Amikor Francisco Meli elénekeli Cavaradossi levéláriáját, az idős férfi ránéz az áhítattal figyelő idős asszonyra, és megsimogatja az arcát. Hosszú évek óta nem láttam ennél szebb simogatást, ahogyan az öreg, ráncos kéz kinyúl a pléd alól és megérinti azt az arcot, amit – tán ötven éve is már- ugyanígy érintett meg. Ne félj, nem hagylak el, így halunk meg együtt, mint Flória Tosca és Cavaradossi!
Nagyanyám felveszi a legszebb ruháját, kirúzsozza a száját mélyvörös rúzzsal, felhúzza ünnepi magas sarkú cipőjét, amit régóta tartogatott a szekrényben, mert nem is volt alkalma viselni, hat gyermeket hozott világra, elvált, mégis felnevelte őket, és túlélt két világháborút. Megrázza magát, és elindul az operába… Érzi, hogy Tosca neki énekel, hisz Tosca az, aki ezerszer meghalt a szerelemért, a becsületért, az ártatlanok megmentéséért, a hitért és a végső beteljesedésért. Átszellemülten hallgatja az áriát: Tosca imája az ő egyetlen és soha meg nem ismételhető szívbéli imádsága az oly jól elbújt Istenéhez.
„Tisztán éltem, híven szerettem/ Én szándékkal senkinek bajt nem okoztam!”
Nagyanyám könnye feljut az üres égbe és lehull arcomra, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon kezét imára összekulcsoló Toscára, onnan tovább megannyi nő arcára.
Puccini tudta ezt, az ő Elvirája operáinak hősnőjévé vált, szeretett, féltékenykedett, férfiruhákba öltözött, ármánykodott és rögeszmésen imádta férjét, az életet, múzsája és átka lett Puccini életének.
Sümegi Eszter vérvörös ruhában meggyilkolja Scarpiat, a zsarnokot, fut szerelméhez, és bár vaktöltények voltak a tervben, Mario már halott… Tosca ránéz a katonákra, leugrik a várfalakról, zuhan a mélybe.
Egy pillanatra felvillan Romeo és Julia szerelme és tragikus sorsa, nagymama meghalt szerelme, egzisztenciális magányom fájdalma a Margitszigeti Szabadtéri Színpad tribünjén, a csillagos ég alatt.
Akkor látom meg őket: előttem ülnek, hoztak egy-egy kopottas, régi plédet, belebújtak, melegedtek a hűvös éjszakában. Öregek már, egy férfi és egy nő, talán évtizedek teltek el egymás mellett, voltak háborúk és reménytelen éjszakák, gyermekeik születtek és a szüleik már rég meghaltak, de ők egymás mellett maradtak, és most is itt vannak az operában, mint akkor rég. Számukra az élet fontos eseményei nem egy monitor előtt idéződnek fel, nem is a mozivásznat bámulva, hanem itt, a fényes hold árnyékában, a fák lombjai alatt, ezen a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Amikor Francisco Meli elénekeli Cavaradossi Levéláriáját, az idős férfi ránéz az áhítattal figyelő idős asszonyra, és megsimogatja az arcát. Hosszú évek óta nem láttam ennél szebb simogatást, ahogyan az öreg, ráncos kéz kinyúl a pléd alól és megérinti azt az arcot, amit – tán ötven éve is már- ugyanígy érintett meg. Ne félj, nem hagylak el, így halunk meg együtt, mint Flória Tosca és Cavaradossi! – ezt üzeni az örökkévalóságba ívelő simogatás, aminek látványával nem tudok betelni. Hova tűnt az opera az életünkből, hova tűnt nagymama legtisztább menekülése a szürke valóság elől?
Amikor Sümegi Eszter Toscája leugrik a mélységbe, nagymamám összerezzen, vele együtt én is, az idős nő is, hányszor meghalunk mi nők, hogy aztán újjászülessünk.
Victorien Sardou könyve, a Tosca sohasem született volna meg, ha Dejazet színésznő nem győzi meg arról, hogy az orvosi szakma nem neki való, inkább alkosson, írja meg Tosca történetét. Dejazet is százszor meghalt Toscaként a saját életében, veszített a szerelemben, az álmok ködös mezején.
Lehet, Tosca csak a zsarnok Scarpiat győzte le és nem a zsarnokságot, és ha meg is adta magát, s árulóvá lett egy pillanatra, a szerelemben hőssé vált. Hát nem ezek vagyunk mi, nők?
Amikor kisgyermek voltam, és elvitt apám az operába, azt hittem,a Levélária egy falevél áriája, és nem értettem, hogyan lehet egy falevélnek áriát szerezni… Milyen különlegesek gyermekkorunk asszociációi… Megmarad bennünk az egykori zene, néha egy egész életen át emlékszünk arra a gyermekkori előadásra. Apám elcipelt, nem akartam menni, nem is tetszett az elegáns bőrcipőm, aztán felcsendült a zene. Nem sokat értettem belőle, de belém ivódott egy érzés, addig soha nem érzett harmónia, s bár már mindent értek, az a pillanat soha nem ismétlődik meg. Szeretném, hogy újra ott legyek, apám életben legyen, és egy szót sem szólnék a bőrcipőre, sem az operára, de Tosca meghalt egyszer s mindenkorra.
Az imája fennmaradt, hiszen az imák az emberiség kollektív kétségbeesett kiáltásai, könyörgései a remélt Istenekhez.
A Tosca bemutatóján, 1900. január 14-én a római színházban, a Teatro Costanziban bombariadó volt, a nép ijedten kavargott. Most, 2022. július 10-én, amikor a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Francesco Meli Mario Cavaradossi szerepében golyók által hal meg a színpadon, a szabad ég alatt, valahol nem messze tőlünk dúl a háború, anyák és feleségek siratják fiaikat, férjeiket, gyermekek apáikat, a szeretet ezerszer meghal, Cavaradossik mellét puskagolyók járják át, magányos Toscák siratják szerelmeiket.
De valahol a leomlott falak mögött újra éa újra felcsendül a Levélária és Tosca imája, mert a zene és a könnyek örökkévalók, és csak a zene menti meg ezt a világot, ad enyhülést és békét.
Ne hagyjuk meghalni az operát!
