Szilágyi-Palkó Csaba a kolozsvári Színművészeti Egyetem tanára másfél évtizede. A színészből lett tanár diákjai számos fesztiválon szerepeltek és szerepelnek, a végzett színészek sokfele játszanak Romániában és Magyarországon. Kolozsvárról, a színházról, a munkáról és a hiányérzetekről egyetemi kollégája, Tompa Andrea kérdezte.
Kolozsvári vagy, ott élsz és dolgozol. Mennyire érzed gazdagnak vagy szűknek Kolozsvár szellemi-művészi terét magad számára? Egy 400 ezres városban élsz, melynek magyarsága, úgy tűnik, nem éri el a 20%-ot. Mi hiányzik a városból?
– Kolozsvári vagyok, itt nőttem fel, itt jártam egyetemre, ott a családi sír a Házsongárdban… Szeretem ezt a várost, és ahogy telnek az évek, egyre jobban előjön belőlem a lokálpatrióta. Kolozsvár mindig is Erdély szellemi és gazdasági központja volt, egyfajta regionális főváros. Az utóbbi években nagyon sok rendezvény és egyéb program között lehet választani: fesztiválok, koncertek, előadások, tulajdonképpen szinte minden. Nagyon jó az éjszakai élete, folyamatos a nappali nyüzsgés – nekem pedig ez lételemem. Természetesen nagyon szeretek utazni, Amerikában voltam, bejártam Nyugat- és Észak-Európa nagyobb városait, és remélem, még sok helyre el fogok jutni. Régebben éveken át évi egy-másfél hónapot töltöttem Budapesten, általában nyáron, kedves barátokkal. Ilyenkor, utazáskor beszívom magamba azt, amit be lehet, kicsit „felforgatom” a dolgaimat… Most így hirtelen, hogy feltetted a kérdést, tényleg azon gondolkodom, hogy mi is hiányzik a városból? Talán egyfajta lazább, nyugodtabb, szellősebb városi viselkedés – egymás tisztelete… Tulajdonképpen fizikai-földrajzi bajaim vannak Kolozsvárral – rettenetesen szeretném, ha valamilyen csoda folytán egyik napról a másikra egyszer csak, mondjuk, a Földközi-tenger partjára kerülne… Na, az egy igazán jó élmény lenne. És akkor a tengerparton tarthatnánk az órákat… Nagyon sok reményt fűzök az újakhoz – igazán érdekes egyéniségek lesznek, láttam a felvételin: van, aki jelentkezés előtt bányász és szakács volt, más futballkapus vagy operaénekesnő. Nekem pedig mindig kedvenceim az olyan emberek, akik keresgélik, mit is akarnak tulajdonképpen csinálni, és ha rátalálnak, akkor „nyomják ezerrel”.
Középiskolás korodban még bölcsésznek készültél, a kolozsvári bölcsészkarra jártál magyar-olasz szakon. Aztán színészszakra jelentkeztél Boér Ferenc osztályába. Mi vitt errefele?
Valóban, a gimnáziumi évek alatt meglehetősen sokat írtam, közölgettem is (verset, prózát, publicisztikát, kritika-szerűségeket), mániákusan olvastam, és magyar-angol szakra készültem. Be is jutottam (akkoriban még elég szigorú felvételi vizsga volt). A felvételi időpontja és a tanévkezdés közti nyáron azonban szabadidőmben megtanultam olaszul, és ahogy megkezdtük a tanévet, első héten átiratkoztam olasz szakra. De azóta is jobban tudok angolul… A színház mindig is érdekelt – szüleim két éves korom óta rendszeresen vittek színházba, operába, és büszkék voltak arra, hogy – állítólag – mindig nagy érdeklődéssel figyeltem az előadásokat, nem sírtam, nem nyűglődtem. Valahogy mindig közel éreztem a színpadot, a színházat – ugyanakkor valami visszatartott attól, hogy ezen a területen próbálkozzak. Ebben az időben, 1992-ben indult újra a kolozsvári magyar nyelvű színházi képzés is, én pedig egy évvel korábban jutottam be bölcsészkarra, így valahogy csak távolról figyeltem a színházat. Aztán egyetemistaként egyre több kollégámmal ismerkedtem meg, beszélgettünk, buliztunk, eljártam az első vizsgákra… Az egyik nyáron egy kedves barátnőm bemutatott egy holland performer-csoportnak, amely akkor éppen Erdélyben utazgatott, velük tartottam. A velük való együttlét, az emberekből áradó szabadság és nyíltság egyszerűen „kinyitott” – először kérdeztem rá bizonyos dolgokra magammal kapcsolatban: miért vagyok ott, ahol akkor éppen voltam? Miért nem mással foglalkozom? Tulajdonképpen mi tart vissza attól, hogy az igazán engem érdeklő dolgokkal törődjek? És akkor nagyon egyszerűen és tisztán úgy gondoltam, megpróbálom a színészetet – vesztenivalóm nem volt. Abban az évben Boér Ferenc, a kolozsvári színház ismert színművésze indított osztályt, segédje pedig az akkor még csak alig pár éve végzett Hatházi András volt, akit akkor már ismertem más, színházon kívüli környezetből is. Boér tanár úr első év után átadott minket Andrásnak, mivel ő egy másik évfolyamot indított.
Rövid ideig játszottál, aztán a tanítás fele fordultál. Ez tudatos döntés vagy inkább véletlen/szerencse műve?
Öt évig játszottam kisebb-nagyobb szerepeket a kolozsvári és temesvári színháznál, illetve a kolozsvári operánál, valamint pár tévés kisfilmben. A tanítást tulajdonképpen rögtön az egyetem után megkezdtem: az osztályvezetőm, Hatházi András még harmadéves koromban jelezte, hogy számítana rám a főiskolán, mint munkatársra. Nagyon hálás voltam és vagyok neki ezért. Végzés után az ő tanársegédje lettem, együtt dolgoztunk pár évfolyammal, aztán 2003-tól, azaz tíz éve vagyok önálló osztály-vezető. A tanítás tulajdonképpen úgy indult, mint mellékes tevékenység – az elején elsősorban a biztos megélhetést jelentette számomra: éppen az egyetemi diplomaszerzés előtt halt meg édesapám, és valamilyen szinten „családfenntartó” lettem. Végzés után a temesvári színházhoz hívtak valamennyiünket, én azonban maradtam az egyetemen, és nem bántam meg.
Mennyire hiányzik a színpad? Vagy a tanítás azonos a színpaddal?
Ó, hát ez egy nagyon kényes kérdés – a diákjaim általában csak első év végén merik feltenni, mert attól félnek, hogy túlságosan fájdalmas lenne beszélnem róla. Általában azt kérdik: nem hiányzik, hogy játssz? De, persze, hogy hiányzik – de csak olyankor, amikor valami igazán nagyszerűt látok és élek át. Amikor egy előadásról lerí, hogy igazán míves, nagytudású, remek emberek alkotása. Amikor látom az előadók bátorságát, amivel átlépnek a saját rutinjaikon, fásultságukon, manírjaikon, amikor árad a játékkedv, és az újat-készítés öröme. Olyankor igencsak hiányzik. Meglehetősen sok színházat (kőszínházat, alternatív és egyéb előadásokat) láttam, és mostanában már csak igen ritkán tapasztalok ilyesmit. Talán a Vlad Mugurral való (sajnos, nagyon rövid) színpadi munka, az ő csodálatos előadásai azok, amelyekre feltétlenül felnézek. Meg ilyen katartikus élmény a budapesti Nemzeti Színház „Egyszer élünk”-je, a kolozsvári darabok közül a „Ványa bácsi”, vagy más módon például Pina Bausch előadásai. De nyilván a lista rendkívül hosszú, ezek csak a legnagyobbak közül néhány. A tanítást nem tartom azonosnak a színpaddal. Olyan szempontból nyilván hasonló, hogy emberekre próbálsz hatni, átadni valamilyen tudást. Hasonlít valamilyen szinten az is, hogy egy csoporttal kommunikál az ember, egy kisebb „tömeg” lelkiállapotát, rezdüléseit, igényeit és hangulatát kell megfognia, és – jó értelemben – manipulálnia. Ilyen értelemben inkább a rendező munkájával hoznám kapcsolatba: ő is a színésszel dolgozik, az a nyersanyaga, ugyanúgy, ahogy a színésztanárnak a hallgatója. Másrészt, rengeteg kiváló és zseniális színészről tudjuk, hogy tanárként csapnivaló: elsősorban saját magára, az önmagáról kialakított „imidzsre” figyel az oktatásban, nem pedig a hallgató valós igényeire, hiányosságaira és fejlődési esélyeire. Az ilyen művészek sokszor épp azért válnak hiteltelenné, távolivá a hallgatók számára, mert összetévesztik a színpadot az oktatással, és kinyilatkoztatnak – párbeszéd helyett. És aztán van az a középút, ahol valaki mindkettőt jól tudja csinálni. A színpadi munka hitelesíti a pedagógiai munkáját, és fordítva: a hallgatókkal való párbeszéde révén folyamatosan képes átgondolni a színpadi munkáját is, képes a szakmai megújulásra…
Hogyan képezted át magad tanárrá? Hogy vágtál bele?
A tanárrá „alakulásnak”, mint mondtam, bonyolultabb előtörténete van. A bölcsészkaron már rendszeresen kellett vizsgatanítást végeznünk: akkor magyar- és világirodalmat tanítottam végzős gimnazistáknak. Most így visszagondolva, tulajdonképpen nagyon jól éreztem magam ezeken az órákon, és ezt erősítették meg a diákok illetve a tanárnő visszajelzései is, állítólag nagyon élvezetesek voltak az óráim. A filológián aztán kötelezően tanultunk pedagógiát, így valamiféle elméleti háttérképzést is kaptam. A színészoktatás persze teljesen más – túlsúlyban gyakorlati jellegű, ami nem jelenti azt, hogy az elméletet elhanyagolnánk. De erre vannak egyébként elméleti óráik is… Az első hónapokban elsősorban a saját tanáraim gyakorlatait vittem tovább, játékokat, mozgás-gyakorlatokat, koordinációs feladatokat, és nagyon sok mást. Felhasználtam olyan dolgokat is, amiket workshop-okon tanultam. Aztán később lassan kialakult bennem, mi az, amit ezekből fontosnak tartok, mi az, amit másképp látok, hol tartom kiegészítendőnek. És ezek folyamatosan változnak, minden egyes évben átgondolom, mi az, amit meg akarok tartani az eddigiekből, és mi az, amiben változtatni kell. Ebben pedig nélkülözhetetlenek a diákok: sokan nem hiszik el, amikor azt mondom, hogy engem – színpadtól függetlenül – a diákok „tartanak frissen”. Minden csoport más felállású (nemileg is: egyik évben több a lány, másikban a fiú), nincs és nem is lehet egyforma „receptje” minden csoportnak. Lévén, hogy háromévente új évfolyamot vezetek, minden első év elején azzal szembesülök, hogy újra és újra át kell gondolnom azt, amit és ahogyan addig mondtam nekik. Egyszerűen nem működik az, hogy „Fogadjátok el, mert ez így van, így kell lennie!” Megvallom, az első két-három évben bennem is ez volt, ez a tekintélyelvűség és rákérdezés nélküli hagyománytisztelet, egyfajta óvatosság, de most, így negyvenen túl és 15 évnyi tanítás után azt gondolom, folyamatosan és ténylegesen rá kell kérdeznünk önmagunkra és egymásra. És erre a fiatal, teljesen nyitott színészhallgatóknál ideálisabbat nem is nagyon tudok elképzelni. Persze, néha érzem, hogy elakad a lélegzetem, olyan naivitásról tanúskodik egyik-másik mondatuk, véleményük, de aztán arra gondolok, hogy nézzük csak meg, miért is gondolkoztak úgy erről a dologról…
Tanárként mi a célod? A nyitottság elérése, a személyiségfejlődés, vagy technikai ismeretek?
Mindhárom. A kolozsvári főiskoláról az járja, hogy a nálunk végzettekkel szeretnek a rendezők dolgozni, mert kutató szelleműek, nyitottak, hajlandóak kísérletezni és alaposak. Ehhez nyilván az is hozzátartozik, hogy egy olyan városban élnek a diákok, ahol azért rengeteg kulturális és egyéb élmény éri őket. A személyiségük ebben az időszakban erőteljesen fejlődik; általában egy másik városból, legtöbbször kisebb településről kerülnek egy – elsőre – idegen közegbe. A folyamatos családi felügyelet alól kiszabadulva megízlelik az egyetemi életet: forgatag, tömeg, bulik, kocsmák, szerelmek, nagy lelki és szellemi és fizikai változások – persze, hogy változnak! Szinte minden évfolyamon vannak olyanok, akik az elején nem mutatják azt, hogy harmadév végeztével hova fognak jutni – pozitív értelemben. A technikai ismereteknek én személy szerint rendkívüli fontosságot tulajdonítok, ezzel kapcsolatban néha vitázunk is a kollégákkal. Az érem egyik oldala, hogy egyfajta nyitottságot, rugalmasságot próbálok belenevelni a diákokba, a másik pedig az, hogy ezzel párhuzamosan – vagy ezzel látszólag szemben – lényegesnek tartom egy technikai arzenál felépítését, egész konkrét dolgokból.
Miből tudod lemérni azt, hogy jó munkát végzel? Abból, hogy az egyetemi előadásoknak sikere van, vagy hogy a diákok megtalálják a színházaknál a helyüket, vagy hogy jó a munkalégkör az egyetemen?
Azt hiszem, minden, a szakmájára és a saját munkájára valamit is adó ember szeret minél eredményesebben és jobban dolgozni. Valamilyen szinten munkamániásnak tartom magam – a tanításban mindenképp. Azt, hogy jó munkát végzünk-e, ez, azt hiszem, örök kérdés. Legalábbis időről időre felmerül bennem, hogy vajon tényleg tudtam-e valamit adni a hallgatóknak, illetve tudtam-e olyan irányba befolyásolni őket, ami ténylegesen az ő hasznukra válik. Néha a legváratlanabb pillanatokban kapok visszajelzést: sokszor évek után, díjazottan jönnek vissza azzal, hogy „Most már értem, mit akartál akkor...”, meg „Amikor ezt meg ezt mondtad, rettenetesen utáltalak, és aztán idővel teljesen átértékelődtek bennem a dolgok” stb. Nyilván, ezt minden pedagógus megéli a pályája során. Ez például egy fokmérője annak, hogy jól végez(het)em a munkám. Persze, vannak objektívebb „mérőeszközök” is. Valóban, az előadások sikere, sőt, még inkább a bennük szereplők későbbi (szakmai) sikerei árulhatnak el valamicskét. Azt hiszem, „rendben vagyok”: a csoportjaim végzőseinek döntő többsége pályán van, jelentős romániai és magyarországi szakmai díjakkal jutalmazták már őket. Harmadik elemként a jó munkalégkört említed. Ez összetettebb dolog. Kollégák között, mint minden munkahelyen, vannak barátságok, kötődések, aztán vannak szúrkálódások, sőt kisebb-nagyobb ellenségeskedések és néha céltalan, fölösleges energiákat ölő lobbizások is… Két évig tagozatvezető voltam, és bőven tapasztaltam a körülöttem levő „barkácsolást” én is, noha igyekeztem külön-külön mindenkivel megbeszélni a dolgokat, a transzparencia jegyében. Művészeti, sőt színházi szak lévén ezek a pozitív és negatív érzelmek még jobban felerősödnek, hiszen színészi, rendezői, kritikusi egók csapnak néha össze, „ideg van”. (Nem beszélve egy-egy színházi vagy egyetemi főpróba-időszakról…) Ideális esetben ezeknek nem kellene megjelenniük az oktatásban, de ez nyilván nem ilyen egyszerű. Azt viszont merem állítani, hogy nálunk szinte kivétel nélkül minden tanár a saját legjavát nyújtja, amikor a hallgatókról van szó. A diákokkal igyekszem bensőséges kapcsolatot kialakítani. Ezért esik jól, hogy elsöprő többségükkel a diplomaszerzés után is tartjuk a kapcsolatot, sőt, a legjobb barátaim ma szinte mind a volt diákjaim közül kerülnek ki. Ez az emberi, baráti, „humán” tényező nekem pedig legalább annyira fontos, mint egyfajta üres, hideg, korrektségében steril „szakmaiság”.