A világot meg lehet ismerni egy szobából, egy könyvtárból, egy számítógép előtt. Talán így van, talán nem, nem tudom. A félév alatt sok ismerős és sok ismeretlen helyzettel találkoztam, felismerni véltem közös sorsokat, viselkedésformákat, történeteket… A terepnapló végére érve viszont pont helyett rengeteg a kérdőjel, tényeket kérdések helyettesítenek: lehet, hogy a száz év körül járó Agatha Ndumnak igaza van, hogy a szokások, rítusok, jelképek lassan feledésbe merülnek? És mennyit lehet ebből megtartani, írott vagy bármilyen formában? 

Lehet-e egy veleszületett HIV-fertőzés folyamatát lelassítani, szövődményeit késleltetni egy motiváló, elfogadó, elismerő környezetben, elindítani egy erről szóló projektet? Visszamenni és belevágni? Lehet ennek jövője?
És a Collinshoz hasonló sorsú gyermekek? Közösségük tudja, hogy életük rövidre szabott, gyógyulásuk reménytelen, ők azok, akik halálra születtek. Meg lehet ezt kérdőjelezni?
És ha létrehozzuk a HIV-fertőzött gyerekek házát, ki fogja ezt támogatni? És mi történik a vírust hordozó gyerekekkel akkor, ha felnőttekké válnak, milyen életforma várhat rájuk, ha családot, gyereket nem vállalhatnak?
Ha közvetlen környezetük, tágabb értelemben vett családjuk kiközösíti őket, akkor lelhet-e a gyerekház közösségi befogadásra?
És ha kiváltjuk a többség ellenszenvét, ezáltal nem válunk-e mi magunk is boszorkányokká és üldözötteké?
Ha nemzetközi standardokról beszélünk és leszűkítjük ezeket az egészségügyi ellátásra, a kevesek által megfizethető szofisztikált műszerek mellett nem jelentik-e ezek életmódbeli változások igényét és szükségszerűségét is?
És hány generációnyi időre lenne szükség, hogy ez megvalósulhasson?
A halmozódó kérdésekre kielégítő válasz aligha tud lenni.

– A csend, ez, ami változott –, mondja Agatha Ndum és Manku gyerekserege csapatba verődve, kíváncsian bámul a fehér bőrű emberre. Miközben rossz higiéniai állapotokról, mélynyomorról esik szó, ugyanennek a miliőnek az egzotikumáról születik sok mesés fantázia. A folyamat megállíthatatlan, törzsek asszimilálódnak, folynak bele a nemzetközi standardok maszkját viselő újgyarmati törekvésekbe.
Szellemek és istenek helyét a pénz veszi át, születik új értékrend: sámánok helyett sarlatánok imitálnak transzállapotot, titkos rítusok válnak kiárusíthatóvá, törzsi táncok turisztikai látványossággá, és eközben ősi szimbólumok jelentései merülnek feledésbe, kihalnak a Ke-fab bölcs asszonyai, viszik titkaikat magukkal a halhatatlan szellemvilágba.

„A szellemek pedig néha eljönnek, máskor meg magunkra hagynak, és kell az áldozat, mi kedvükre való. Pogánynak kell lenned, azt hiszem, hogy hited fakadhasson. Lassan megtanulom, hogy néhol túl kevésnek kell lennie ahhoz, hogy máshol túl sok lehessen. És ha a mértékletesség a helyes irány, de túl gyenge vagyok ahhoz, hogy követni tudjam, akkor meg kell erősödnöm. Nem biztos, hogy akarat kérdése, nem biztos, hogy elhatározásé: inkább a tanulásé.
Az „igazságban” hiszel –, írod. Mi az igazság? Ami nem súlyosan vagy kevésbé súlyosan valaki/valami ellen van, ami nem önigazolást keres, hanem egyetemes/általános? Van ilyen? Túl keveset élünk ahhoz, hogy igazságokat keressünk vagy találjunk: épp elég és jó, ha vajmi kis saját igazság részesei lehetünk.
Néha jó eltávolodni a dolgainktól, hogy rálátásunk lehessen.”

*

Részlet Turóczi Ildikó: Boszorkányok, sámánok, varázslók (Esuföld – Kamerun) című könyvéből, melyet a Publikon Kiadó jelentetett meg 2015-ben.

*