Ha az ember elgondolkodik, és még le is írja a gondolatait, néha kellemetlen helyzetbe kerül. Egyszerre feketén-fehéren ott állhat előtte mindannak a cáfolata, amit életecskéjében „vezérlő elv”-nek, vagy patetikusan hitnek lehet nevezni – és akkor várakozásra kényszerül.

French Actress Arletty (1898-1992) with writer Louis-Ferdinand Céline (1894-1961)
Meudon (France), April 14, 1958

A végtelen felé tendáló listáról kicsíptem egy nevet, hogy az értelemszerűen egyre növekvő, soha nem törleszthető adósságaim közül lerójak egyet; kézbe vettem tehát és olvasni kezdtem egy számomra addig csak névről ismert, amúgy gyakran emlegetett, a világirodalomban kitüntetett helyet elfoglaló szerzőt.
A könyv elején két orvostanhallgató beszélget. A stílus – az íróé – meghökkentő, egyedi, rendkívül hatásos, magával ragadott már pár sor után. Ez meglepett, nem is emlékszem, mikor bíztam utoljára magam ilyen könnyen szélhámosra (minden művész szélhámos, de erről majd máskor). A helyzet jó ideje úgy áll, nehezen kezdek számomra ismeretleneket olvasni, annál könnyebben teszem őket félre, legfeljebb ha a híre alapján tudom, hogy jónak kell lennie, akkor kap még egy esélyt. Ráadásul itt nem volt semmi nyelvi újdonság, a hatás a személyiségből fakadt, nem a nyelvhasználat egyediségéből. (A stílus az ember maga; a nyelv meg a nyelv. Erről is majd talán máskor.)
A Párizs külvárosában kezdődő történetben rögtön félreértettem valamit; a fiatalok beszélgetése teljesen anarchista jellegűnek tetszett, ami – szóismétlés – tetszett, és úgy vettem ki, az utcán masírozó buzdult nacionalista katonákhoz mintegy tréfából, gúnyolódásból csatlakozik a narrátorként fungáló alak. Kicsit később rájöttem, beállt katonának; ez akkor így működött: a masírozók civilek voltak, csak egy velük haladó hadnagy emlegetése zavart meg. Ezek után elkezdődött a háború, amit svejki habitussal beszél el; groteszk, abszurd, ilyen jelzőket kell hozzárendelni, és egy izmust: pacifizmus. Mindezt egy nekem eddig ismeretlen elegyben.
A szövegről megállapítottam, hogy az egymást követő bekezdéseket (ez adott esetben több bekezdést is jelenthet) igazából csak a történések lánca tartja össze. Vagyis az író azt írja le, amit maga előtt lát, a szöveg nem reagál önmagára, még csak előre- és hátrafelé sem tekint, nincsenek „motívumok” (á la Esterházy Péter és a többi, és a többi), nincsenek a – mondjuk így – XIX. századi írásmódhoz képest új dimenziók (abban a tekintetben, ahogy én most olvastam). Vagyis ez egy elég egyszerű dolog, legalábbis ha így nézzük (és én most így néztem). (Másképpen megfogalmazva: úgy gondolom, egy írási eljárás „filmet nézni” és azt „egyszerűen” leírni; egy másik eljárás így írni, és írás közben a már leírt (éppen íródó) szövegre is reagálni.)
Megállapítottam továbbá azt is, van valamiféle közönségessége a szövegnek, és nem abból a fajtából való, amit én kedvelek: megkülönböztetek egy afféle – itt minden idézőjeles – „paraszti- vagy kispolgári közönségességet” és „nagypolgári- vagy arisztokratikus közönségességet”. A dolog veleje nem a származásban, hanem a személyiségben áll; van, aki elegánsan képes közönségesnek lenni, vagy pontosabban, amikor közönséges, akkor is elegáns, és van, aki elegánsan is közönséges. Ez a szöveg áraszt magából valami vaskos, kültelki közönségességet – legalábbis az én érzékelésemben –, ami enyhe viszolygással töltött el.
Nagyjából húsz oldalt olvashattam tegnapelőtt. Tegnap aztán, felelőtlen kíváncsiságból, a wikin utánaolvastam a szerzőnek. Hogy mire számítottam, nem tudom, amit olvastam, annak nem örültem. Kora ifjúságát erősen nacionalista (soviniszta), és az evvel egyet jelentő antiszemita környezetben töltötte. A maga módján lázadozott a szülei ellen, tanult, utazott, már orvos volt, amikor igazából írni kezdett. A könyve, amit olvasok, hozta meg az áttörést, nem meglepő módon minden ideológia hívei megtalálták benne a nekik valót. Az író ontotta magából a szavakat – nem nézem közben vissza a szócikket –, szépirodalom mellett főleg pamfletekben utazott. Két történést emelek ki: a második világháború alatt ellenállás-ellenes volt, azaz kollaboráns, mégsem jelentette föl az egy emelettel feljebb bujkáló ellenállókat, sőt, orvosi ellátásban részesítette őket. Ezt sokan biztosan etikus tettnek látják (fel is hozták védelmében), én – magamból kiindulva – azt hiszem, ez jellegzetesen egy teljesen elméletekben gondolkodó ember magatartása, a gyakorlatban kötelességének érezhette a segítségnyújtást, de a valódi énjéhez, egy légvárban élő énhez ennek semmi köze; a légvárakban nincs etika, legalábbis nincs gyakorlati etika. A másik eset egy írásához kapcsolódik, ami annyira antiszemitára sikeredett, hogy a megszállt területek propagandájának irányítója is már túlzásnak érezte. (Nem tudom, pontosan ki, és azt sem, miért érezte túlzásnak, talán, praktikusan, a nevetségességtől tarthatott.)

Ez az a pont, ahol kényelmetlen helyzetbe kerültem. Tegnap este ugyanis olvasni készültem, és beletúrva a könyvkupacba azt éreztem, némiképp undorodom ettől a szerzőtől. Így már nem egy üres nyelvi fordulat, ha úgy fejezem ki magam: „eddig avval hízelegtem magamnak”. Ezek szerint tényleg csak hízelgés volt, hogy én – a végletekig leegyszerűsítetten mondva – kizárólag (elsősorban) a szöveg esztétikája miatt olvasok. Őszintén szeretem ezt a pózom, és nincs is kedvem búcsút venni tőle, szeretnék továbbra is megjátszott arisztokratizmussal, a mindenek felett (de legalább kívül-) állás illúziójával olvasni.
Csak hát most kell majd egy kis idő, míg visszaálmodom magam a magamról alkotott képbe, ezt ki kell várni. És el kell dönteni, folytatom-e Louis-Ferdinand Céline Utazás az éjszaka mélyére című könyvét.