A riport mindig is a média egyik alapkövét jelentette, hiszen élettel teli műfaj, többnyire megjelenik az érintetteknek és riport készítőjének véleménye is közvetlenül, vagy közvetve és talán ez hozza a legközelebb az eseményeket, s azoknak okait az olvasókhoz/nézőkhöz/hallgatókhoz a nyomtatott és az elektronikus sajtóban egyaránt. Viszont manapság megfigyelhető e műfaj háttérbe szorulása, úgy tűnik, egyre kevesebb riportot lehet olvasni az újságokban (például az Élet és Irodalomban régebben rendszeresen jelentek meg riportok, mostanában már csak elvétve) és az elektronikus média is egyre kevésbé tartja fontosnak az alkalmazását, a rádiókban is egyre ritkábban lehet hallani. Átmeneti állapot-e ez csupán, vagy pedig egy visszafordíthatatlan folyamat, ami végül a riport teljes süllyedését, eltűnését eredményezi majd?
A riport műfaja jelenleg „mélypontját” éli a hazai média világában. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy egy igazán jó riportot megírni viszonylag nehéz, hiszen alapos kutatómunkát is igényel, erre pedig a legtöbbeknek nincs ideje a mai rohanó világban, s mind az írott, mind az elektronikus sajtónak lépést kell tartania a „legújabb” médium, az internet hódító útjával, melynek segítségével az információáramlás jelentősen felgyorsult. Ezen kívül az is elmondható, hogy a riport definiálható egy viszonylag „drága műfajként” is, hiszen az utazás, ami azzal a céllal történik, hogy az okokat feltárjuk, valamint bejárjuk a helyszínt, igen csak megnyírbálhatja a költségvetést (főképp ha külföldre kell menni). „Mégsem intézhetjük el annyival, hogy ez egy nehézkes műfaj, amit a régi újságíró iskolákban nevelkedett, lassan kiöregedő kollégák művelnek.” (http://www.ujsagiroiskola.hu/upload/riport-romhanyi.rtf.)
A riport azonban különleges, hiszen a szinte mindenhol megtalálható aktuális hír mellett saját anyagot is közvetít a fogyasztók számára, a közlés egyedi hangvételben történik, egyedi szemszögből történik. Az események, történések hangulata sokkal jobban átérezhető egy riportban, például ha egy katasztrófáról van szó. (http://www.ujsagiroiskola.hu/upload/riport-romhanyi.rtf.) Talán ebben rejlik a riport titka és ez biztosítja be azt, hogy a továbbra is egy „halhatatlan” műfaj lesz.
A mai értelemben használt „riport” szavunk a „to report” (azaz jelenteni valamit) angol szóból származik, de hogy ennek a szónak az eredetét megtudjuk, ahhoz még korábbra kell visszamennünk. Valójában a „reporto” (are, avi, atus) latin ige képes értelméről van szó, ennek jelentése pedig: hírül adok, hírt viszek, hazahozok, jelentek. A riportnak manapság két alapköve van, amelyek elengedhetetlen követelménynek számítanak: a szemtanúk beszámolója, valamint a helyszíni beszámoló.
A műfajban első jelentős képviselőkként megemlíthetjük a két francia írót: Balzacot és Zolát.
Domokos Lajos a Press című alapkönyvében elkülönít négy műfajcsoportot: tájékoztató műfajcsoport, riport műfajcsoport, publicisztikai műfajcsoport és járulékos műfajcsoport (Domokos, 2002). Ahogy az ebből kiderül, a riport tehát egy komplex műfajcsoportot alkot.
A riport a tényközlő műfajok közé sorolható be, alapja pedig a hír. Sokan esnek abba a hibába, hogy összekeverik a tudósítással, pedig a kettő között éles határvonal húzható, bár kivételes esetekben szó lehet arról, hogy a tudósítást helyettesítse. A tudósítástól abban üt el, hogy a riport készítőjének jelen kell lennie az esemény helyszínén, bele kell ásnia magát a dolgok mélyébe, világosan látnia kell a történtek okait, sőt fel kell tárnia azokat. Épp emiatt nem lehetséges (de legalábbis nem ajánlott), hogy valaki csupán az íróasztala előtt ülve készítsen el egy riportot. A riport lényege, hogy az olvasó/néző/hallgató olyan tényeket tudjon meg egy adott esemény, történés cselekményével kapcsolatban, amelyek az adott riport ismerete nélkül idegenek, távoliak maradnának a számára. (Mast, 2005)
A riport tehát élesen elkülönül az interjútól, ugyanis itt az író nem csak kérdez, hanem az események hátterét is próbálja feltárni. A történetbe beleszövi a megszólaltatott személyek által elmondott információkat, és gyakran ezek köré építi egész munkáját. E műfaj magán viseli azokat a társadalmi és politikai körülményeket, amelyeknek kielégítése életre hívta és formálta. Magyarországon többnyire a forradalom eredményeként született meg a riport műfaja.
„Nem véletlen – írja Dersi Tamás –, hogy a riport magyar nyelvű ősváltozatával sajtónk 1848-49-es hőskorszakában találkozunk. Nálunk az 1848. márciusi, áprilisi majd a szeptemberi események súlya, érdekessége hívja életre a műfajt.” (Bernáth, 1999, 63. old.) Talán ez az oka annak, hogy nem csak a „firkászok”, hanem az írók kedvelt műfaja is (sok hasonlóságot mutat a novellával).
Különböző fajtáira bonthatjuk a riportot. Az elemző vagy eseményriport a tudósítás felé hajlik, és célja, hogy megmagyarázza a közéleti eseményeket. A tényfeltáró vagy oknyomozó riport alapja a kétely, s egyfajta nyomozói munkának is betudható, melyben az újságíró legtöbbször (politikai-pénzügyi-társadalmi) korrupciókat próbál meg leleplezni (az angolszász nyelvterületen csak ez a fajta mutat hasonlóságot a miénkhez). A szociografikus riport az emberek- és a társadalom lelkében zajló eseményekről és folyamatokról tudósít és formál véleményt. A szociografikus riportról egyébként még elmondható az is, hogy hozzátartozik a magyar újságírás hagyományához.
Az egyik talán leghíresebb oknyomozói riport talán a Watergate-ügyhöz kapcsolódik. Az ügy részleteit most nem vázolom fel, a lényeg az, hogy két szemfüles riporter nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy nagy méretű csalás lelepleződjön. Ez eset kapcsán talán levonhatjuk azt a tanulságot is, hogy a hatalom akkor sem túlzottan kedveli és támogatja az önállósodott sajtót, ha az állami berendezkedés demokratikus, ugyanis talán a demokráciában figyelhetjük meg leginkább, hogy mekkora hatása is van a leírt szavaknak.
Többféle műfajból építkezik, egy részük nem csak a tudósítás, hanem a publicisztika felé is hajlik. A riportot sokan összekeverik még az interjúval, annak ellenére, hogy a különbség sokkal több köztük, mint a hasonlóság: a riport írója nem csupán kérdéseket tesz fel, hanem próbálja kinyomozni az adott témának a mozgató szálait is.
Természetesen készülhet a riport többféle médium számára is: újságba, televízióba, rádióba. A különbség az, hogy ha televízióban mutatják be, akkor leginkább azokra a tényezőkre kell helyezni a hangsúlyt, amelyeket a néző egy adott időintervallumban nem lát, de szüksége van rá ahhoz, hogy megértse. Ellenben fölösleges azokat a tényezőket bemutatni, amelyeket a néző egyébként is lát. A rádióban is beszélhetünk riportról, de fontos az, hogy el tudjuk különíteni az élő közvetítéstől. Egy rádióriportban jelentős, középponti szerepet kap a leírás, de az is elengedhetetlen, hogy kép-gazdag szövegeket tükrözzenek a történtek, emiatt lényeges, hogy az érintettek beszámolóit, a zenét, a különböző háttérzajokat jól használják fel. Az írott sajtóban megjelenő riportban pedig fontos a megfelelő nyelvezet használata (Mast, 2005). A továbbiakban elsősorban a nyomtatott sajtóban megjelenő riportokról lesz szó.
A riporter egyik legfőbb feladata, hogy aktívan jelen legyen az esemény helyszínén. A riporter munkája azonban közel sem olyan könnyű, mint ahogy azt sokan feltételezik: ahhoz, hogy valaki sikeres, érdekes riportot írjon, először fel kell mérnie azt, hogy jelenleg a közönség mire kíváncsi, hogy a téma felkeltené-e a közérdeklődés figyelmét, illetve annak tárgyává válhat-e, vagyis egyszerűen megfogalmazva: hányan fogják elolvasni azt?
Természetesen bármely témáról készülhet riport, a hangsúly az előadásmódon van.
Claudia Maast hat témakört sorol fel, amelyből jó riport készülhet. „Riport készítésére elsősorban a következő hat témakör alkalmas:
események és rendezvények
miliőriportok
trendtémák
szerepjáték és saját tapasztalat
személyek portréi
politikai történés.” (Mast, 2005, 22. old.)
Ahhoz, hogy valaki jó riportot készítsen, először mindenképp el kell mélyednie a témában, amelyet a riport központi elemének választott, esetleg is olvashat az általa választott témakörnek, hogy otthonosan mozogjon benne. A legjobb, ha olyan témát választunk, amelyhez értünk és érdekel minket, így nem érhetnek váratlan meglepetések. Fontos, hogy a riport végig lendületes, „izgalmas” legyen, tehát igyekezzen olyan tényeket bemutatni, amik újdonságként hatnak az olvasó számára. A riporter számos „taktikát” alkalmazhat annak érdekében, hogy fenntartsa a figyelmet a riport során, például alkalmazhatja a „váltást”.
Heinz Pürer öt lehetőséget sorol fel arra, hogyan lehet a riporton belül váltani:
perspektívaváltás (külső szemlélőként – érintettként)
a közeli felvétel és az összkép válogatása (egyes eset – általánosság)
az aktualitás váltogatása (aktuális – látensen aktuális)
az igeidők váltogatása (jelen – múlt)
a műfaji elemek váltogatása (élménybeszámoló – hangulatkép – idézetek – dokumentáció)” (Mast, 2005, 23. old.)
A riporternek azonban nem csak megfigyelői szerepe kell hogy legyen, hanem saját magának is szereplővé (esetleg főszereplővé) kell válnia. A riport szerkezete, felépítése nem függ attól, hogy milyen fajtájú riportról beszélünk, ugyanis az összes riport alapja egy esemény, vagy egy tény, és a leírtak e köré épülnek. A riporter szeretné feltárni az ügynek azon mozgatórugóit, amelyek a háttérben vannak, és ezáltal még több információt szolgáltatni. A riporternek jelen kell lennie az adott eseményen, vagy meg kell fordulnia az adott helyszínén, amiről ír. Kérdezősködik az adott ügyben érintett személyektől, és akár az általuk megadott vonalon is elkezdheti az írást, de csak használhatja az elmondottakat egyszerűen az állításai alátámasztásához is.
A bulvár riport
Ha valakinek nincsenek komolyabb tudása, vagy nem túlságosan jártas a médiával kapcsolatos dolgokban, valószínűleg akkor is meg tudja állapítani, hogy az a lap, amit a kezébe vett, éppen bulvár-e vagy nem. A hatalmas, botránykeltő szalagcímek, a szleng gyakori használata, magas képmennyiség és alacsony szövegarány mind a bulvár tipikus ismertetőjegyei. Tulajdonképpen ki lehet jelenteni, hogy a bulvár először az ember idegeire akar hatni, az érzéseket veszi célba, nem pedig az intellektust helyezi előtérbe (a minőségi újságokkal szemben). Vajon igazából szüksége van-e a bulvár lapoknak riportra?
Egyértelműen kijelenthetjük, hogy igen, hiszen riport nélkül még a bulvár lapok is sokat veszítenének népszerűségükből. Ha valaki a kezébe vesz egy bulvár újságot, lehetséges, hogy nem tudja biztosan, riportot olvas-e (talán nem is érdekli), de ha a cikkben nem lenne részletes eseményleírás, nem lennének benne az érintett alanyok véleményei, esetleg a riporter saját véleménye és az események okának felderítése, megismertetése, közelebb hozása, akkor azt nagy valószínűséggel sokak hiányolnák.
Ha meg kellene határozni, hogy mik azok a sajátosságok, amelyek a bulvár riportokat jellemzik, akkor talán legkönnyebben úgy lehetne ezt megtenni, hogy összehasonlítjuk azt egy minőségi riporttal. „Témája bármi lehet, a bulvár riportot a minőségi riporttól nem a témaválasztása, hanem a feldolgozás színvonala különbözteti meg.” – írja Romhányi Tamás. Bár van benne igazság, én nem teljesen értek egyet ezzel a kijelentéssel, mert véleményem szerint igenis lényeges különbség van a bulvár és a minőségi riportok témaválasztásai között (is).
Ahogy már említettem, a bulvár stílus inkább az érzékekre szeretne hatni először, nem pedig az értelemre (legalább is az esetek túlnyomó részében). Ez így van a bulvár riportokkal kapcsolatban is, legtöbbször próbálnak olyan témát választani, olyan eseményt körüljárni, amely meghökkentő, esetleg megbotránkoztató, s ezzel sok ember figyelmét felkelti, például: „L.L. Juniort kidobta a barátnője: újabb szakítás Anikó miatt” (Blikk, 2011. március 9.), „2,5 milliót követel Oláh Ibolya” (Blikk, 2011. március 21.).
Az előző két példából is kiderül az, hogy a bulvár (főleg a legnépszerűbb bulvár lap, a Blikk) előszeretettel készít portré-riportokat és elsősorban olyan „celebekről”, akikkel kapcsolatban valami botrányos, vagy megrázó dolog történt. Ezzel ellentétben a minőségi lapok riportjaiban nem, vagy csak elvétve fordulnak elő az ilyen témák, ők mondhatni többnyire „komolyabb”, mélyebb tudást igénylő, esetleg speciális témákat, eseményeket választanak. Persze abban igaza van Romhányi Tamásnak, hogy a feldolgozás színvonala a másik jelentős dolog, ami alapján élesen el lehet különíteni egymástól a bulvár és nem bulvár riportokat. A legnagyobb különbségek a nyelvezetben figyelhetők meg, hiszen a szlenghasználat, a félszavak használata sokkal kevésbé figyelhető meg egy minőségi riportban, mint egy bulvárban.
A feldolgozás abban különbözhet még, hogy egy-egy riportban mennyire járnak utána a témának, mennyire tartják fontosnak a valós okok megismertetését a „közönséggel”, valamint az, hogy a témában a legmegfelelőbb embereket szólaltatják-e meg, valamint, hogy a riport szórakoztató-e avagy nem. A bulvárriportok főbb célja inkább a szórakoztatás, esetleg az emberek megdöbbentése, míg a minőségi riport inkább komolyabb mélységekbe meríti az olvasót. A bulvár riportokra jellemzőbb bizonyos felületesség a minőségiekhez képest (természetesen ez bizonyos esetekben fordítva is lehet).
Ha valaki szórakozni, esetleg megdöbbenni szeretne, akkor elolvas egy bulvár anyagot, ha pedig egy speciális témáról szeretne többet megtudni, vagy esetleg egy adott eseménnyel kapcsolatban akar mélyebben belátni a berkek mögé, akkor pedig minőségit.