„– Az orosz embernek három erőssége van: a „hátha”, a „ne adj isten”, meg a „valahogy majdcsak”.” Szvetlana Alekszejevics: Elhordott múltjaink.
Örkény Színház, 2018 szeptember

Szvetlana Alekszejevics

Szvetlana Alekszejevics a kortárs orosz irodalom egyik vitatott, de mindenképpen az egyik legizgalmasabb alakja. Nemcsak érzelmileg – úgy is persze, hiszen olyan témákat boncolgat, amik a hétköznapi orosz identitásról tudósítanak, abban való sztereotípiákban erősítenek, vagy éppen abból forgatnak ki olvasókat – hanem műfajilag is. Sokan még azt is megkérdőjelezik, hogy az ő dokumentarista sorsdrámái egyáltalán még a szépirodalomhoz tartoznak-e? Részei-e annyira a szépirodalomnak, hogy akár még irodalmi Nobel-díjat is érdemelnek?
Egy azonban biztos, bármit is gondoljunk az irodalmi formáról, Alekszejevics írásai következetesen Alekszejevics világát építik fel a történelmet alulról érzékelő orosz emberről. Ő a szépirodalmi erejű interjúival mutatta azt meg az egykori szovjet lélekről, az orosz életformáról, amit egykor Gogol vagy Csehov egészen más irodalmi eszközökkel a saját kortárs lelkeikről.
Az Örkény Színház előadásában nem biztos, hogy egy Alekszejevics-olvasó száz százalékban Alekszejevicset tud majd azonosítani, sokkal inkább azt látjuk, azt halljuk, hogy az írásairól, a mai orosz ember Alekszejevics-tükréről az alkotók mit  is gondoltak. Egy néha nehezen követhető, hullámzó erejű, de igen érdekes előadás lett a végeredmény. Egyik jelenetben már Putyin Oroszországáról hallunk, hogy aztán a következőben ismét Csernobilban, vagy az afganisztáni háborúban találjuk magunkat.
Az „etűdök” meglehetősen váltakozó színvonalúak. Alekszejevics például biztosan nem szórakoztatni akart az írásaival. Sőt. Ugyanakkor az előadás egy-két jelenete valahogy erre tesz valamilyen fura és néha meglehetősen idegen kísérletet. A tragikus orosz életforma, mint hip-hop és rap-téma a Pussy Riotnak erős eszköz, de nem biztos, hogy ez ugyanilyen erős az Örkényben is, és ugyanolyan jól áll Alekszejevics mondanivalójának is.

A Peer Gynt lázálmas Grane ló jelenete, ami egy szánon az örökkévalóságba repíti Aase anyót mélylélektani parabola eszközeként itt kissé furán hat, mint a kazah pusztákra és a szovjet kényszernevelő otthonokba visszavivő eszköz. Formailag nagyon gazdag, szinte lenyűgöző erejű a jelenet, mégis valahogy nem nagyon illik Alekszejevics soraihoz.
A legerősebb színházi pillanatok azok, amikor túlburjánzó ötletelés és továbbértelmezés, látványtuningolás nélkül a színészek monológokban, tragikus egyszerűséggel, néhány sűrített színházi pillanatban tolmácsolják nekünk a sorsokat.
Megrázó erejű, az este legesszenciálisabb és pillanatainak az egyike Csuja Imre csernobili embere, aki a családja ajtajával meséli el az őt ért tragédiák sorát. A kisemberét, aki egyik nap még éli az életét, másnapra meg hirtelen szenzációvá válik az egész világ számára. Nem tudja sem ezt feldolgozni, sem a kislánya halálát. A kapaszkodási pont számára az az ütött-kopott ajtó, amire a halottaikat fektették ősi családi szokás szerint, amíg a koporsó nem érkezett meg a házhoz. Az ajtó, amin a gyerekek növése van jelölve, amin ki be-jártak az életükben, ami a gyászban is mindig fogódzkodó volt. Bármi is történjék, azt tudni lehet még egy atomkatasztrófában is: a halottat az ajtóra kell fektetni. Az ajtó elvehetetlen, amin a hétéves kopasz, halott kislánya is feküdt, s amiért ő később az élete kockáztatásával is visszament a tiltott zónába.

Horváth Judit felvételei a főpróbáról

Szintén döbbenetes erejű Znamenák István jelenete, aki először orosz ezredes, az afganisztáni háborúban, majd a szemünk láttára alakul át gyászoló bábuskává, aki Kosztya fiát gyászolja soha el nem múlóan, mégis valamifajta megnyugvást találóan a gyászában. Amiben természetes egyszerűséggel férnek meg a koporsójából kipotyogó kukacok, és Kosztya ölelésének az emléke. 
Csákányi Eszter kilencvenes évekbeli pörgős, orosz menedzserasszonyának a monológja szintén az előadás legerősebb pillanatai közé tartozik. Szinte végigsuhan vele a nézőtéren a friss szél, amit a jelcini Oroszországban az egy pillanatra a világra kinyíló Oroszország ellenállhatatlanul erős pezsgése jelentett orosz társadalomnak, vagy legalábbis az erre fogékonyaknak.
Csontig hatoló a metró etűd is, amiben a csecsen terrorista robbantásának a történetét halljuk a túlélőktől, akik éppen ott voltak és a hétköznapi ügyeik után jártak, amikor a Komszomolszkaja megállónál hirtelen kizökkent velük az idő. Nem csak egyszerűen a repülő szilánkok érezhetőek a szavak erejéből, hanem az is, hogy micsoda árat kellett fizetnie az orosz kisembereknek Putyin háborús ambíciói és uszításai kapcsán. A jelenetben Zsigmond Emőke neurotikus orosz tinilánya, aki a két orosz világ határán él, és már nem kapja meg azt a mankót sem az összeomló szovjet birodalmon túl, de még az újkeletű nagyhatalmi státuszon innen, amit a sztálini kisember és kommunista kisember még megkaphatott: a nagy egységbe való belesimulást, az áldozatiság természetességének az érzetét, nagyon megrendítő jelenet.
Az előadás minden furcsaságával együtt egy fontos korlenyomat többféle értelemben is. Jól illeszkedik az Örkény Színház előadásainak abba sorába is, miben a színház tud és mer érvényesen a korkérdésekről együtt gondolkodni a nézőivel. Egy előadás, amiben a színház, az alkotók érezhetően felelősséget akarnak és tudnak vállalni a korról való tudósításért, amiben élnek.
Mi többet kaphatnánk ma egy színházi estétől?