„A krétai Epimenidész a következő halhatatlan kijelentést tette: Minden krétai hazudik.” Erre az amerikai Seth Stephens-Davidowitz a könyvében a következő halhatatlan kijelentést tette: „Mindenki hazudik. Na, Epimenidész, most mit lépsz?”
Különben meg tényleg. 

Seth Stephens Davidowitz

Hazudunk arról, mennyit szeretkezünk, mit gondolunk a gyerekeinkről, mennyire vagyunk toleránsak a kisebbségekkel. Hazudunk a Facebookon, a szociológiai kutatásokban, az állásinterjún. Hazudunk másnak, hazudunk magunknak. És hogy kerek legyen: hazudunk a könyvcímekben is. Jó, legyek megengedő: csak sumákolunk, hogy jobb eladási mutatókat tudjunk elérni.

Mert ez a könyv igazából nem arról szól, hogy mindenki hazudik, bármit állítson is a címe*. Persze arról is, hisz egyik következtetése, hogy a Google-keresések során olyan dolgokat is megvallunk, amiket különben sehol máshol. De ez önmagában még egy elég puha hipotézis, hisz ki tudja, a sok hülyeség, amit a gugliba begépelünk, komolyan vehető-e. Oké, elfogadom, a banki hitelfelvételnél hajlamosak vagyunk jóval stabilabbnak lefesteni az élethelyzetünket, mint amilyen valójában, és ritkán tesszük ki nyíltan a közösségi oldalakra, hogy a PornHub-ról szoktunk esti mesét választani magunknak. (Én persze nem. De TI igen. Höh.) Ugyanakkor ha egy férfi a Google-ban rákeres, hogyan tudná önmagát, khm, a szájával, khm, nem is folytatom, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy komolyan foglalkoztatja a kivitelezés – lehet, csak olvasta Stephen-Davidowitznál, hogy sokan ilyesmi iránt érdeklődnek, és egyszerűen megöli a kíváncsiság, ezt mégis ki képes véghez vinni. Szóval az, hogy ki hazudik és ki mond igazat, bonyolult kérdés, legalábbis óvatosan kell tehát kezelnünk a szerző azon állítását, hogy az ő módszere egyfajta „igazságszérum”**.

Valójában ez a könyv himnusz a Big Data adatkutatóihoz. Seth Stephens-Davidowitz igazi központi állítása (szerintem és hála Istennek) nem a hazugságokkal kapcsolatos, hanem azzal, hogy a Big Data olyan eszköz, ami a puszta méretével teljesen átalakítja a tudományos kutatást. Hiszen eddig az volt, hogy a társadalomtudósoknak elképesztően bonyolult és költséges volt kísérletezniük – a kérdőíves rendszerek, a csoportokat és kontrollcsoportokat felhasználó kutatások egyaránt hosszadalmas előkészületeket igényeltek, ráadásul az eredmények gyakran ugyanúgy kétségbevonhatóak voltak, vagy nem érték meg a befektetett tőkét.
Ezzel szemben ma egy techcég naponta akár több ezer ún „A/B tesztet***” is lefuttathat kvázi automatikusan, minden probléma nélkül, és hála az internet elterjedésének, a kutatók a Google több milliárdos adatbázisából tudnak dolgozni, olyan információkat hívva le a rendszerből pár billentyű leütésével (és némi kreativitással), amiről pár évtizede még álmodozni se mertek.

Van egy hipotézisünk, miszerint Trump választói rasszistábbak, mint a többiek? Nézzük meg, a Google-ben hol írták be a „nigger viccek” kifejezést a keresőablakba, és az így kapott térképet vessük össze a választási térképekkel. Voilá. És hogy ezt meg tudjuk tenni, az forradalmasítja a társadalomtudományt, ami eddig puha volt, ám most – azzal, hogy ilyen szimplán tudunk hipotéziseket ellenőrizni – lényegesen egzaktabbá válik****. Persze – ezt a szerző nem tagadja – ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy a megszokott kiscsoportos kísérleteket és felméréseket el lehet felejteni, pusztán azt, hogy a kettő együtt használva elképesztően erős következtetéseket fog eredményezni. És ebben tökéletesen egyetértek vele.

Privacy is Selfish

Összességében ez a könyv baromi informatív és hatásos, ha azokat a passzusokat nézzük, amikor a titkolt, explicit előítéletességről beszél, amelyek még mindig hemzsegnek a nyugati civilizáció álcahálója alatt. Már pusztán ezért is érdemes elolvasni. Másfelől viszont olyannyira központba helyezi a szexualitás témakörét, hogy azt már nehéz másnak értelmezni, mint vevőcsalogatásnak. Jó, hát bevallom, ezek a részek engem is szórakoztattak, de azért közben többször elméláztam azon, mennyire relevánsak az efféle információk. Ha Seth Stephens-Davidowitz azt akarta bizonyítani velük, hogy tényleg, de tényleg mindenki hazudik, akkor jelentem, ez már durván 15-20 oldal után sikerült neki, a többi csak a tejszínhab a gesztenyepürén. Különben meg finom a tejszínhab is. Úgyhogy nem panaszkodom.

* Mondjuk ahhoz képest, hogy a szerző eredetileg a „Mekkora a péniszem?” címmel akarta piacra dobni ezt a terméket, a „Mindenki hazudik” állítás kifejezetten visszafogottnak tűnik. Ugyanakkor önmagában jelzi, hogy Stephens-Davidowitz nem retten vissza egy kis marketingdinamit-használattól.
** Jellemző a módszer korlátait illetően a példa, amit a zárszóban előcitál. Itt a szerző hivatkozik egy matematikusra, aki abból kiindulva, hogy a könyvek első feléből többet idéznek, mint a könyvek második feléből, azt a következtetést vonta le, hogy az emberek kevesebb könyvet olvasnak végig, mint ahogy azt állítják. Csinált ilyen kis csecse statisztikát is a Big Data felhasználásával, amiben kiszámolta, hogy az idézetek oldalszámozásából ítélve hány százalék fejezte be végül az adott műveket. (Piketty Tőkéjét például 3%.) No most én szintén gyakrabban idézek a könyvek első feléből, mint a végéből, mégpedig azért, mert hajlamos vagyok az első száz oldalról mindent kiírni, ami megtetszik, utána viszont ellustulok, és jobban megszűröm, mit érdemes, mit nem. Lehet, a hipotézis inkább kiötlője saját olvasási szokásairól árulkodik, mint az enyémről.
*** Olyan tesztek ezek, amelyeket mondjuk a Google, az Amazon vagy a Facebook már évek óta tömegével futtat. Például több ezer random kiválasztott felhasználónak a kék egy bizonyos árnyalatában jön föl az oldal, más felhasználóknak meg egy másik árnyalattal. Amelyikre több kattintást generál, az lesz az optimális szín.
**** Érdekes, hogy mindeközben a természettudományok mintha veszítenének egzaktságukból. Legalábbis a kvantumfizika vagy a húrelmélet kezd annyira elméleti lenni, ami kísérleti úton már nem is igazolható.