ki az iszlám világ vallási értelemben vett alulképzett tömegeit, és megvezetik őket, hatalmi vágyuktól vezérelve, vagy mert elborult az elméjük. Teszik ezt kihasználva a legmodernebb kommunikációs eszközöket, például a műholdas csatornákat, és az internetet.

A terroristák megpróbálják elnyerni a muszlim közvélemény szimpátiáját azzal, hogy olyan szólamokat hangoztatnak a muszlimokat ért sérelmek, és jogtalan nemzetközi politikai helyzetek ürügyén, minthogy „bosszút állnak a muszlimok ellenségein”, és „igazságot szolgáltatnak”, és teszik ezt a maguk öntörvénykező módján, sokszor rengeteg ártatlan ember életét kioltó öngyilkos merényletek által. Az iszlámban azonban a cél nem szentesíti az eszközt, vagyis a muszlimokat ért sérelmeknek megvan a jogos, és törvényes orvoslása. Ártatlan emberek életének kioltása, a pusztítás nem tartozik a törvényes orvosláshoz.

Tudni kell, hogy az iszlám előírja a nem iszlám országban tartózkodó muszlimok számára a nemzetközi szerződések betartását, de emellett az adott ország törvényeit is be kell tartaniuk addig a határig, amíg ezek a törvények nem veszélyeztetik őket vallási hovatartozásuk miatt. Ellenkező esetben jogi orvoslatra van szükség, és a vallás gyakorlásának megvalósításáért elengedhetetlen intézkedéseket törvényes úton kell érvényre juttatni. Minden nyugaton élő muszlimnak tisztelni kell annak az államnak a szuverenitását, amely biztonságot garantálva és munkahelyet biztosítva fogadja be a muszlim bevándorlók millióit.

Példamutatóan, erkölcsösen és barátságosan kell viselkedniük a muszlimoknak a befogadókkal, nem szabad ártaniuk nekik semmilyen formában. Az iszlám előírja a kegyes bánásmódot, és azt, hogy tiszteletben kell tartani vallási hagyományaikat, nem szabad őket sértegetni, vallásuk gyakorlásában akadályozni őket.

A fent közölt tények alapján teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a dzsihád egy pozitív fogalom, amelynek semmi köze az erőszakhoz, a hittérítéshez, mások leigázásához, és a terrorizmushoz, és hogy ezek sem elviekben, sem pedig a gyakorlatban nem igazolhatók az iszlám tanításai által.

Felhasznált szakirodalom:
Medinai kiadású Szent Korán, 1995.
Abdul-Fattah Munif: Szélsőségesség és mártíromság muszlim nézőpontból. In: Vallási fundamentalizmus: tradíció, politika és radikalizmus az iszlám világban, 2008. pp. 243-266.
Ergün Capan (szerk.): Terror és öngyilkos merényletek az iszlám szemszögéből, 2008.
Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve, 2000.
Peter Kreeft, Ökumenikus Dzsihád, 2004
Salamon András – Abdul-Fattah Munif: Saría Allah törvénye, 2003.
Shubail Mohamed Eisa (szerk.): An-Nawawi által gyűjtött Negyven hadísz, 2009.

Author: Abdul-Fattah Munif

Abdul-Fattah Munif magyar-jemeni származású arabista. Egyetemi diplomáját az ELTE BTK Sémi Filológia és Arab Tanszékén kapta 2004-ben, PhD fokozatát 2013-ban szerezte arabisztika szakterületen, amelyet az ELTE Bölcsészettudományi Kar (BTK) Nyelvtudományi Doktori Tanácsa ítélt meg a sokat publikáló kutatónak, „summa cum laude” minősítéssel. Doktori disszertációját a Korán lexikográfiai elemzéséről írta. Jelenlegi kiemelt kutatási területe: a Korán nyelvészeti exegézise, korábban a Magyarországon fellelhető arab kéziratokkal, a magyarországi iszlám történetével, valamint a Sariával, az Iszlám törvénykezéssel is foglalkozott. Alapítója a Magyar Iszlám Jogvédő Egyesületnek. Tevékenyen részt vállal a különböző vallások közötti párbeszédben. Munkatársa volt a Magyar Nemzet napilapnak és a Magyarországi Muszlimok Egyháza által kiadott, Új Gondolat magazinnak. Jelenleg a PR Herald arabisztikai és iszlamológiai főmunkatársa.

Vélemény, hozzászólás?