Kinek a bűne, ha odakozmál egy élet? Mikor kezdődik és hol ér véget egy apa-fiú viszony? Hova vezet a gyilkos szeretetlenség, avagy elkerülhető-e a végzet? Egyebek mellett, ezekkel a kérdésekkel szembesít Mundruczó Kornél és Bíró Yvette – eredetileg a Bárka Színházban bemutatott –, Frankenstein-terv című színdarabja, A PROTON SZÍNHÁZ számos szakmai és közönségdíjjal jutalmazott előadása. A darab író-rendezője: Mundruczó Kornél. Őt kérdeztük a régi-új előadásról.

– Nagy utat járt be térben és időben is ez a darab, bár nyilván rakódtak rá pluszok, a kiindulópont, az alaptörténet változatlan. Miben más ez a Frankenstein-terv, mint a korábbi előadások?
Mundruczó Kornél: – Mindenképpen egy új előadás lesz. Amennyiben egy új térbe helyezzük a darabot, természetes, hogy megváltozik. Miután most az Átrium előcsarnokában fogjuk játszani, ezúttal is átalakuláson megy majd át az előadás. Egyébként úgy tekintek erre a darabra, mint egy kiállítási tárgyra, egy installációra, ami minden egyes „múzeumnak” a speciális terében, másként működik, mást jelent. A színészeknek pedig erre nyitottnak kell lenniük, és ehhez kell a saját valóságukat, no meg az ahhoz való viszonyukat alakítaniuk. Magyarán, Rába Roland később reagál majd – adott esetben – azokra a kérdésekre, amelyek a nézők részéről felmerülnek. Ő ugye egy filmrendezőt alakít ebben a történetben, és nem tud ugyanazokról a problémákról beszélni, amikről öt évvel ezelőtt esett szó. Már csak azért sem, mert a Frankenstein-terv, a valóságot, pontosabban szólva, a valóság látszatát nagyon komolyan vevő előadás. Tehát mindenképpen egy új előadásra számíthatnak a nézők.
– Biztosan lesznek olyanok, akik már látták korábban a darabot, de megnézik az Átriumban is. Ugyanakkor számíthattok új nézőkre is, akiknek nem árt elmondani, hogy itt és most, mit fognak látni, hallani, érzékelni…
– Természetesen ez továbbra is egy Frankenstein-parafrázis, ugyanabból indul ki, tehát a tartalma nem fog változni. Ez azonban Shelley miatt van így. (a darab – Mundruczó Kornél -Bíró Yvette – Mary Shelley: Frankenstein című regényének szabad átirata, a szerk.) Az előadás legmélye az, hogy szembe kell néznünk saját szörnyeinkkel, amelyeket mi magunk hoztunk létre. Amíg ez nem történik meg, addig tragédia, meg nem értés, félre kommunikálás lesz. Amennyiben ez a szembenézés bekövetkezik, akkor megtettük az első lépést a megoldás útján. Erről szól ez a darab. Mindez egy családtörténetbe van belerejtve, amiben egy csomó elhallgatott, ki nem mondott, múltbéli dolog tér vissza, elég sok humorral, és abszurddal elmesélve, s nagyon különös, furcsa kortárs figurák megjelenítésével.
– Az elmúlt néhány évben fokozottan arról szól világszerte a diskurzus színházi, irodalmi, filmes berkekben, hogy mit kezdjünk az idegenség, másság, kirekesztettség kérdésével. Ezzel az előadással számos helyen megfordultatok nem csak Európában. Hogy érezted, mennyire része ennek a párbeszédnek a Frankenstein-terv?
– Ezt igazából nem tudom. Azt viszont látom, hogy Európában, és ezen belül Magyarországon is, milyen problémákkal szembesülök. Valószínűleg ennek az élményanyaga nagyon hasonló ahhoz, ami erről a diskurzusról szól. Méghozzá az, hogy vannak olyan elfeledett rétegek, csalódott kisebbségek, másként gondolkodók, akik nem részei a sikerorientált társadalomnak. Úgy érzékelem, hogy ez nyugaton, keleten egyaránt nagyon nagy kérdés, hogy mit kezdjen a többség a „kívülrekedtekkel”, ezekkel a mi teremtményeinkkel, azaz, milyen megoldáskulcsokat lehet minderre találni. S amikor egy ilyen darab, mint a mienk, ami bár magyar történet, de bárhol játszottuk is el a világon, felhozta ezt a nyugtalanító problémakört, az számunkra nagyon jó érzés. Ez ugyanis azt jelenti, hogy semmiképpen nem egy szűk, itthon tapaszalt jelenséget vizsgál ez az előadás, hanem amennyiben ez elmondható, egy elég univerzális kérdéssel foglalkozik.
– Hetekkel később is ott motoszkál a gondolat, amit az előadás elültet. A Frankenstein-terv sem könnyen feledhető…
Mundruczó Kornél: – Sosincs ilyen szándék, hogy egy előadás hatásmechanizmusa miként működjön. Inkább az történik, hogy egy gondolkodásnak a végeredményét mutatjuk meg: vagyis az alkotótársaimmal, a minket érő kérdéseket próbáljuk meg a színpadon megválaszolni. Amennyiben a mi kétségeinkben találkozik a néző félelme és kíváncsisága, az természetesen élő választ ad a színházra. Ami tőlünk nagyon távol áll, az egy illusztratív, csupán a történet-mesélésre koncentráló előadásmód. Sokkal inkább egy, a saját valóságunkból kiinduló – a korábban említett –, installációs logikát figyelembe vevő értelmezés az, ami számunkra nagyon fontos. S persze az, hogy reflektáljunk a saját közegünkre, amiben élünk. Ilyen értelemben, remélem, hogy sokáig kortárs marad mindaz, amit mi képviselünk.