– Jó napot kívánok! – mondta Viráth Ödön határozottan, s mivel választ nem kapott, megismételte: – jó napot kívánok! A szerkesztő a szoba közepén ült egy hatalmas tölgyfaasztalnál, amelyen olyan magasra nőttek a jegyzetek, hogy a férfinak csak a feje búbja látszott ki. Dolgozott. Írt vagy javított, mindegy is, a hajszálak billegtek a fején, amiből Viráth Ödön arra a következtetésre jutott, hogy a szerkesztő elfoglalt ember. A szoba feltűnően világos volt, az üvegtáblák előtt nem lógtak függönyök, és redőny sem tompította a kinti világot. Viráth türelmesen várakozott. Kezében szorongatta első, kézzel írt dolgozatát. Tíz perc telt el anélkül, hogy bárki megszólalt volna, Viráth nem sietett. Testsúlyát hol a jobb, hol a bal lábára helyezte, ettől könnyebb volt a várakozás.

– Üljön le! – mondta a szerkesztő a jegyzetek mögül. Viráth körülnézett. Nem látott széket sehol, csak két asztalt, mindjárt az ablakoknál. Az egyik tele volt jegyzetekkel, a feltornyozott papíroszlop megdőlt saját súlyától. A másik asztal üres volt. Viráth odalépett hozzá, felült rá. Hátát a falnak támasztotta, lábai egykedvűen himbálóztak pár centire a földtől.

– Milyen lett? – kérdezte a szerkesztő, miközben továbbra is az asztal fölé hajolt.

– Szomorú – felelte Viráth.

– Mennyire?

– Eléggé.

– Fölolvasná?

– Hogyne – mondta Viráth.

Kiegyenesedett, köhintett párat, és monoton hangon olvasni kezdte a szöveget:

„Apa a cipője mellé lépett, amikor megszülettem. Nem jelentett ez semmit, nem volt benne misztikum, egyszerűen mellélépett. Elvesztette az egyensúlyát. Másodszorra már sikerült befűznie a cipőt, s rohant is a kórházba, hogy engem lásson. Nem voltam szép gyerek. Húsvörös, nyálkás maszat, ordítottam teli tüdőből, ahogy illik születéskor. Apa az üvegfal mögül bámult, akkor még ez volt a rend, és sírt is, azt hiszem, igaz, erre a jelenetre utólag mindenki másként emlékszik. Anya szeme párás volt az örömtől meg a fájdalomtól, és apán nevetett, amint nekinyomta az orrát az üvegnek, az ujjával meg legyezett, úgy bolondozott. Aztán hazavittek. Apa elrendezett mindent otthon. Volt kiságy, pelenka, cumi és egy meleg kezes-lábas arra az esetre, ha fáznék, de anya azt mondta, hogy július van, éjszakára még az ablakot is nyitva kell hagyni, ha azt akarjuk, hogy jöjjön valami hűvös az utcáról, ami átforgatja a bent rekedt forróságot. Az első estére nem emlékszem, végigaludtam minden bizonnyal. Reggel viszont egy idős ember meg egy asszony állt az ágyamnál, és anya azt mondta, hogy ő a nagypapa, és a nagymama, és délelőtt érkezett még egy nagypapa és egy nagymama, akik az előző nagypapához és nagymamához hasonlóan csak bámultak, mint apa a kórházban, aztán birizgálták a hajamat, a kezemet, a lábamat, a hasamat, és én nevettem, azt hiszem, mert ők is nevettek. Miután elmentek megjöttek apa és anya barátai, és egy idő után apa a szoba közepén táncolt. És amikor lámpát kellett gyújtani, apa barátai még akkor is táncoltak. Akkor anya azt mondta, hogy itt a fürdetés ideje, amit mindenki meg akart nézni. Ott álltak a kádam körül, mint valami óriások, pöckölték a hasamat, csiklandozták a talpamat, és én nevettem megint, mert ők is nevettek. Aztán anya kivett a kádból, lepedőbe csavart és feltett egy asztalra, amire azt mondták, pelenkázó. Hogy ezután mi történt, nem tudom. Egy reccsenést hallottam, és megfordult velem a szoba. Az óriások keze felém kapott, de nem ért el. Anya sikoltott, apa kiáltott valamit, nem hallottam, mit. Lágy melegség folyt végig a tarkómon, más volt, mint a víz, amiben fürödtem Anya és apa összefüggéstelenül beszélt, a vendégek pedig olyan fehérek voltak, mint mögöttük a fal. Valaki felkapott, talán apa, rátett egy asztalra, s ez mintha valami jel lett volna, kiabálni kezdett mindenki. Szirénahang jött fel az utcáról, vele érkezett egy köpenyes alak, akit anya doktornak úrnak szólított. A doktor matatott a fejemen, hideg, lapos korongot tapasztott a mellkasomra, majd mondott valamit apának, mire anya összeesett. A doktor elment, a vendégek maradtak. Nem játszottak velem. Nem birizgálták a talpamat, nem pöckölték az orromat, csak álltak, mint a fák a ház előtt. Aztán jött két idegen, és egy fémládába tettek, abba, minek ugyanolyan színű a teteje, mint az alja, és aztán sokáig, nagyon sokáig sötét volt és hideg. A fény hirtelen támadt, mindjárt ahogy leemelték a ládatetőt. Egy asztalra fektettek, megmosdattak megint, de a víz hideg volt, akár a láda. Egy köpenyes alak újból megvizsgált, majd apát láttam, amint fölém hajol. Nem nevetett, pedig én mosolyogtam rá. Homlokon csókolt. Aztán áttettek egy másik ládába, és megint sötét lett. Most nem fáztam, ringott velem a csönd. Lépteket hallottam, halk zenét, és valaki azt mondta, hogy az úr velem van, de a ládában csak én voltam, majd valaki, vagy valami hosszan dörömbölt a láda tetején. Egyre távolabbról, egyre tompábban, és csönd lett. Súlyos csönd. Vártam, hátha fény lesz megint felettem, és anya, apa rám mosolyog, és az óriások keze magasra röpít, a szekrénynél is magasabbra, de nem történt semmi. Az égvilágon semmi.”

Viráth befejezte az olvasást. Diadalmasan nézett a jegyzetrengeteg felé, oda, ahol a szerkesztőt sejtette, de a hajszálak ugyanúgy billegtek a jegyzetek felett, mint amikor elkezdte az olvasást.

– Vége? – kérdezte a szerkesztő.

– Vége.

– Kérem, az írást tegye a többi jegyzet tetejére, és köszönöm, elmehet.

– S mi lesz az írással?

– Majd értesítem.

Viráth toporgott egy darabig, majd megpróbálta a jegyzet-halomra helyezni a lapokat. Csak hosszas próbálkozás után sikerült csak úgy rátennie, hogy nem dőlt tovább az eleve ferde iratoszlop.

– Hát, akkor, minden jót kívánok, szerkesztő úr.

– Minden jót.