Essünk túl a cselekmény egymondatos összefoglalásán.
Juliuson, az idős terapeután rákot diagnosztizálnak, ezért utánamegy legnagyobb szakmai kudarcának: megkeresi Philipet, a szélsőségesen mizantróp „filozófiai tanácsadót”, akit három éven át hiába próbált kigyógyítani szexfüggőségéből, és bevonja saját csoportterápiás foglalkozásába. (Sokszorosan bővített, igaz, de azért ez egy mondat.)
Nem nehéz észrevenni ebben a vadnyugati történetek párbaj-motívumát. Ott áll a két fickó a szalon előtt, ördögszekeret fú közöttük a szél, hunyorognak, a néző meg rágja a körmét a feszültségtől, ki puffantja le a másikat. Vajon Julius arat diadalt, akinek alapelve, hogy az emberi kapcsolatok csodálatosak, és minden bajunk orvossága ezek megélésében rejlik? Vagy Philiph győzedelmeskedik, ez a Schopenhauer-hívő pesszimista, aki szerint az érzelmek csak megakadályoznak minket abban, hogy azok legyünk, akik? Micsoda csörte!
Jó, hát Yalom nem játszik tisztán. Juliust úgy ábrázolja, mint valami bölcs és törődő Mikulást, aki summa cum laude végzett a guruképzőn. Philip ezzel szemben (legalábbis kezdetben) indokolatlanul irritatívnak tűnik. Mindenre Schopenhauer-idézetekkel válaszol (jó, néha Epiktétosszal), ha megkérdezed tőle, mennyi az idő, arra is dob egy passzust „A világ mint akarat és képzet”-ből. Komolyan, az embernek kedve szottyan addig ütni a fejét egy kétkötetes filozófiai enciklopédiával, amíg egybe nem olvad a padlószőnyeggel, miközben azt üvöltjük: „Te arrogáns lókolbász, te! Hisz csak azért zúgtál bele Schopenhauerbe, mert neki ugyanolyan elcseszett élete volt, mint a tiéd! Most komolyan, tényleg azt hiszed, hogy jobb lesz neked, ha pont olyan rossz, mint egy híres embernek?”
Különben, be kell valljam, azért megértem valahol Philipet. Gondolom, mindenkiben van egy kis Schopenhauer, bennük, olvasókban meg pláne. Mi sem szívesen vegyülünk embertársainkkal, különösen ha épp nagyon jó könyvben vagyunk. Bennünk is van antiszociális vonás, nem találjuk kapcsolatainkban a megfelelő hangot, mert csak magunkra figyelünk, és/vagy nincs szótárunk a másik érzelmeinek átéléséhez. De amit Philip csinál, az mégiscsak túlzás. Értelmezésében a schopenhaueri módszer azt jelenti, hogy fogjuk magunkban azt, ami a legrosszabb, amin változtatni kéne – az emberi kapcsolatokra való képtelenséget -, és piedesztálra emeljük. Azt mondjuk: igen, képtelenek vagyunk a kapcsolatra, de ez azért van, mert ez az egész dolog a „kétlábúakkal” értelmetlen. Vonuljunk ki inkább a világból, zárjuk ki azt – éljük át a maga teljességében érzelmi nihilünket, csináljunk belőle szentséget*. Hát, Philip, kösz, de ez marhaság.
Ezen a ponton le kell szögeznem: én nagyon kellemesen csalódtam ebben a könyvben. Az első pozitív tapasztalatom az volt, hogy Yalom tud írni, mégpedig kifejezetten jól. Maximálisan elsajátította azt az epikus regényekhez nélkülözhetetlen skillt, hogy kevés vonással kell élő figurákat teremteni. Ez esetében különösen fontos, hisz az egész kötet központi eleme maga a terápiás csoport, ahol Julius és Philip „megütközik” – ha ott sematikus figurák vennék körül őket, lyukas garast sem érne az egész sztori. De ezek a szereplők jól aláfekszenek az alapkonfliktusnak, mindegyikük hozzáteszi a magáét – ettől lesz végig dinamikus a szöveg. És nem mellesleg ettől érzi úgy az olvasó, hogy őt is keringőzni hívják, neki is meg kell nyilvánulnia, együtt kell gondolkodnia a többiekkel – magyarán: neki is részt kell vennie a terápiában. És az olvasói bevonódás előidézésében Yalom megdöbbentően jól teljesít.
Amúgy nyilván igaz, hogy ez az egész regény nem más, mint egy elfogult szerelmes levél a csoportterápia gyakorlatához. (Milyen is lehetne egy szerelmes levél, ha nem elfogult?) Ezzel jó tisztában lenni. Gyanítom, itt Európa-külsőn a csoportterápia még mindig valami egzotikus dolognak tűnik, úri huncutságnak, helyenként egyenesen a dekadens, haldokló Nyugat végvergődésének. Hát milyen dolog az, hogy felnőtt emberek zokogva megvallanak vadidegeneknek olyasmit, amit még az anyjuk se tudott róluk? Az meg aztán tényleg mindennek a teteje, ahogy másfél óra után a terapeuta lezárja az egészet: „Fantasztikusak voltatok, szeretlek benneteket, de másfél perc múlva lejár az idő, szóval tipli van. Gyula, tudom, hogy mondat közepén vagy, persze, nagyon érdekes lenne végighallgatni őszinte vallomásodat a drogfüggőségedről, de mit csináljunk. Na, akkor 70 dollár lesz per kopf, csekket is elfogadok.” És nyilván mindebben van valami. Mégis: Yalom olyan gusztussal tud beszélni erről az egészről, hogy nekem komolyan kedvem szottyan beiratkozni valami terápiára – bármilyen ürüggyel. Fantasztikus lenne így megélni a mások iránt érzett érzelmeimet, anélkül, hogy félnem kéne a következményektől. Nyíltnak lenni, őszintének, bízni abban, hogy támogató közeg vesz körül. De ezt a szálat most elengedném, nem terápia az értékelés, nem akarok túlzottan kitárulkozni. Pedig nem kizárt, hogy pont azért ragadott meg per pillanat ez a könyv, mert valójában igenis ki akarok tárulkozni.
Kiváló regény ez. Nem is azért, mert Yalom tagadhatatlanul olyasvalamit csinált, amit előtte az irodalomban még senki. Hanem mert képes volt a regény gúnyájába ölteni azt, amihez ért, amit szeret, mégpedig úgy, hogy hozzáértése és szeretete tökéletesen kitapintható és megélhető maradt.
* Schopenhauert felületesen ismerem, ám amit tudok róla, nem teszi szimpatikussá. Nekem olybá tűnik, eleven példája annak, hogy a zseni is lehet korlátolt. Most komolyan, hogy hiheti valaki, hogy gondolatai megváltják a világot, ha egyszer ezek a gondolatok épp a világtól való hideg távolságtartáson, sőt annak lenézésén alapulnak? Nem válthat meg az, aki távolságot tart. A schopenhaueri pesszimizmus nem oldhatja meg az emberek problémáját – egyetlen hozadéka az, hogy segített Schopenhauernek túlélni saját depresszióját. Mégpedig azzal, hogy fáradságos munkával meggyőzte önmagát, hogy hozzá képest a komplett emberiség a mocsári zsurlók szellemi színvonalán áll.
