A majmok bolygójának (Planet of the apes, 1968) majomtársadalma az emberiség fejlődésének különböző szakaszait reprodukálja. Lineárisan nézve a negyedik részben az öntudatra ébredő majomfaj fellázad elnyomói ellen, az ötödik részben kísérletet tesz egy demokratikus kommuna kialakítására, az első rész állama már átmenet a diktatórikus államformába, míg a második részben katonai puccs történik, ami végül közvetett katalizátora a Föld elpusztulásának. Az államformák változása és a társadalmi immobilitás az emberi történelem ismétlése.

A majomállam az emberihez hasonlóan különböző társadalmi rétegekre osztható. A kasztok között nincsen átjárás, a majom születésétől fogva predesztinálva van. Társadalmi szerepe származásához kötött, házasodni is csak azonos rangúakkal tud.
A vallási- és politikai élet irányítása az orángutánok privilégiuma, ál-dogmáik az aktuális állapotok fennmaradását szolgálják. Dr. Zaius (Maurice Evans), a „tudomány és hit védelmezője” is inkább pap, mint politikus, akinek érvelése a különböző Szent Tekercsekre való hivatkozással ki is merül. A tudomány („fejlődés”) és a vallás („stagnálás”) összeférhetetlenségéből adódó konfliktusok megoldása mindig az utóbbi számára hoz kedvező eredményt.[1] „Értelmetlen.”, mondja a doktor, miközben összegyűri a Taylor (Charlton Heston) által hajtogatott papírrepülőt. „Minek repüljünk, hova juthatnánk el mégis?” Fejlődésellenességének eredte az emberi múlt ismerésében rejlik, és ennek tagadásával egy előző faj hibáit akarja kiküszöbölni. Tudja, hogy az ember egyszer már tönkretette a bolygót, és ezt mindenáron el akarja kerülni. A koncepciós perek és boszorkányüldözések világát idéző tárgyalási jelenetben erre utal az a gag, amikor az egyik majom a száját fogja be, a másik a fülét, a harmadik pedig száját takarja el (1.kép). Ahhoz, hogy a majomtársadalmat megvédhessék az embertől, úgy kell viselkedniük, ahogyan azt „elődeik” tennék.

Az orángután-kaszt alatti réteget a harcos gorillák alkotják. Rendfenntartók és hódítók egyben, az erőszak kiváltságosai, akik az emberek begyűjtéséért felelősek. A legalsó osztályba a csimpánzok tartoznak, akik egyrészt a munkásosztály megtestesítői, másrészt elkötelezett hívei a tudománynak. Ez az empirista-fejlődéspárti réteg azonban fizikai (a Tiltott Zóna) és szellemi (vallási hiedelmek) határok kőfalába ütközik, amit az orángután kaszt emelt. A majmok közül egyértelműen ez az idealizált réteg, hiszen racionális, a tényekre támaszkodik, és tudományos úton akarja jobbá tenni világát.[2]
Ezek az osztályok nemcsak az emberi szocializáció alapstruktúrájának felelnek meg, hanem különböző korok lenyomataiként is értelmezhetőek. A gorilla ösztönlénye és nehezen kontrollálható erőszakossága ősemberi attribútumokat hordoz, az orángután a középkori, központosított állam-és világi hatalomra utalás, míg az idealizált csimpánzfaj a reneszánsz, újkori humánum kivetülése.
A jövőbeli majomtársadalom magán hordozza a diktatúra, a rasszizmus és a nemek közti egyenlőtlenség nyomait. Diktatórikus, hiszen a demokrácia intézménye nem valósul meg, a vezető réteg a katonai osztály kiszolgálásával birtokolja a hatalmat. A csimpánzok (akik a társadalom nagyobb részét alkotják) elnyomásban élnek, bár viszonylagos mozgásszabadság van biztosítva számukra. Ugyanakkor rasszista is, hiszen faji alapon vannak megkülönböztetve a majmok, ami uniformizáltságukban is megnyilvánul: az orángutánok barnássárga, a gorillák fekete, a csimpánzok zöld ruhát viselnek. A női nem ábrázolása a legérdekesebb, hiszen elnyomásukat úgy ábrázolja a film, mintha csak a csimpánz kasztban élnének, holott a fajfenntartás végett az orángutánoknak és a gorilláknak is szükségük van női egyedekre.
A film végén van az egyetlen utalás arra, hogy más kasztokban is vannak női majmok (amikor Dr. Zaius azt mondja Corneliusnak, hogy az ő unokája is emberbabákkal játszik.

A szolgasorba taszított emberi faj a vadonban él. Gyűjtögető életmódot folytat, és nemcsak beszédkészségét vesztette el az elmúlt évszázadok alatt, hanem minden emberi tulajdonságát. Vadállatként, őskori létformájába visszazuhanva kiszolgáltatottá válik a majmok számára, akik parazitaként tekintenek rájuk. Helyzetük hasonló, mint a gyarmatosítás idején az afro-amerikaiaké: megbilincselve, ketrecben szállítják őket a majomvárosba.[3]
A Majmok bolygója ember-majom oppozíciója stilizált formában már az 1960-as Az időgép című George Pal filmben is megjelenik. A Wells adaptációban egy becsvágyó tudós egészen 802701-ig repül az időben, miközben maga körül látja, hogyan pusztul el lassan a Föld az állandó háborúktól. Az érintetlen világ, amibe megérkezik, elsőre édenkertnek tűnik, ám hamar kiderül, hogy valójában a civilizáció visszasüllyedt az őskorba.

Az emberiség már régen két részre szakadt. Az eloik (A majmok bolygójában a vadállatias emberekkel azonosítható réteg) a földfelszínen gyűjtögető, kommunában lakó nép, akik látszólagos békében és harmóniában élnek múltjukról és létezésük értelméről mit sem tudva. A morlockok (a majmok, szűkebb értelemben a gorillák kasztja) már nyomokban sem emlékeztetnek emberi mivoltukra. A föld alatt élnek, agresszív ragadozók, akik a kommunikáció semmilyen fajtáját nem ismerik. Ők látják el élelemmel az eloikat, akik tudtukon kívül válnak tenyészállattá, míg a morlockok kannibállá. Így válik a távoli jövő egyben a messzi múlttá.
Az eloik érzelmileg visszamaradottak, saját társuk haláltusáját is képesek rezzenéstelen arccal figyelni. Hogy miért? A feltaláló kérdéseire Weena, az egyszerű eloi lány azt mondja: „Nincs múlt. Nincs jövő.”. És igaza van, mert a múlt vívmányai folyamatosan pusztulnak népe mellett (analfabétizmusba süllyedtek vissza, a könyvtárban porosodó könyvek szétmállanak, a menedékükként szolgáló épület rogyadozik), a jövőjükön meg nincs értelme rágódni, ahogyan ő mondja: „Náluk nem öregszik meg senki.” Ők csak a mának élnek, és csak maguknak.
Számukra a megváltás a múltból érkezik. Egyrészt a viktoriánus kori feltaláló a XIX. századi humánum férfiideálja, aki időutazással érkezik meg az új világba, felnyitja az elnyomottak szemét, majd forradalomra buzdítja és vezeti a fiatalokat. Másrészt megtanítja őket a tűz használatára, amivel nemcsak a morlockokat győzik le, hanem lehetőséget kapnak, hogy kiemelkedhessenek a törzsi életformából, és elindulhassanak a második emberré válás útján.
A második rész (A majmok bolygója II. – Beneath the planet of the apes, 1970) majomtársadalma a gorillák öntudatra ébredésének köszönhetően fasizálódni kezd. Az eddigi fél-demokratikus állam megszűnik, amikor a gorillák katonai menetelésének útját tiltakozásul elálló csimpánzokat börtönbe vetik. A tüntetés vérbefojtását Dr. Zaius, az állam – már csak névleges – vezetője akadályozza meg, de a kialakuló katonai diktatúra ellen már ő is tehetetlen.

Ezen kívül kijelenthető az is, hogy a társadalom a Római Birodalom mintájára transzformálódik át. A film eleji gyűlésjelenet, amikor a gorillák javaslatára „megszavazzák” a hódítások kezdetét egy amfiteátrumban van megtartva. A különböző kasztok elkülönítve ülnek, hatalmuk szerinti arányban. A gyűlés után az orángutánok fürdőben beszélik át az aktuális politikai helyzetet, csakúgy, mint négyezer évvel ezelőtt tették azt a patríciusok. A latinos nevek is azt sugallják (Zaius, Cornelius, Lucius, Maximus, Julius), hogy a római kor csak az emberi időszámítás szerint múlt el. Társadalomábrázolásában a Tim Burton-féle remake ehhez a részhez áll közelebb, hiszen az ottani világ is a római korra épült: a bolygó szenátorok vezette provinciákra van osztva, a gorillák pedig úgy ütik meg mellkasukat köszöntésképpen, mint a császár légiósai.

Ez az elfasizálódott majomtársadalom a negyedik rész tükörképe (A majmok bolygója IV: A hódítás – Conquest of the planet of the apes, 1972). A rendfenntartó erők (a gorilla kaszt előképe) fehér cipőfűzős bakancsa, fekete egyenruhája és sapkája az SS katonák megjelenését idézik. A majmok köztéren történő gumibotozása elfogadott, átnevelésük kegyetlen: a második rész juthat eszünkbe, ahol az ember kínzása a gorillák kiképzésének része.
A majmok Spartacus-féle lázadásának kezdete és a faj felemelkedése a film végére esik. Erőszakkal veszik át a hatalmat, miután mindent eltanultak nevelőiktől.
Az ötödik részben (A majmok bolygója V: A csata – Battle for the planet of the apes, 1973) a Föld lakosságának nagy része odaveszett egy nukleáris holocaust során. A túlélők egy csoportja Caesar (a csimpánz, aki az előző részbeli felkelés szervezője volt) vezetésével egy kommunaszerű, nagyvonalakban demokratikus mini-államot hoz létre. A különböző majomfajok közti különbséget jól ábrázolja, hogy amíg a második részben a gorillák vezette állam diktatórikus lett, addig itt iskolába járnak a fiatalok, ember és majom viszonylagos békében él egymás mellett.
A település vezetése Caesar kezében van, akit egy csak majmokból álló testület lát el tanácsokkal. Az ember, bár szabadon élhet, nem tagja a társadalmi-politikai életnek.
Érdemes közelebbről megvizsgálni az evolúció (involúció) kérdését is.
A darwini evolúció-elmélet a feje tetejére áll avval a feltételezéssel, hogy a majom a természetes kiválasztódás során az ember fölé nő. Amikor a harmadik részben (A majmok bolygója III: A menekülés – Escape from the planet of the apes, 1971) a tudós csimpánzházaspár elhagyja az elpusztult Földet, hogy időutazással visszatérjen az 1970’-es évekbe, először pozitív fogadtatásban részesül. De mikor rájön az ember, hogy hozzá hasonlóan intelligens, szaporodóképes fajjal van dolga, ami veszélyezteti az emberi dominanciát a jövőben, azonnal elrendeli az újszülött elpusztítását és a felnőtt egyedek sterilizálását. A gyermek túléli a megpróbáltatásokat, de Zirát és Corneliust a film végén lelövik. Ez azonban nem csak az „evolúció” szabotálása (hiszen a jövőben a majom az ember fölé nő), hanem a múlttal való leszámolás is. Az ember avval a gesztussal, hogy elpusztítja ősét és nemzőjét, nemcsak ödipális konfliktusba kerül, hanem szimbolikusan elpusztítja múltját is, miközben pont a jövőjét akarja biztosítani.
Az ötödik részben Aldo, akinek kezéhez saját fajtársának vére tapad, egy fára menekül Caesar haragja elől (a Tim Burton filmben hasonló gesztus az űrbe küldött majom hazaérkezése, aki társai szeme láttára befekszik a ketrecbe). Evvel szimbolikusan egy pillanatra újra helyreállítja az ember és majom közti viszonyt. Aldo azonban megszegte a majom-tízparancsolat kőbe vésett első szabályát, miszerint majom nem öl majmot. Így teljesül be a majom-evolúció, aminek végállomása az ember.
A szolgasorba taszított majomfaj számára a megváltás a jövő és a múlt szintéziséből alakul ki: a forradalmár Caesar foganása a jövőben történt (a második részben), „emberré” fejlődése azonban a múltban következik be (negyedik rész). Ezzel teljes mértékben ellentétes irányt jár be az emberiség, hiszen a film elején Taylor galaktikus időutazással jut el a jövőbe, ám szánalmas múltbeli időutazás vár rá a Földön, ahogyan egyre beljebb halad a Tiltott Zónában.[4]
A majom és az embertársadalom közti egyezések teremtette folytonosság múlt és jövő között azt a látszatot kelti, hogy ezen a bolygón bármilyen értelmes lény áll is az evolúció csúcsán, csak mások elnyomásával képes uralkodni. Az emberi történelem során már mindenféle államforma megteremtésére voltak kísérletek, és mivel a majmok is az embertől lesték el a kormányzás fortélyait, jobb megoldásra nincsen lehetőség. A folyamat így végtelenítődik, egészen addig, amíg élet van a Földön.
[1] Magyar Bálint Az amerikai film c. könyvében példaként említi, hogy a „Teremtés” előtti idők kutatása vallási okok miatt tiltva van (p. 323.)
[2] McEver, Matt: Planet of the Apes. In: http://www.unomaha.edu/jrf/planetofapes.html
[3] Booker, M. Keith: Alternate Americas: Science Fiction Films and American Culture. Westport: Praeger Publishers, 2006. p. 99.
[4] Beregi Tamás: Homo Chimpansiensis. Filmvilág 44 (2001) no. 11. p. 38.