Július 11-ét említik a kubai megmozdulás dátumának, de valójában már sokkal régebbi a kubai kormányellenes mozgalom. Egy éve figyelik Manuel Luis Alcantara, művésznevén Luisma fiatal szobrászt, Maykel Osorbo énekest és a San Isidro mozgalmat. Maykel bevarrta a saját száját, a szólásszabadság hiányának és a tehetetlenség fájó bizonyítékául, Manuel pedig többször lépett éhségsztrájkba: elmondása szerint elvitték egy kórházba és mialatt házkutatást végeztek az államhatalom emberei, eltűntek a művei.
Májusban több művész kiment az utcára tüntetni. Bár kisebb összecsapások után hazamentek, de nem adták fel a forradalmi nézeteiket. Július elején az artemisai San Antonio de Banoban több ezren vonultak az utcára. San Antonio nem nagy helység; a COVID-19 előtt művésztáborokat szerveztek ott, de valójában semmilyen nagyobb rendezvény vagy fontosabb esemény nem történt. Ezért is különös, hogy éppen onnan indult a nagyobb megmozdulás. Az internetkapcsolat megszakadását és az áramszünetet említették a felháborodásuk okának, de a valóságban nagyobb sérelmek érhették őket – nem mintha az internet, mint a világgal történő egyedüli kommunikációs lehetőség szünetelése nem lenne elég nagy csapás. Az államhatalom az amúgy is nehezen működő felületeket, mint a Facebook-ot, Whatsapp-ot, Twittert és a Correo-t (e-mail szolgáltatás) nem egyszer tette parkolópályára az utóbbi időben.
Forradalmi megmozdulások azonnal szerveződtek Havannában és Santiagoban, Miamiban és Madridban. Emberek ezrei mentek utcára a Patria y Vida! (Haza és Élet!) kiáltással: ezzel fejezték ki elégedetlenségüket a kubai kormány válságkezelése ellen a pandémia alatt. Tüntettek a súlyos gazdasági helyzet kialakulása és a totalitárius rendszer fenntartása miatt.
A San Isidro mozgalom szerint sokkal több ember tűnt el, került ismeretlen helyre, mint ahogy azt a kormány kommunikálja; leadtak egy listát azokkal a nevekkel, akik nem elérhetők, és számonkérik a kormány kommunikációjától az egyetlen (!) halott áldozat közlését.
A kubaiak másik fele szerint viszont a mozgalom az Egyesült Államok által szított: a lázadó fiatalok között lehetnek olyanok, akik előnyt kovácsolhatnak a szervezésből. Ezt kommunikálja Miguel Díaz-Canel elnök is, aki az USA-ra tolja a felelősséget és „vandáloknak” nevezve a lázadókat, könnygázt és fegyveres rendőröket vetetett be ellenük.
Tény, hogy Kuba harminc éve nem volt ilyen súlyos helyzetben: az emberek az utóbbi egy évben éhezésre kényszerülnek, hatalmas sorok alakulnak ki naponta a kevés rizsért vagy csirkéért, amit vagy kihoznak aznap a boltokba, vagy nem. Az idegek feszültek, a sorokban összeszólalkoznak, lökdösődnek – azok az emberek, akik nemrég csak mosolyogni, énekelni és táncolni tudtak, bárhol is voltak…
Az orosz vagy akár a román kommunista totalitárius rendszer köszönt vissza ezekben a képekben. Bár a helyi médiában is ritkán jelenik meg, de az élelmiszereket ételjegyek ellenében lehet csak beszerezni már évek óta. Cukorjegy, olajjegy, tojásjegy – a családonkénti felosztás szabályai szerint. Mindez az orosz viccre emlékeztet: Hogyan néz ki egy leningrádi szendvics? Két kenyérjegy közt egy húsjegy…
A koronavírus sem érkezett a legjobb időben: ebben a gazdasági válságban csak tetézte a problémákat. Nemrég attól volt hangos a sajtó, hogy Kuba, ez a mindössze tizenegy millió lakost számláló kis közép-amerikai ország legyártotta saját (!) vakcináit, a Soberana I-et és a Soberana II-t. De akkor hol van…? – kérdezhetnék úgy a kubaiak, mint a világ többi része egyaránt.
Nelson Alcantara kubai orvos elmondása szerint kísérleti fázisban van és lassú a procedúra. De addig, amíg néhány hónappal ezelőtt Kuba minödssze nap egy-két fertőzöttet regisztrált, most napi hat-hétezer esetnél járnak: a számok pedig exponenciálisan növekedeknek.
Hol késik hát az oltás? Azt persze meg lehetne kérdezni, honnan is lenne Kubának ennyi alapanyaga és amíg Olaszországot, Spanyolországot, Belgiumot az EU masszívan segítette, az Egyesült Államok átvette az Indiában legyártatott vakcinákat. Kuba ott maradt egyedül. Nem először a történelemben.
És itt jön egy kis csavar: hol van a Nagy Testvér? Akárhogyan is nézzük a dolgokat, hatvanhárom éve embargót szabott ki Kubára az Egyesült Államok és nem hogy engedett volna, de Trump utolsó lépése az embargó és a szankciók csúcsra emelése volt. A kubai diaszpóra egy része nagy hévvel szavazott Bidenre, azt remélve, hogy ő meghozza a segítséget. De a segítség nagyon is késik: Biden sem lép semmit Kuba irányába, ahogy hatvan évvel ezelőtt és azóta sem lépett senki a Fehér Házból. Még talán anno Obama enyhített valamicskét a helyzeten, de a megoldás ott is csak váratott magára.
Alejandro Mayorkas, az amerikai belbiztonsági miniszter, akinek szülei a USA-ba menekültek a Castro-rezsim elől, azt a választ adta a kubai politikai menekülteknek, hogy nincs helyük a USA-ban. Egy harmadik országba szállítják majd őket, de ezt az országot nem nevezte meg.
De hogyan jutott ebbe a hatalmas válságba Kuba, amikor köztudott dolog volt, hogy az ország bár szegény, nincs éhező gyermek? Először is: honnan származik Kuba bevétele? Jórészt a turizmusból, amit most akadályoz az USA: elvitte a Mariott-szállót Havannából, megszüntette a Western Union-t, amin keresztül pénzt küldhettek a szegény rokonoknak az amerikai vagy európai családtagok, és ez csak néhány a százvalahány szankcióból…
Bárhogy is érvel Miguel Díaz-Canel kubai elnök, és bármennyire is nem szimpatikus, van valami igazság abban, hogy a USA semmit nem enyhít Kuba fájdalmán. Egyet szajkóz, hogy ne legyen szocializmus, hogy ne legyen Castro: de az már egy másik kérdés, miért is annyira fontos ez a kapitalista Egyesült Államoknak? Talán jobban fel lehetne vásárolni Kubát, ahol idegen nem vehet magántulajdont, csakis kubai állampolgár.
De a USA-nak nem volt fontos Venezuela vagy Nicaragua elszegényedése sem, csak mondta a magáét az elvek és Isten nevében, valahányszor elcsengenek a humanitárius szlogenek, hogy megértik az emberek elégedetlenségét. És ezzel marad minden úgy, ahogy van.
Kuba szenved, az a Kuba, ahol az oktatás mindenkinek alanyi joga, ingyenes és magas színvonalú.
Az a Kuba, ahol az orvosi ellátás mindenkinek jár, legyen szegény vagy gazdag, ugyanolyan ellátásban részesül.
Az a Kuba, ahol az utolsó falat kenyeret is szétosztják a kubai öregek, megkínálják vele a gazdag turistát – nem baj, ha ők nem laknak jól.
Az a Kuba, ahol a házakban, utcákon, tereken, réteken, autókban zene szól és ahol a rendőr néha salsázik Malecon partján a többi kubaival, amíg vigyáz a rendre.
Az a Kuba, ahol egy asztalnál leülnek és isznak egymás söreiből, esznek egymás ételéből.
Az a Kuba, ahol a kisgyermekek szakadt cipőkben vagy épp szép Nike-utánzatokban mind Maradonák az utca focipályáin az autók és kutyák közt.
Az a Kuba, ahol a hosszú lábú, hatalmas, dús hajú negriták táncolva lépdelnek, vagy éjjel kisgyermekeket szoptatnak, míg szól a rumba, a salsa vagy a reggaeton.
Mi lesz, ha egyszer ez a Kuba eltűnik? Talán egy jobb élet lesz, talán nőnek a lehetőségek, talán egy orvos nem hatvan dollárt (~18.000 Ft) keres havonta, egy tanár nem huszonötöt, talán eltűnik a csirkesor és ezzel együtt eltűnik a százhárom éves La China is az utcáról, mosollyal az arcán, szivarral a szájában, Frida-koszorúval a hajában, a legszebb mind közül. Kérdem Wilson barátomat: hát mi lesz, ha ez mind megváltozik egy napon és már utazhatsz, már állandó munkád lesz, már házad lesz, ahol lakhatsz, el tudod képzelni?!
Hallgat. Majd megszólal: „Nem tudom, de egyet tudok! Az utolsó csepp véremet kiontom Kubáért, ha kell, pontosan ezért a Kubáért! Yo soy cubano! No quiero capitalismo!”
Sok Wilson él az utcákon és sok Manuel Luisma a kubai zászlóval maga köré tekerve. Mindnyájan egy jobb Kubát akarnak: nem gyorséttermet és nem milliókat, de szabadságot és emberséget, egy álmot, amit Fidel álmodott. Vagy Jose Marti. Azt a Kubát, ahol ugyanúgy szól a zene, ahol az ősök szelleme ugyanúgy velük van a santeria rítusaiban, a fehér esernyőben a napsütésben, az eldobott kókuszdió-korongok jóslataiban, a gyermekeikben, az asszonyaikban, a zenéjükben és táncaikban, a rumban és a szivarban, a kubaiságban.
Öt amerikai fiú bement Kubába egy drónnal és hét órát vártak, mert a hatóságok elvették tőlük. Azt szerették volna bemutatni, hogy Kuba jelenleg nem színes, mint a képeken, hogy Kuba szegény és elmaradott. Kubát nem lehet csak szemmel látni. Kubához szív kell és nyitott befogadó elme. Ahogyan a kubai utca emberei viszonyultak az öt amerikai fiúhoz, úgy kellett volna nekik is viszonyulni, nem pedig felháborodni. Hiszen ha elmész egy idegen kultúrába, tiszteld és tartsd be a szabályait, fordulj szerény megértéssel felé, mert a tanulás befogadás és alázat.
Valószínűleg elkerülhetetlen a változás Kuba életében, és nehéz megjósolni, hogy egy brazil/kolumbiai rendszer következik, ahol még nagyobb a szakadék a gazdagok és szegények közt, a favellák rákényszerülnek a bűnözésre, és egy réteg nagyon meggazdagszik… Vagy egy teljesen más Kuba következik?
Bárhogy is lesz, amíg Wilson és Luisma kezet fognak a kubai zászló alatt, addig megmarad a Yo soy Cuba! szellemisége.
