HARAG

Riekje Boswijk-Hummel elemzései

Mindnyájan dühösek leszünk olykor, de a harag kinyilvánítása többnyire több problémát generál, mint amennyit megold. Mégsem szabad elfojtani, fontos, hogy felismerjük a mögötte meghúzódó frusztrációt, félelmet és fájdalmat, és megtanuljuk elengedni, hogy végül az empátiának és a megértésnek adhassa át a helyét. Miért leszünk dühösek? Mi játszódik le bennünk ilyenkor? Fojtsuk el a haragunkat, vagy jobb, ha kiadjuk magunkból? Hogyan ismerhetjük fel a mögötte rejlő érzéseket? Hogyan tanulhatjuk meg uralni és elengedni? Riekje Boswijk-Hummel könyve a pszichológiai jelenség minden aspektusát igyekszik körüljárni, így hasznos segédeszköz lehet a szakmabeliek számára, de jól alkalmazható a magánéletben is. Szerinte a harag természetes dolog, nem szabad tagadni vagy elfojtani. Jelző funkciója van, emiatt fontos, hogy felismerjük és megvizsgáljuk. Hangsúlyozza viszont, hogy a harag kinyilvánítása és a nyomában kialakuló veszekedés csak még több problémát szül, mint amennyi addig volt. Ennek kapcsán részletesen kifejti, hogyan lehet a konfliktushelyzetek megszüntetése érdekében pozitívan és hatékonyan közeledni másokhoz, ekképpen javítva emberi kapcsolatainkat. Bemutatja a harag megnyilvánulási formáit, a megjelenését kiváltó ijedséget és frusztrációt, a hátterében húzódó félelmet és fájdalmat, valamint a megállításához és elengedéséhez vezető módszereket, hogy végül ez a romboló érzelem átadhassa a helyét az empátiának és a megértésnek. Ehhez nyújt hathatós segítséget – terapeuták ás laikusok számára egyaránt – Riekje Boswijk-Hummel. 

Riekje Boswijk-Hummel: „– A közelmúltban ismét megtörtént: előadást tartottam a haragról, és rávilágítottam, hogy a harag közvetlen kinyilvánítása – például szemrehányások vagy vádak, állandó morgás, a bosszúság kifejezése vagy a folytonos támadás formájában – nem gyümölcsöző, és gyakorta több problémát okoz, mint amennyi addig volt. Ezen a ponton félbeszakított valaki, aki határozottan állította, hogy „joga” van a haragra, és hogy a dühöt kinyilvánítani igenis jót tesz. Még be sem fejezte mondandóját, amikor mások is csatlakoztak hozzá, és ők is azt bizonygatták: nem akarnak megválni a harag érzésétől. „A harag ad is valamit” – jelentették ki, és: „A harag igen erőteljes energia; életenergia, amitől nem kell és nem is lehet megszabadulni!” Azt sugallták ezzel, hogy a jelenlevőket a harag természetének elemzésével egyben meg akarom fosztani életenergiájuktól is. Az ezt követő beszélgetésben valaki csatlakozott az előző megjegyzéshez, és azt állította, hasznos dolog ismerni saját haragunkat, mert akkor pozitívan tudjuk alkalmazni saját határaink meghúzásánál. „Ha egyértelműen akarod kifejezni magad, akkor igenis szükséged van ehhez erőre: át kell lépned egyfajta küszöböt, és ez csakis a harag révén válik lehetségessé” – hangoztatta meggyőződését az illető.
„A közelmúltban ismét megtörtént” – írtam fentebb. És tényleg: mióta csak előadásokat tartok a haragról és a veszekedésről, márpedig ennek már több mint húsz esztendeje, újra meg újra szembesülnöm kell ezzel. Amikor kifejtem, hogy nem bölcs dolog a haragot közvetlenül kifejezni, és hogy a problémákat más módon is meg lehet oldani, mindig akadnak olyanok, akik erről hallani sem akarnak. Ők azt állítják, hogy joguk van a dühükhöz, hogy a haragnak igenis „ki kell jönnie”, hogy a düh egy olyan vitális erő, amelyet nem nélkülözhet az ember, hogy a harag megkönnyebbülést hoz, hogy egy heves vita megtisztítja a levegőt, és így tovább. Az egyik legelképesztőbb érv, amelyet gyakran hallottam, ez volt: „Ha soha nincs veszekedés, az olyan unalmas!” Mintha veszekedés nélkül az élet olyan unalmassá válna, akár egy fülledt vasárnap délután…
Egyébként nem csupán előadásom „egyszerű” látogatói voltak, akik ilyesmiket állítottak; azok is meggyőződéssel hangoztattak ilyeneket, akik hivatásszerűen foglalkoztak a harag és düh természetével. Gyakran mindenféle elképzeléseik voltak a harag kinyilvánításának szükségességéről, a szemrehányásokkal való szembesülésről és arról, hogyan lehet megtanulni kifejezni azokat, hogyan lehet megismerni a harag erejét, és hasonlók. Az igazat megvallva ilyen gondolatok annak idején nekem is megfordultak a fejemben. A nyolcvanas években én magam is meg voltam győződve arról, hogy a haragot ki kell kiabálnom magamból; hogy jó a terápiás foglalkozásokon porolóval verni egy elképzelt személyt, például apádat vagy anyádat; hogy saját igazi erődet azáltal tudod megismerni, ha nagy haragra gerjedsz.
Mindezeket a nézeteket mára már nem osztom, helyüket más meglátások foglalták el. Ennek oka abban keresendő, hogy a nyolcvanas évek vége óta komolyan elmélyültem a buddhizmusban, a buddhizmus pedig a harag közvetlen kifejezését nagyon helyteleníti. Ez a felfogás szöges ellentétben áll azokkal a nézetekkel, amelyek akkoriban a terápia világában uralkodtak, és ez gondot okozott számomra. Mivel azonban más tekintetben úgy éreztem, nagyon is érdemes elmélyülni a buddhista tanokban, nem tehettem meg, hogy ezt a felfogást minden további nélkül elutasítom, még ha nem is értettem egyet azzal. Elhatároztam tehát, hogy alaposabban megvizsgálom saját nézeteimet. „Mi a harag voltaképpen? Mi okozza, hogy az emberek dühössé válnak? Mi rejlik a harag mélyén?” – kérdeztem magamtól. Valamint: „Mi a harag kinyilvánításának eredménye? Mivel jár?” És végül, de nem utolsósorban: „Mikor ér véget a harag? Mi kell ahhoz, hogy megszüntessük a harag érzését?”
Mivel életem e szakaszában abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy terápiás foglalkozásokon dolgozhattam együtt emberekkel, a napi terápiás gyakorlatban bőven volt alkalmam elmélyedni ezekben a kérdésekben. Azért nevezem ezt szerencsének, mert az általam kezelt személyek bepillantást engedtek abba, mi játszódik le a bensőjükben, és így módom nyílt velük közösen megvizsgálni, mi is rejlett a haragjuk mélyén.
Természetesen górcső alá vettem saját magamat is. Mivel én is sokszor gerjedtem haragra, magam is kiváló „anyagot” szolgáltattam önmagamnak. Saját esetemben is megvizsgáltam, milyen helyzetekben leszek mérges, és kutattam, mi rejlett e mögött a harag mögött.
Valóban úgy tűnt, a harag mögött rejlenek a válaszok a fenti kérdésekre. Úgy tűnt, a harag mögött olyan érzelmek húzódnak, amelyek megmagyarázzák, miért keletkezik a harag, miért olyan heves gyakran, és miért érezzük sokszor elpusztíthatatlannak. Végül magam is megleltem a választ azokra a kérdésekre, hogy mi kell a harag megszüntetéséhez, és hogyan adhatja át a helyét olyan érzéseknek, mint az együttérzés vagy a megértés.
Kutatásom eredményeként sok korábbi nézetem tarthatatlannak bizonyult. Át kellett adniuk a helyüket néha gyökeresen más, néha csak árnyalatnyival különböző új nézeteknek. Ebben a könyvben ezeket szeretném leírni, mert így talán át tudom adni ezt a felfogást azoknak a segítőknek, akik terápia keretei között vagy más módon foglalkoznak a harag érzésével rendszeresen küzdő emberekkel.
Azt is remélem azonban, hogy az „egyszerű olvasó” fejében is rendet tudok teremteni. A haraggal mindenki találkozik, legyen szó akár saját haragjáról, akár más emberéről. Bízom benne, hogy sikerül megértetnem a harag dinamikáját, és eloszlatnom néhány közkeletű hiedelmet a haraggal kapcsolatban, képessé téve az embereket saját és mások haragjának kezelésére.
Biztosan nem azért írom ezt a könyvet, mert úgy vélem, senkinek sem kell vagy szabad többé haragot éreznie. Ez is egyike azoknak a kérdéseknek, amelyeket az előadások alatt mindig nekem szegeznek: „Ezek szerint már egyáltalán nem is szabad többé dühösnek lennem?” A kérdés gyakran egy szinte fenyegető megjegyzéssel is párosul: „De én nem engedem, hogy csak úgy elvegyék tőlem a dühömet.” Válaszom erre mindig kettős. Ezzel kezdem: „Én kifejtek egy teóriát. Ezzel azután azt kezdesz, amit akarsz. Egyáltalán nem érzem magam abban a helyzetben, hogy én mondjam meg, mit szabad, mit lehet, és mit nem. Nem is törekszem erre. Az én szememben mindenki maga felelős a saját viselkedéséért.” A válasz második fele pedig így hangzik: „Még ha akarnád, akkor sem lenne lehetséges, hogy soha többé ne légy mérges! Minden ember haragra gerjed időnként többé-kevésbé fontos okok miatt. A kérdés egyáltalán nem az, hogy szabad-e haragudni, vagy sem; haragudni mindenképpen fogsz. Számomra az a kérdés a lényeg, hogy mihez kezdesz ezzel a haraggal. Erről beszélek.”
Talán azért is írtam meg ezt a könyvet, mert az utóbbi években sok figyelmet szentelnek annak, hogyan tudnának békésebben élni egymással az emberek. A múlt század sok-sok olyan évtizede után, amelyekben a hangsúly mindig az „én”-en volt, aminek következtében az emberek egyre inkább elszigetelődtek egymástól, most ismét nagyobb figyelmet fordítanak egymásra, kapcsolataikra és arra a kérdésre, hogyan lehet békés módon együtt élni. Talán csak ez az általános tendencia ihletett meg engem is, és úszom az árral, mint egy kis hal a halak nagy iskolájában, ahol mindenki a harmonikus egymás mellett élés szószólója kíván lenni. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy célom e könyvvel: hozzájárulni egy ilyesfajta együttéléshez.”

A KÖNYV TOVÁBBi ADATAI
Alcím: Felismerni, megérteni, elengedni
Adatok:
ISBN 978 963 9718 35 7
328 oldal, 14×20 cm, puhafedeles, ragasztott
Ára: 3500 Ft
Megjelenik: február 10-én.

További részletek a könyvből

 

Author: Tamás Dorka

(1978, Kecskemét – Szeged – Budapest) Szabadúszó pr-tanácsadó, kreatív menedzser Kapcsolatfelvétel a szerzővel: tamas.dorka@chello.hu (30/474-55-92)