GÖRÖGORSZÁG

Napjainkban Görögország a magyar turisták egyik kedvenc úti célja. Mindenki tisztában van vele, hogy a kinti árak kedvezőek, a táj szemet gyönyörködtető, a görögök vendégszeretete pedig az egész világon ismert. Az ország sokszínű, és talán épp a felsoroltak miatt megunhatatlan, ezért vágyunk vissza újra és újra. Tényleg csak ezért? Nem hinném. Ez a nagy múlttal rendelkező ország több meglepetést tartogat számunkra, mint azt gondolnánk. A Görög Köztársaság Európa délkeleti, a Balkáni-félsziget déli részén fekszik, Európa, Ázsia és Afrika találkozásánál. Északon Macedóniával, Albániával és Bulgáriával, keleten pedig Törökországgal határos. Keleti és déli partjait az Égei-tenger, a nyugatit pedig a Jón-tenger mossa. Mindkettő a Földközi-tenger része, amelynek számtalan szigete közül sok Görögországhoz tartozik, köztük az egyik legnagyobb, Korfu is.  Ebben az országban született meg a demokrácia, a nyugati filozófia, itt rendezték meg először az olimpiai játékokat i.e. 776-ban. A szabad ég alatt dolgoztak a matematika alapjain, és ez az a hely, ahol a nyugati drámaírás megszületett. Többek között ezért nevezik a nyugati civilizáció bölcsőjének. A legutóbbi válság ellenére, továbbra is a fejlett országok közé sorolható, fővárosa Athén, és 1981 óta tagja az Európai Uniónak.

Korábban sosem jártam még Görögországban, az igazat megvallva, nem is nagyon foglalkoztatott. Tisztában voltam bizonyos tényekkel, de sosem kötött hozzá semmi személyes élmény. Egy váratlan lehetőség által juthattam el ebbe az országba, ahol majdnem egy hetet töltöttem. A családban én voltam az első. Valahogy Olaszország jobban vonzott minket. Ráadásul még sosem repültem, ezért már előre elterveztem, hogy én fogok a leghangosabban tapsolni a pilótának a sikeres földet éréskor. Izgalomtól görcsbe rándult gyomorral, egyedül szálltam fel a Görögországba tartó járatra hajnali fél négykor. Mindössze egy nagyobb hátitáska volt nálam. Kicsivel több, mint két óra volt az út, aminek végén szerencsésen landoltunk Athén repülőterén. Amint kikeveredtem a reptéri labirintusból, egyből az épp akkor ébredező fővárosba mentem. Nem egészen erre a látványra számítottam. Történelmi múltjára egyedül a várost uraló Akropolisz emlékeztetett, egyébként igazi nagyváros, annak minden előnyével és hátrányával. Közel 4 millió ember él itt, a sok jármű miatt a közlekedés nagy gondot okoz az athéniaknak. Ez, és a város fekvése játszik közre abban, hogy nyáron gyakori a szmog, amit a görögök nefosz -nak hívnak.

Görögország az életvidám, vendégszerető lakosok nélkül kopár, szürke vidék lenne, így viszont benépesítik a fejhangón vitatkozó, kedves, szeretetreméltó polgárok. Lenyűgözően tisztességesen bánnak a turistákkal; az étteremben felejtett táskát sértetlenül visszaadják, az elejtett pénztárcát pedig a jutalom gondolata nélkül, loholva hozzák a turisták után. Persze azért vigyáznunk kell: Athénban éppúgy vannak tolvajok, mint bárhol máshol, bár kevesebb, mint Európa nagyvárosaiban. Ha véletlenül betérünk egy görög családhoz, egy kicsit zavarban érezhetjük magunkat híres vendégszeretetük miatt. Imádják a jó vitákat, lévén, hogy a filozófia hazájáról beszélünk. Az éttermekben, kávézókban, és egyéb helyeken még mindig nagyon kötöttek a nemi szerepek. Bár a fővárosban már lazulnak a hagyományok: előfordul, hogy nők kerülnek vezető pozícióba.

Athén forgataga után egy kis nyugalomra vágytam, így ellátogattam a Nemzeti Régészeti Múzeumba, ahol mindössze 7 euróért megcsodálhattam Heinrich Schliemann ásatásai során feltárt arany maszkokat, serlegeket, tálakat, gyönyörködhettem a múzeum pompás szoborgyűjteményében és Agamemnón arany halotti maszkjában, bejártam két emeletet, láthattam az egyiptomi gyűjteményt, és mégis, egy nap kevés hozzá, hogy bejárjuk ezt a rendkívüli és egyedülálló objektumot. Nem maradhattam sokáig, a kompom este indult Athén kikötőjéből, a Píreuszból.

A legtöbb turista csak ennyit lát Athénból. Píreusz a város kikötője, középületei között jelen van a nagy kikötővárosra jellemző zaj és tömeg. Ezt a zsibongást remekül ábrázolja az 1959-es Vasárnap soha című film. A nagy meleg miatt nem igazán voltam éhes, de tudtam, hogy a hajóm csak másnap délután fog kikötni Monemvasziában, és nem tudhattam, hogy este a hajón mire számíthatok, ezért csak grillezett húst ettem görög salátával egy hangulatos kis étterem teraszán, majd pontban este 8 órakor hajóra szálltam és elhajóztam Görögország egyik legkülönösebb városainak egyikébe. Nevét nem sokan ismerik, és talán pont ez benne a jó: Monemvaszia üdítően romlatlan. Büszke voltam rá, hogy egy ilyen, kevesek által ismert helyen járhattam.

Monemvaszia az ország déli részén fekszik a Peloponnészosz-félszigeten, állandó lakóinak száma pedig mindössze 50. Ahogy átlépünk a város kapuján, az egyetlen bejáraton, döbbenve tapasztaljuk, hogy a város nem sokat változott a 15. század óta. Nagyon jól esett az a csend és nyugalom, ami ott várt rám. Leültem egy szűk kis utca kávézójának asztalához, az árnyékot adó lombok alá, és csak hallgattam a pincér és egy idős úr párbeszédét egy igazi görög feketekávé mellett. A kis várost azoknak ajánlom, akik tényleg semmi mást nem akarnak, csak pihenni, mert a békén, ókori bizánci hangulaton és tengeren kívül nem sok minden található itt.

Én sem maradtam, este 10 órakor indult egy kis magángép Delphoi-ba, közép-Görögországba. Sajnáltam, hogy az út nem tartalmazta a mükénéi romok meglátogatását, amit így éjszaka, és az eltérő útirány miatt még repülőgépről sem láthattam.

Hajnalodott, amikor a gép Delphoi mellett egy kis reptéren leszállt. Innen busz vitt fel engem és pár turistát a Parnasszosz hegység déli lejtőjéhez, ahol az egykori delphoi jósda romjai állnak. Az itt talált töredékek és táblák révén ismerhettük meg az ókori jóslási szokásokat. Itt tevékenykedett az orákulum, aki nem halhatatlan lény volt, hanem egy többnyire 50 feletti idős asszony, akiről úgy tartották, hogy Apollón isten jóstehetséggel áldotta meg. Őt nevezték Püthiának, aki mellett papok szolgáltak, ők értelmezték a jóslatokat. A mai elképzelések szerint a jóslás során a Püthia kábítószeres transzba esett, és elég homályosan fogalmazott, ezért is kellett külön értelmezni a szavait. A papok munkája létfontosságú volt: emberek és birodalmak sorsa dőlhetett el egy rosszul értelmezett jóslat miatt.

A templom fölött található a színház – amely meglepően épen maradt az utókorra –, az i.e. 4. században épült, és 5000 néző fért el benne. A színház mögötti részen felfedezhetünk egy stadiont, amely az egyik legjobb állapotban lévő ókori építmények egyike, még az előkelőségek helye is ránk maradt. Minden negyedik évben itt rendezték az olümpiai játékokhoz hasonló püthói játékokat. Felhívták a figyelmemet, hogyha Delphoi-ban járok, mindenféleképpen látogassak el az itt található múzeumba, amelynek kincsei vetekszenek az athéni múzeum kiállításai tárgyaival. Igazuk volt, nem csalódtam. Itt található a Delphoi kocsihajtó bronzszobra, a Három táncoló leány, és egy i.e. 6. századból származó, ezüstlemezekből és aranyból készült, életnagyságú bika maradványai. Az éjszakát a városban töltöttem, egy kedves kis szállodában, kilátással a romokra, a Parnasszoszra és a part felé lejtő olajfaligetekre. Másnap reggel pedig útnak indultam a meteórákhoz.

A Meteóra a világ egyik legkülönösebb helye, meglátogatását valamiért úgy éreztem, nem hagyhatom ki. A név maga annyit tesz „sziklák a levegőben”, ami meglehetősen találó elnevezés. A Tesszáliai-síkságból úgy emelkednek ki a magas homokkőszirtek, mint megannyi kidolgozatlan agyagdarab. Úgy 30 millió évvel ezelőtt, a tengerfenekén alakultak ki, és a tenger visszahúzódása után kerültek a szárazra. Nem meglepő, hogy az égbetörő sziklacsúcsok vonzották a vallásos elmélkedésre vágyókat. Az első magányt kereső feltehetően egy remete – Barnabas –, volt, aki 985-ben költözött be az egyik szikla barlangjába. Az első kolostort, a Nagy Meteóront egy bizonyos Athanasziosz alapította az egyik 534 magas kőszirten 1336-ban. Az elsőt több szerzetes és kolostor követte, bár a fénykorban működő 24 kolostorból ma már csak 13 maradt. Ismét megdöbbentett a látvány. Hogy építhettek kolostorokat a szerzetesek a meredek szirttetőkön? Hiába kérdezősködtem, a mai napig senki sem tudja, pontosan hogyan oldották meg. Mindenesetre a szerzetesek építményei nem csak engem nyűgöztek le. A kolostorokat autóval jártuk be, az éjszakát pedig a közelben fekvő Kasztraki faluban töltöttük.

Másnap hajnalban ismét buszra szálltam, hogy aztán egy újabb kisrepülővel Thesszalonikibe repüljek. Szerencsém volt: az úti cél miatt pont útba esett az Olimposz, amit mindig is szívesen meglátogattam volna. Madártávlatból, az istenekhez közel nézhettem meg ezt a lenyűgöző vidéket. Az Olimposz 20 km hosszú, legmagasabb pontját egyaránt nevezik Olimposznak és Mitikasz hegyként, magassága 2917 méter, tetejére 1913-ig nem jutott fel halandó ember. A görög istenek természetesen elsőként jártak rajta. A mítoszok, legendák szerint, itt vívták meg döntő, győztes csatájukat a titánok ellen. Megszelídítették őket, és elhozták a civilizációt az embereknek. Manapság könnyedén fel lehet jutnia csúcsra, ha megfelelő fizikai, lelki állapotban vagyunk, és gondosan megtervezzük az utat. Ám a hatórás kapaszkodó azzal jár, hogy vagy felfelé, vagy lefelé menet a hegyen kell töltenünk egy éjszakát. Ebből a szempontból nagyon örültem, hogy egy repülő fedélzetéről csodálhattam meg az istenek lakhelyét. Az út időben nagyon gyorsan eltelt: ahogy kezdtem hozzászokni az effajta utazási módhoz, egyre kevésbé görcsölt a gyomrom, és már nem számoltam vissza a hátralevő perceket. Ezért is lepődtem meg, amikor a gép ereszkedni kezdett, és nem sokkal később már Thesszalonikiben sétálgattam.

Thesszaloniki Görögország északi részén fekszik, eleven metropolisz az Égei-tenger partján. Történelmi város, mégis ízig-vérig modern. A korzó egyik végén Nagy Sándor impozáns szobra áll, ugyanis az ő féltestvéréről nevezték el a várost, akit Kasszandrosz királyhoz adtak, ő alapította i.e. 315-ben. A főutcát az ókor óta Egnatiának hívják. A városközpont peremén áll Galerius császár diadalíve. A császár emeltette 303-ban, a perzsák felett hat évvel korábban vívott győzelem emlékére. Szinte közvetlenül mellette áll a Rotunda, amely egyesek szerint a császár mauzóleumának építettek, bár ezt a funkciót sohasem töltötte be. Jó néhány képeslapon és poszteren szerepel a város egyik legjellegzetesebb épülete, a Fehér Torony. Régebben Véres Toronynak is nevezték, mert börtönként és kivégzőhelyként egyaránt használták. Ebben a városban is található egy Régészeti Múzeum, de időhiány miatt ide nem mentem be, bár sokan egyetértenek abban, hogy ha már itt vagyunk, semmiféleképpen ne hagyjuk ki a gyűjtemény megtekintését. Inkább a Hagia Szofiát látogattam meg, amely sok mindenben hasonlít az isztambulihoz, és 1585 és 1912 között szintén mecsetkén üzemelt. Lenyűgöző volt, és mivel nem lehettem biztos abban, hogy eljutok majd Isztambulba, ezért alaposan szemügyre vettem az építményt.

Érdemes sétálgatni a városban, a hangulat itt is, akár csak egész Görögországban megfoghatatlan és leírhatatlan. Túrám végén a felsővárosba mentem, hogy a Lánctorony tetejéről vegyek egy pillantást a tájra. A városrészben itt-ott látható, de soha be nem fejezett bizánci városfalhoz tartozott, akárcsak az Eptapürgiu, a „hét torony” néven ismert rész. Nem bántam meg a torony megmászását. Thesszaloniki a magasból szebb volt, mint ahogy azt elképzeltem. Gyorsan eltelt a nap, fáradt voltam, és éhes. Az eltelt napokban inkább csak szendvicseken éltem, és mivel ez volt az utolsó estém az országban, elhatároztam, hogy betérek egy étteremben, és tisztességesen megvacsorázom. A görög konyha minél egyszerűbb, annál finomabb: egy szelet bárányhús, vagy aznap reggel kifogott hal, grillezve faszénen, citrom és némi friss saláta, és megkapjuk a világ legpompásabb ételét. Nem hezitáltam sokat, hogy mit fogok enni. Már csak a kísérő ital volt kérdéses. Nem vagyok oda az alkoholért, de végül is bort választottam, megfogadva a főpincér segítőkész ajánlását. Csak a retszina – ez az utánozhatatlan gyantaaromájú fehérbor – a belföldi borkereskedelem 15%-át teszi ki. Az ízletes étel, bor, és hangulat összhatása az egyik legszebb estét szerezte meg nekem eddigi éltem során.

Két évtizedet kellett várnom, hogy eljuthassak e mesés tájra. Döbbentem álltam a delphoi jósda romjai előtt, áhítattal néztem le az Olümposzra egy kisrepülőről, és ültem az Akropolisz lépcsőjén, az alattam elterülő lüktető főváros zaját hallgatva. Ennek az országnak többnek kell lennie, mint egy közkedvelt úti célnak! A mai napig nem tudom megfogalmazni, mit és miért éreztem ott, és akkor, amikor a part szélén ültem, és néztem a tengert, hallgattam a szikláknak nekicsapódó hullámok hangját, háttérben görög muzsika szólt. Nem a tengerről volt szó, hanem az országról, amelyhez tartozott. Aki egyszer már érezte bőrén a tenger sóját, végignézett egy naplementét egy görög kávézó teraszáról, és látta a fehérre meszelt kis házakat a kékre festett zsalukkal, soha nem fog máshova vágyódni. Görögország megfoghatatlan atmoszférája úgy vonzza az embereket, mint éjszakai pillangókat a gyertyafény.

 

És nem tudni, miért, de ez a különös fajta honvágy egy egész életen át elkísér.

A KÖTET ADATAI
Szerző: Mike Gerrard
A könyv címe: National Geographic Traveller
Alcím: Görögország
Kiadó: Geographia Kiadó
Szerkesztő: Robin Currie
Fordító: Körmendi Ágnes
A hazai megjelenés éve és helye: 2009, Budapest
A kötet eredeti megjelenésének évszáma: 2001
Illusztrációk és borítóterv: National Geographic fotósainak munkája
ISBN száma: 978-963-9810-82-2
Fogyasztói ár: 4500.- Ft

Author: Milák Bernadett Tünde

(1989, Budapest) * A Regisztrált Tehetségpont újságírója * bernadett.milak@hotmail.com * (30/543-56-66)

Vélemény, hozzászólás?